Kedves olvasó! Lehet megbántad, hogy elindultál velem a vallásszabadság 1568-as törvényének megértésében. Megtörténhet, hogy az út megterhelően hosszú és kanyargós lett, s legszívesebben abbahagynád, de immár annyi energiát fektettél ebbe a kérdésbe, hogy nem bírsz lemondani. Fáradtan, kicsit kiábrándultan bandukolsz mellettem. Mit is mondjak, sajnálom, de a történelem sosem egyszerű. A túlságosan tiszta kép, a fehérek és feketék, a dicsőségesen haladó, komplexitást nem ismerő történet nem történelem, hanem csak propaganda. Tisztán látni, érteni és a tanult dolgokat egymással összekapcsolni nem egyszerű, de a végén megéri. A mai napon megyünk tovább, s megismerkedünk a történetünk egy fontos szereplőjével, akiről nem tudjuk, hogy egyáltalán részt vett-e az 1568-as határozat elfogadásában, de akinek szellemisége és tanítása mindenképp összhangban van ezzel a történettel. Erdély legfontosabb 16. századi reformátoráról van szó, Dávid Ferencről.
Erdély első protestáns püspöke 1520 körül született Kolozsváron. Édesapja szász nemzetiségű volt, David Hertelnek hívták. Az édesanyjának a nevét nem ismerjük. A 19. századi egyházi történetírás, nemzeti libidótól hajtva magyarként azonosította őt, de erre bizonyíték nincsen. Mindazonáltal a mi Ferencünk anyanyelvi szinten beszélt mind magyarul, mind németül, s természetesen latinul. Eredetileg – ma azt mondanánk, hogy a személyazonosságijában – Hertel Ferencnek, vagy Franz Hertelnek hívták. Nevét a reneszánsz módi szerint latinosította, Dávid fia, Ferenccé, azaz Franciscus Davidis-szá, ami magyarul Dávid Ferenccé változott.
Születése után nem sokkal megkeresztelték a nyugati keresztény rítus szerint, szülővárosában. Akkoriban a reformáció még nem érkezett el ebbe a sajátos, félig magyar, félig szász városba, amely – bár gazdagságban és pompában elmaradt Brassó és Nagyszeben mögött – ügyes mestereinek köszönhetően, egyre közelebb került a legtehetősebb városokhoz. Iskoláit szülővárosában, majd Gyulafehérváron végezte, ezután – katolikus főurak és papok támogatásával – Wittenbergben, a reformáció sasfészkében tanult. Hogy miért oda küldték? Hát elsősorban tanulni. A mecénásai szinte kivétel nélkül úgynevezett „reformkatolikusok” voltak, akik abban bíztak, hogy a reformáció alapgondolatai megváltoztatják a katolikus egyházat, aminek az egysége viszont nem bomlik meg. Dávidnak az volt a szerepe Wittenbergben, hogy megtanulja a reformáció alapvető teológiáját, hogy aztán azt itthon az egyház egysége érdekében hasznosítsa. Nos, hát nem így lett…
Hazatérése után katolikus plébános és iskolamester volt Besztercén és Petresen. 1552-ben Kolozsvárra hívják tanárnak. Ekkoriban Kolozsvár szász polgárai már áttértek a reformáció oldalára. A város utolsó katolikus plébánosa a nagyműveltségű Adrianus Wolphard volt, akit az immár a reformáció oldalára átállt szász prédikátor, Heltai Gáspár váltott (neki még a családnevét sem ismerjük a Heltai az ő esetében származási településére, Nagydisznódra, németül Heltau-ra utal). Erre az időszakra datálható Dávid Ferenc átállása a reformáció oldalára.
1555-ben pappá választják Dávid Ferencet Kolozsváron. A következő esztendőkben pedig kitűnt írásaival, amelyeket, lutheránusként írt a helvét (ma inkább reformátusnak mondanánk) nézeteket valló Francesco Stancaro ellen.
