E mai írásban bemutatok pár olyan európai törvényt, amely a 16. században rendezni próbálta a vallási kérdést. Jelen írásban nyilvánvalóan nem azokat fogom megidézni, amelyek egyértelműen eretneknek, tehát üldözendőnek kiáltják ki valamelyik felfogást, hanem azokat, amelyek – szükségből vagy meggyőződésből (de általában szükségből) – megengedőek voltak a különböző nézetekkel szemben.
Először azt kell megjegyezni, hogy ezek a dekrétumok elsősorban, s legtöbbször kizárólag politikai szükségből születtek. A céljuk nem valamilyen magasztos teológiai vagy filozófiai meggyőződés, mint a Sebastian Castellio múlt héten ismertetett felhördülésében, hanem fránya politikai kényszer. E tekintetben két változattal találkozunk. Az elsőben a katolikusok és protestánsok egymásnak esnek, megy a harc rendesen, de közben mind a két fél belefárad, s kimerül a küzdelemben, így szünetet kérnek egymástól, amit törvényileg szabályoznak. A másik eset, amikor egy ország vezető rétege előre látja a bajt, s megelőzi azt különböző megengedő törvényekkel. E második már dicséretesebb, hiszen el akarja kerülni a vérengzést. A tordai, 1568-as határozat a második kategóriába tartozik, de van ott egy csavar, ami valóban sajátossá és egyedivé teszi. Ezt majd egy következő szövegben részletezem. Most nézzünk szét egy kicsit Európában, lássuk a kísérletezést!
Az első, vallási problémát szabályozó rendelet 1555-ből származik. Neve az Augsburgi béke. A korábbi években a katolikus Német-Római Birodalom komoly harcot vívott az elsősorban német fejedelemségekből álló protestáns csoporttal. A fel-fellángoló háború végül mindenkit kimerített. 1555-re a felek lihegve, véresen és izzadtan kényszerültek valamilyen kompromisszumot megkötni, mert félő volt, hogy a tovább húzódó harc mindenkit padlóra küld. Így született meg a kora újkori Európa első olyan rendelkezése, amely a vallás ügyét rendezte. Mondanom sem kell, ez az első dokumentum sok szempontból aztán meghatározóvá vált. No, de lássuk, mit is mond ez.
Az első megállapítás az, hogy a rendelet a meglevő helyzetet, a status quo-t rögzíti. Amely országrész protestáns, az – további rendelkezésig – maradjon protestáns, a katolikus vidékek pedig katolikusok. Hogy ez így is legyen, kimondanak egy nagyon fontos tételt: a quius regio, eius religio elvét, ami annyit tesz, hogy akié a terület, azé a vallás. Azaz az uralkodó, saját felségterületén megszabhatja az ország vagy tartomány vallását, kiűzheti a vele egyet nem értőket. Ennek az elvnek a mentén alakult Európa vallási térképe, jóformán máig. Az uralkodók saját preferenciájuk szerint határozták meg a hely vallását, megerősítve az egyik felet, és üldözve a másikat. Így lett a mai, egységes Németország egyik része protestáns, másik fele katolikus, annak függvényében, hogy ott ki volt az uralkodó.
A quius regio-elv – amely értelemszerűen az alattvalók életét határozta meg, hiszen, ha nem tartoztak az uralkodó hitéhez, akkor abból nekik komoly nehézségeik származtak – tükörképe a ius reformandi, amely a fejedelmeknek megadta a választás jogát, hogy vagy az ó, vagy az új hithez csatlakozzanak. A dokumentum továbbá csak a katolikus és a – mondjuk így – lutheránus hitet fogadta el, mindenki más büdös eretneknek számított, akit nyugodtan ki lehetett gittelni. Végül minden fél ezt a határozatot ideiglenesnek tekintette, fegyverszünetnek, amit felül lehet írni.
