A múlt héten Dávid Ferenccel foglalkoztam egy kicsit. Az ő életpályáját próbáltam vázlatosan bemutatni, hiszen, volt-e tényleges szerepe vagy sem az 1568-as határozat megfogalmazásában, neve egybenőtt Erdély ezen szellemi kincsével, a vallásszabadsággal.
E mostani szöveg által elhagyjuk Erdélyt, s kicsit Európai kontextusba helyezzük magunkat. Lássuk, milyen megfogalmazásai vannak a vallás- és gondolatszabadságnak máshol!
Az európai kitekintés egy spanyol orvos, bizonyos Miguel Serveto ismertetésével történik. Serveto a 16. században élt, hihetetlenül értelmes volt, de – mivel itt is érvényes az a mondás, hogy az Úristen egyik kezével ad, a másikkal elvesz – a mi becsületes Mihályunk elvetemült veszekedő, tüsketermészetű személy volt. Barátai nem nagyon voltak, mert előbb-utóbb mindenkivel összeveszett. Nos, a mi Szervétünk, hisz így hungarizáltuk, Európa kora újkorának első Szentháromság-tagadója. Írt pár szép könyvet erről, ami miatt mind a protestánsok, mind a katolikusok meg akarták őt ölni. Vesztét mégsem ez okozta, hanem az, hogy Genf városának de facto urával, Jean Calvinnel (őt Kálvin Jánosra magyarítottuk) húzott ujjat. A kettejük között lezajló vita elmérgesedett, keserűvé vált. Rendben, vonhatjuk fel a vállunkat, s akkor mi van? Hát az, hogy egy szép napon Szervét Mihály úgy döntött, meglátogatja Kálvint Genfben, aminek az lett a vége, hogy az előbbit letartóztatták, eretnekséggel megvádolták, s könyveit rákötve máglyán kivégezték. Mindez 1553 októberében történt.
A genfiek ezen akciója nem tetszett mindenkinek. Elsősorban a protestánsok között okozott nagy felháborodást, hiszen ők a saját bőrükön tapasztalták, hogy mit jelent, ha vita nélkül, a karhatalmat alkalmazva döntenek el vitákat. Nem kellett az embernek Szentháromság-tagadónak lennie ahhoz, hogy belássa, egy teológiai vitát nem máglyákkal kellene megoldani, hanem érvekkel, gondolatokkal, szépen, ügyesen.
Az elégedetlenek között volt egy igen tiszteletreméltó tudós, a francia Sebastian Castellio, aki kifejezetten rossz néven vette Kálvintól, hogy közreműködött Szervét kivégeztetésében. A felháborodás akkora mértéket öltött, hogy 1554-ben Kálvin János kénytelen megjelentetni egy kötetet, amelynek az a címe, hogy A Szentháromságról szóló igaz hit védelmében (Defensio orthodoxae fidei de sacra Trinitate), amelyben magyarázni próbálja tetteit. Könyve viszont csak olaj volt a tűzre, hiszen alig három hónappal azután, hogy a fentebb nevezett munka megjelent, Castellio (persze álnéven) meg is jelenteti Az eretnekek üldözéséről (De haereticis, an sint persequendi) című munkáját, amelyben elsősorban idézetekkel, köztük Kálvin korábbi műveiből vettekkel bizonygatja, hogy az eretneket nem sütni, hanem meggyőzni kell. E műben olvashatjuk azt a híressé vált mondatot, miszerint „Egy ember megölése nem a hit védelmét jelenti, hanem csak azt, hogy megöltek egy embert. Amikor Szervétet Genfben megölték, nem a hitet védték, hanem megöltek egy embert.”
Castellio műve futótűzként terjedt Európában, s a magukra maradt, sokszor eretneknek nevezett emberek végre úgy érezték, hogy valaki immár nemcsak a teológiai kérdésben, hanem egy ilyen elvi, erkölcsi kérdésben is megmondja a tutit. Sőt azt mondhatjuk, hogy Castellio kemény kritikája bizonyos szinten meghatározóvá vált elsősorban azoknak a protestánsoknak a körében, akiknek nem volt kellő hatalmuk, s így sokszor elvi szinten kívánták megóvni nemcsak az álláspontjukat, hanem annak elmondási lehetőségét is.
Castellio és Kálvin pengeváltása, mondjuk úgy, egy elvi keretet teremt ahhoz, hogy miképp kell a vallási kérdésekhez viszonyulnia az embernek. A lényege pedig az – s tárgyunk szempontjából is ez a fontos –, hogy teológiai, elvi vitákban nem a (politikai) hatalom a döntő, hanem az érvek, a hit és a Szentírás.
A következő bejegyzés azt járja körül, hogy 1568 előtt és közvetlenül utána Európában még milyen szövegek születtek, amelyek a bizonyos szintű szabadságot kísérelték meg garantálni.
