Rácz Norbert Zsolt: A vallásszabadság lényegéről VI.

2024. február 20., 09:52
Kádár Tibor: Lehetőségek

A múlt héten Dávid Ferenccel foglalkoztam egy kicsit. Az ő életpályáját próbáltam vázlatosan bemutatni, hiszen, volt-e tényleges szerepe vagy sem az 1568-as határozat megfogalmazásában, neve egybenőtt Erdély ezen szellemi kincsével, a vallásszabadsággal.

E mostani szöveg által elhagyjuk Erdélyt, s kicsit Európai kontextusba helyezzük magunkat. Lássuk, milyen megfogalmazásai vannak a vallás- és gondolatszabadságnak máshol!

Az európai kitekintés egy spanyol orvos, bizonyos Miguel Serveto ismertetésével történik. Serveto a 16. században élt, hihetetlenül értelmes volt, de – mivel itt is érvényes az a mondás, hogy az Úristen egyik kezével ad, a másikkal elvesz – a mi becsületes Mihályunk elvetemült veszekedő, tüsketermészetű személy volt. Barátai nem nagyon voltak, mert előbb-utóbb mindenkivel összeveszett. Nos, a mi Szervétünk, hisz így hungarizáltuk, Európa kora újkorának első Szentháromság-tagadója. Írt pár szép könyvet erről, ami miatt mind a protestánsok, mind a katolikusok meg akarták őt ölni. Vesztét mégsem ez okozta, hanem az, hogy Genf városának de facto urával, Jean Calvinnel (őt Kálvin Jánosra magyarítottuk) húzott ujjat. A kettejük között lezajló vita elmérgesedett, keserűvé vált. Rendben, vonhatjuk fel a vállunkat, s akkor mi van? Hát az, hogy egy szép napon Szervét Mihály úgy döntött, meglátogatja Kálvint Genfben, aminek az lett a vége, hogy az előbbit letartóztatták, eretnekséggel megvádolták, s könyveit rákötve máglyán kivégezték. Mindez 1553 októberében történt.

A genfiek ezen akciója nem tetszett mindenkinek. Elsősorban a protestánsok között okozott nagy felháborodást, hiszen ők a saját bőrükön tapasztalták, hogy mit jelent, ha vita nélkül, a karhatalmat alkalmazva döntenek el vitákat. Nem kellett az embernek Szentháromság-tagadónak lennie ahhoz, hogy belássa, egy teológiai vitát nem máglyákkal kellene megoldani, hanem érvekkel, gondolatokkal, szépen, ügyesen.

Az elégedetlenek között volt egy igen tiszteletreméltó tudós, a francia Sebastian Castellio, aki kifejezetten rossz néven vette Kálvintól, hogy közreműködött Szervét kivégeztetésében. A felháborodás akkora mértéket öltött, hogy 1554-ben Kálvin János kénytelen megjelentetni egy kötetet, amelynek az a címe, hogy A Szentháromságról szóló igaz hit védelmében (Defensio orthodoxae fidei de sacra Trinitate), amelyben magyarázni próbálja tetteit. Könyve viszont csak olaj volt a tűzre, hiszen alig három hónappal azután, hogy a fentebb nevezett munka megjelent, Castellio (persze álnéven) meg is jelenteti Az eretnekek üldözéséről (De haereticis, an sint persequendi) című munkáját, amelyben elsősorban idézetekkel, köztük Kálvin korábbi műveiből vettekkel bizonygatja, hogy az eretneket nem sütni, hanem meggyőzni kell. E műben olvashatjuk azt a híressé vált mondatot, miszerint „Egy ember megölése nem a hit védelmét jelenti, hanem csak azt, hogy megöltek egy embert. Amikor Szervétet Genfben megölték, nem a hitet védték, hanem megöltek egy embert.”

Castellio műve futótűzként terjedt Európában, s a magukra maradt, sokszor eretneknek nevezett emberek végre úgy érezték, hogy valaki immár nemcsak a teológiai kérdésben, hanem egy ilyen elvi, erkölcsi kérdésben is megmondja a tutit. Sőt azt mondhatjuk, hogy Castellio kemény kritikája bizonyos szinten meghatározóvá vált elsősorban azoknak a protestánsoknak a körében, akiknek nem volt kellő hatalmuk, s így sokszor elvi szinten kívánták megóvni nemcsak az álláspontjukat, hanem annak elmondási lehetőségét is.

Castellio és Kálvin pengeváltása, mondjuk úgy, egy elvi keretet teremt ahhoz, hogy miképp kell a vallási kérdésekhez viszonyulnia az embernek. A lényege pedig az – s tárgyunk szempontjából is ez a fontos –, hogy teológiai, elvi vitákban nem a (politikai) hatalom a döntő, hanem az érvek, a hit és a Szentírás.

A következő bejegyzés azt járja körül, hogy 1568 előtt és közvetlenül utána Európában még milyen szövegek születtek, amelyek a bizonyos szintű szabadságot kísérelték meg garantálni.