Erdélyt kikerülve, lépjünk most Lengyelországba, ahol 1573-ban szükség volt a vallási kérdés intézésére. A problémát az okozta, hogy kihalt a Jagelló-ház utolsó férfitagja is, s fennállt egy rút belháború lehetősége, amelynek ürügye a vallás lett volna. Ezt elkerülendő, a rendek egy meghatóan szép szöveget fogadnak el, amit nem állok meg nem idézni, bevállalva, hogy e mai szöveg hosszabb lesz az eddig megszokottaknál. No, de bátraké a jövő! Itt a szöveg: „Mivel a Rzeczpospolitában a keresztény hit ügyében nem kis különbözőség vagyon, azon fáradozván, hogy az emberek között semmiféle ártalmas viszály – miként az más országokban történik – ne támadjon, együttesen megígérjük magunk és örököseink részéről hitünk, becsületünk és lelkiismeretünk szerinti eskü alatt örökre kötelezve, hogy bár különféle hiten vagyunk, a békét magunk között megőrizzük , és az eltérő hitek és különböző vallások miatt vért nem ontunk, senkit nem büntetünk vagyonelkobzással, becsületmegvonással, börtönnel és száműzetéssel, és semmiféle elöljáróságot és hatalmat ilyen eljárás lefolytatásában nem segítünk, és bizony, ha valaki bárhol vért ontana, az ellen ez okból mindannyian kötelezően fellépünk.”
Szép és olyan közép-európai ez a gondolatvezetés, békére törekvő, bölcs és előrelátó, remélem, tetszik.
Kontinensünk másik végén, nyugaton is volt pár próbálkozás rendezni a vallási kérdést. 1579-ben az utrechti örök unió elismerte mind a kálvinizmus, mind a katolicizmus létjogosultságát, de a spanyol koronától elszakadó hét tartomány azért az előbbit államvallássá, az utóbbit megtűrtté, sőt inkább elnyomandóvá nyilvánította.
Hasonló, bár fordított előjelű dolgot ért el az 1598-as Nantes-i Ediktum, amely – a látszólagos tolerancia ellenére – kiemelte a katolikusokat, a protestánsok kárára.
Panoptikumunkat folytathatnánk még pár 16-17. századi dekrétummal, de talán a felvillantottakból is látszik a feltűnő séma: a vallás háborús ürüggyé válhatott nagyon könnyen. A háború elkerülése érdekében, vagy a fegyverszünet megkötéséért, a felek készek voltak tárgyalóasztalhoz ülni, és ideig-óráig rendezni a felmerült problémát. A lényeg ugyanaz: kicsi vallás, sok politika. Hitről, erkölcsről, tanításról nincs itt szó! A vallás egy játékos a politikai pókerjátszmában, sőt néha még az sem, csupán adu, tromf, kijátszható ász. Szomorú idők voltak, bizony szomorúak…
Az európai kitekintés egy spanyol orvos, bizonyos Miguel Serveto ismertetésével történik. Serveto a 16. században élt, hihetetlenül értelmes volt, de – mivel itt is érvényes az a mondás, hogy az Úristen egyik kezével ad, a másikkal elvesz – a mi becsületes Mihályunk elvetemült veszekedő, tüsketermészetű személy volt. Barátai nem nagyon voltak, mert előbb-utóbb mindenkivel összeveszett. Nos, a mi Szervétünk, hisz így hungarizáltuk, Európa kora újkorának első Szentháromság-tagadója.
A szentháromságtagadó tant Dávid János Zsigmond és édesanyja olasz származású orvosától, Giorgio Biandratatól (magyarul Blandrata György) tanulta. Róla majd később részletesebben is írok. 1566-ban jegyzi fel egy kolozsvári krónika, hogy Dávid a Szentháromság ellen kezdett prédikálni. Ekkortól számíthatjuk az unitárius gondolat megjelenését Erdélyben.
