Rácz Norbert Zsolt: A vallásszabadság lényegéről V.

2024. február 11., 19:23
Jánosi Andrea illusztrációja a Kincses Képeskönyv sorozat Kolozsvár című kiadványából (Koinónia Kiadó, 2016)

Kedves olvasó! Lehet megbántad, hogy elindultál velem a vallásszabadság 1568-as törvényének megértésében. Megtörténhet, hogy az út megterhelően hosszú és kanyargós lett, s legszívesebben abbahagynád, de immár annyi energiát fektettél ebbe a kérdésbe, hogy nem bírsz lemondani. Fáradtan, kicsit kiábrándultan bandukolsz mellettem. Mit is mondjak, sajnálom, de a történelem sosem egyszerű. A túlságosan tiszta kép, a fehérek és feketék, a dicsőségesen haladó, komplexitást nem ismerő történet nem történelem, hanem csak propaganda. Tisztán látni, érteni és a tanult dolgokat egymással összekapcsolni nem egyszerű, de a végén megéri. A mai napon megyünk tovább, s megismerkedünk a történetünk egy fontos szereplőjével, akiről nem tudjuk, hogy egyáltalán részt vett-e az 1568-as határozat elfogadásában, de akinek szellemisége és tanítása mindenképp összhangban van ezzel a történettel. Erdély legfontosabb 16. századi reformátoráról van szó, Dávid Ferencről.

Erdély első protestáns püspöke 1520 körül született Kolozsváron. Édesapja szász nemzetiségű volt, David Hertelnek hívták. Az édesanyjának a nevét nem ismerjük. A 19. századi egyházi történetírás, nemzeti libidótól hajtva magyarként azonosította őt, de erre bizonyíték nincsen. Mindazonáltal a mi Ferencünk anyanyelvi szinten beszélt mind magyarul, mind németül, s természetesen latinul. Eredetileg – ma azt mondanánk, hogy a személyazonosságijában – Hertel Ferencnek, vagy Franz Hertelnek hívták. Nevét a reneszánsz módi szerint latinosította, Dávid fia, Ferenccé, azaz Franciscus Davidis-szá, ami magyarul Dávid Ferenccé változott.

Születése után nem sokkal megkeresztelték a nyugati keresztény rítus szerint, szülővárosában. Akkoriban a reformáció még nem érkezett el ebbe a sajátos, félig magyar, félig szász városba, amely – bár gazdagságban és pompában elmaradt Brassó és Nagyszeben mögött – ügyes mestereinek köszönhetően, egyre közelebb került a legtehetősebb városokhoz. Iskoláit szülővárosában, majd Gyulafehérváron végezte, ezután – katolikus főurak és papok támogatásával – Wittenbergben, a reformáció sasfészkében tanult. Hogy miért oda küldték? Hát elsősorban tanulni. A mecénásai szinte kivétel nélkül úgynevezett „reformkatolikusok” voltak, akik abban bíztak, hogy a reformáció alapgondolatai megváltoztatják a katolikus egyházat, aminek az egysége viszont nem bomlik meg. Dávidnak az volt a szerepe Wittenbergben, hogy megtanulja a reformáció alapvető teológiáját, hogy aztán azt itthon az egyház egysége érdekében hasznosítsa. Nos, hát nem így lett…

Hazatérése után katolikus plébános és iskolamester volt Besztercén és Petresen. 1552-ben Kolozsvárra hívják tanárnak. Ekkoriban Kolozsvár szász polgárai már áttértek a reformáció oldalára. A város utolsó katolikus plébánosa a nagyműveltségű Adrianus Wolphard volt, akit az immár a reformáció oldalára átállt szász prédikátor, Heltai Gáspár váltott (neki még a családnevét sem ismerjük a Heltai az ő esetében származási településére, Nagydisznódra, németül Heltau-ra utal). Erre az időszakra datálható Dávid Ferenc átállása a reformáció oldalára.

1555-ben pappá választják Dávid Ferencet Kolozsváron. A következő esztendőkben pedig kitűnt írásaival, amelyeket, lutheránusként írt a helvét (ma inkább reformátusnak mondanánk) nézeteket valló Francesco Stancaro ellen.

1557-ben az újonnan létrejövő erdélyi magyar egyház püspökévé választották. Ebben az időben két püspökség működött nálunk: egy szász (erről írtam két mondatot a múlt heti szövegben) és egy magyar. A püspök nem egy felekezet vagy hitrendszer megtestesítője volt, mint ma. Szerepköre elsősorban adminisztratív és morális volt. Így Dávid püspökségéhez tartoztak mindazok, akik Erdély magyarok és székelyek lakta területein éltek. Érdekes helyzet, de igen jellemző a korra és eltérő a mi időnktől…

Az 1550-es évek végére, a Tiszántúli protestánsok, Méliusz Juhász Péter vezetésével, a helvét reformáció által tanított úrvacsorafelfogást fogadták el. Hosszas tárgyalás után, 1559-re meggyőzték Dávidot és Heltait, hogy elfogadják az ő álláspontjukat. A megváltozott hittani helyzet arra ösztönözte Dávidot, hogy lemondjon a püspöki címéről, de aztán gyorsan visszaválasztják, így lesz ő először az erdélyi lutheránusok, majd reformátusok, végül, 1560-as évek végétől, az unitáriusok első püspökévé.

A szentháromságtagadó tant Dávid János Zsigmond és édesanyja olasz származású orvosától, Giorgio Biandratatól (magyarul Blandrata György) tanulta. Róla majd később részletesebben is írok. 1566-ban jegyzi fel egy kolozsvári krónika, hogy Dávid a Szentháromság ellen kezdett prédikálni. Ekkortól számíthatjuk az unitárius gondolat megjelenését Erdélyben.

Dávid életét itt nem folytatjuk, hiszen felvezettük 1568-ig, a számunkra fontos évig. A jövő héten a vallásszabadság európai kitekintésével foglalkozunk majd, hisz ez is fontos elem történetünkben.