A szentháromságtagadó tant Dávid János Zsigmond és édesanyja olasz származású orvosától, Giorgio Biandratatól (magyarul Blandrata György) tanulta. Róla majd később részletesebben is írok. 1566-ban jegyzi fel egy kolozsvári krónika, hogy Dávid a Szentháromság ellen kezdett prédikálni. Ekkortól számíthatjuk az unitárius gondolat megjelenését Erdélyben.
Lassan-lassan eljutunk 1568-hoz és a vallásszabadság határozatához is. Ezidáig megismertünk néhány kulcsszereplőt, elhelyeztük magunkat a korban (Mohács utáni zűrzavar), majd megismerkedtünk Erdély három fő rendjével – mondhatni parlamentjének tagjaival. E mostani szöveg immár rákanyarodik a fő kérdésre, hiszen vallási dolgokról fogunk beszélni, nyilván némi politikai csokimázzal leöntve. Célom e mostani szöveggel az, hogy a teljesen kiszámíthatatlan és sokszor érthetetlen erdélyi helyzetet tovább bonyolítsam egy vallási problémával.
Itt mindig hadak vonultak fel, itthagyva genetikai állományukat, s megtanítva azokat, akik túlélték az újabb rohamokat arra, hogy a legnagyobb csapás után is újra felemelkedhet az ember. Az életben nincs nagyon választás! Ha lerombolják, amit építettél, káromkodsz egy sort, kifújod magad, majd morogva és morcosan, de visszaépíted, tudva, hogy hamarosan érkezik majd mongol, tatár, török, német s kezdődik minden elölről. Ne feledjük, Déva és Kőmíves Kelemen is erdélyi történet (is).
A vallásszabadság jelentőségét bemutató sorozat első részében a mohácsi pusztulás után felemelkedő Szapolyai Jánost követtük, akit a rendek 1526-ban királlyá koronáztak. Az uralkodótól épp ünnepi mulatozása közben búcsúztunk. A lakoma után viszont nehéz idők vártak az új királyra és egyre szegényebb, szétesett hazájára.
2018 óta, amikor Magyarország Országgyűlése hivatalosan is törvénybe iktatta, január 13-a a vallásszabadság napja. Az időpontot nem 2018-ban találták ki, hanem annak előzménye az akkoriban önálló Erdélyi Fejedelemség 1568-as, tordai országgyűlésének a végzése, amely szabad papválasztást biztosított minden közösségnek, mivel „a hit Isten ajándéka”. Ez a 456 esztendős törvény az úgynevezett vallásszabadság törvénye, aminek keltét 450 évvel az eredeti megfogalmazása után jeles nappá minősítette az Országgyűlés.
No, de a történetünk még nem teljes! A gépezet tehát készen áll, a galaxisokat és atomokat szabályozó törvények mind a helyükön vannak, az evolúció szabályai mozgásba lendültek, a szellem, a milliónyi gondolattal és igazsággal, a szavak és fogalmak televényével mind pörögni kezdett, sőt még anyagra épülő elme is létezett már, amely a konkrétumok mögött képes volt felfedezni az egyetemest, az elvontat. Az Úristen elégedetten szemlélte teremtését. Minden a helyén, minden szép rendben elkészítve. Térben és időben elhelyezve, gondosan megtervezve, úgy, hogy még az is, ami látszólag hiba, a nagy egészben megtalálja a maga helyét.
Amint korábban, úgy most is az Úristen belevarázsolja magát a teremtésébe. Belerajzolja önnön vonásait a vadmacska szilajságába, a bárány ártatlanságába, a préda és a ragadozó félelemtől és kéjtől vonagló tekintetébe. Bárhová néz, önmagát látja millió formában. Hiszen élet van mindegyikben, a létezésnek ez a sajátos plussza, ez a megmagyarázhatatlan és titokzatos többlete, isteni játék, isteni lélegzés.
Első kísérlete egy egész teremtőnapot felvett. Az ötödiket. Ezt az új területet, az életét, abban a két ősanyagban kezdte, amelyből minden vétetett: a vízben és a levegőben. Nem tudjuk, hogy miért. Lehet ezekben mozgott a legotthonosabban, ez a két anyag volt számára a legkedvesebb, legmegszokottabb. Talán – amint a biológia is mondja – az egészet a vízben kezdte.
Az ember természeti léte is ritmikus. Megfoganunk, megszületünk, növekedünk, elérjük fizikai létünk csúcsát, majd lassan megöregedünk, meghalunk. Ha megnézzük az emberiséget, azt láthatjuk, hogy ez a folyamat, ez a körforgás döbbenetes pontossággal és szívóssággal ismétlődik.
Nem jó ez így, bosszankodott az Úristen. Micsoda világ az, ami felötlik s el is tűnik? Ha már lehetőségként létezik, akkor meg kellene szilárdítani, saját formát kellene neki adni. Nem elég a tökéletes és teljes, egységes létezés a dolgoknak. Azok meg kell szilárduljanak. El is döntötte, a következő gondolatot, ami felsejlik, nem engedi el, hanem megszilárdítja.