Lassan-lassan eljutunk 1568-hoz és a vallásszabadság határozatához is. Ezidáig megismertünk néhány kulcsszereplőt, elhelyeztük magunkat a korban (Mohács utáni zűrzavar), majd megismerkedtünk Erdély három fő rendjével – mondhatni parlamentjének tagjaival. E mostani szöveg immár rákanyarodik a fő kérdésre, hiszen vallási dolgokról fogunk beszélni, nyilván némi politikai csokimázzal leöntve. Célom e mostani szöveggel az, hogy a teljesen kiszámíthatatlan és sokszor érthetetlen erdélyi helyzetet tovább bonyolítsam egy vallási problémával.
Itt mindig hadak vonultak fel, itthagyva genetikai állományukat, s megtanítva azokat, akik túlélték az újabb rohamokat arra, hogy a legnagyobb csapás után is újra felemelkedhet az ember. Az életben nincs nagyon választás! Ha lerombolják, amit építettél, káromkodsz egy sort, kifújod magad, majd morogva és morcosan, de visszaépíted, tudva, hogy hamarosan érkezik majd mongol, tatár, török, német s kezdődik minden elölről. Ne feledjük, Déva és Kőmíves Kelemen is erdélyi történet (is).
A vallásszabadság jelentőségét bemutató sorozat első részében a mohácsi pusztulás után felemelkedő Szapolyai Jánost követtük, akit a rendek 1526-ban királlyá koronáztak. Az uralkodótól épp ünnepi mulatozása közben búcsúztunk. A lakoma után viszont nehéz idők vártak az új királyra és egyre szegényebb, szétesett hazájára.
2018 óta, amikor Magyarország Országgyűlése hivatalosan is törvénybe iktatta, január 13-a a vallásszabadság napja. Az időpontot nem 2018-ban találták ki, hanem annak előzménye az akkoriban önálló Erdélyi Fejedelemség 1568-as, tordai országgyűlésének a végzése, amely szabad papválasztást biztosított minden közösségnek, mivel „a hit Isten ajándéka”. Ez a 456 esztendős törvény az úgynevezett vallásszabadság törvénye, aminek keltét 450 évvel az eredeti megfogalmazása után jeles nappá minősítette az Országgyűlés.
No, de a történetünk még nem teljes! A gépezet tehát készen áll, a galaxisokat és atomokat szabályozó törvények mind a helyükön vannak, az evolúció szabályai mozgásba lendültek, a szellem, a milliónyi gondolattal és igazsággal, a szavak és fogalmak televényével mind pörögni kezdett, sőt még anyagra épülő elme is létezett már, amely a konkrétumok mögött képes volt felfedezni az egyetemest, az elvontat. Az Úristen elégedetten szemlélte teremtését. Minden a helyén, minden szép rendben elkészítve. Térben és időben elhelyezve, gondosan megtervezve, úgy, hogy még az is, ami látszólag hiba, a nagy egészben megtalálja a maga helyét.
Amint korábban, úgy most is az Úristen belevarázsolja magát a teremtésébe. Belerajzolja önnön vonásait a vadmacska szilajságába, a bárány ártatlanságába, a préda és a ragadozó félelemtől és kéjtől vonagló tekintetébe. Bárhová néz, önmagát látja millió formában. Hiszen élet van mindegyikben, a létezésnek ez a sajátos plussza, ez a megmagyarázhatatlan és titokzatos többlete, isteni játék, isteni lélegzés.
Első kísérlete egy egész teremtőnapot felvett. Az ötödiket. Ezt az új területet, az életét, abban a két ősanyagban kezdte, amelyből minden vétetett: a vízben és a levegőben. Nem tudjuk, hogy miért. Lehet ezekben mozgott a legotthonosabban, ez a két anyag volt számára a legkedvesebb, legmegszokottabb. Talán – amint a biológia is mondja – az egészet a vízben kezdte.
Az ember természeti léte is ritmikus. Megfoganunk, megszületünk, növekedünk, elérjük fizikai létünk csúcsát, majd lassan megöregedünk, meghalunk. Ha megnézzük az emberiséget, azt láthatjuk, hogy ez a folyamat, ez a körforgás döbbenetes pontossággal és szívóssággal ismétlődik.