1557-ben az újonnan létrejövő erdélyi magyar egyház püspökévé választották. Ebben az időben két püspökség működött nálunk: egy szász (erről írtam két mondatot a múlt heti szövegben) és egy magyar. A püspök nem egy felekezet vagy hitrendszer megtestesítője volt, mint ma. Szerepköre elsősorban adminisztratív és morális volt. Így Dávid püspökségéhez tartoztak mindazok, akik Erdély magyarok és székelyek lakta területein éltek. Érdekes helyzet, de igen jellemző a korra és eltérő a mi időnktől…
Az 1550-es évek végére, a Tiszántúli protestánsok, Méliusz Juhász Péter vezetésével, a helvét reformáció által tanított úrvacsorafelfogást fogadták el. Hosszas tárgyalás után, 1559-re meggyőzték Dávidot és Heltait, hogy elfogadják az ő álláspontjukat. A megváltozott hittani helyzet arra ösztönözte Dávidot, hogy lemondjon a püspöki címéről, de aztán gyorsan visszaválasztják, így lesz ő először az erdélyi lutheránusok, majd reformátusok, végül, 1560-as évek végétől, az unitáriusok első püspökévé.
A szentháromságtagadó tant Dávid János Zsigmond és édesanyja olasz származású orvosától, Giorgio Biandratatól (magyarul Blandrata György) tanulta. Róla majd később részletesebben is írok. 1566-ban jegyzi fel egy kolozsvári krónika, hogy Dávid a Szentháromság ellen kezdett prédikálni. Ekkortól számíthatjuk az unitárius gondolat megjelenését Erdélyben.
Dávid életét itt nem folytatjuk, hiszen felvezettük 1568-ig, a számunkra fontos évig. A jövő héten a vallásszabadság európai kitekintésével foglalkozunk majd, hisz ez is fontos elem történetünkben.
Lassan-lassan eljutunk 1568-hoz és a vallásszabadság határozatához is. Ezidáig megismertünk néhány kulcsszereplőt, elhelyeztük magunkat a korban (Mohács utáni zűrzavar), majd megismerkedtünk Erdély három fő rendjével – mondhatni parlamentjének tagjaival. E mostani szöveg immár rákanyarodik a fő kérdésre, hiszen vallási dolgokról fogunk beszélni, nyilván némi politikai csokimázzal leöntve. Célom e mostani szöveggel az, hogy a teljesen kiszámíthatatlan és sokszor érthetetlen erdélyi helyzetet tovább bonyolítsam egy vallási problémával.
Itt mindig hadak vonultak fel, itthagyva genetikai állományukat, s megtanítva azokat, akik túlélték az újabb rohamokat arra, hogy a legnagyobb csapás után is újra felemelkedhet az ember. Az életben nincs nagyon választás! Ha lerombolják, amit építettél, káromkodsz egy sort, kifújod magad, majd morogva és morcosan, de visszaépíted, tudva, hogy hamarosan érkezik majd mongol, tatár, török, német s kezdődik minden elölről. Ne feledjük, Déva és Kőmíves Kelemen is erdélyi történet (is).
A vallásszabadság jelentőségét bemutató sorozat első részében a mohácsi pusztulás után felemelkedő Szapolyai Jánost követtük, akit a rendek 1526-ban királlyá koronáztak. Az uralkodótól épp ünnepi mulatozása közben búcsúztunk. A lakoma után viszont nehéz idők vártak az új királyra és egyre szegényebb, szétesett hazájára.
2018 óta, amikor Magyarország Országgyűlése hivatalosan is törvénybe iktatta, január 13-a a vallásszabadság napja. Az időpontot nem 2018-ban találták ki, hanem annak előzménye az akkoriban önálló Erdélyi Fejedelemség 1568-as, tordai országgyűlésének a végzése, amely szabad papválasztást biztosított minden közösségnek, mivel „a hit Isten ajándéka”. Ez a 456 esztendős törvény az úgynevezett vallásszabadság törvénye, aminek keltét 450 évvel az eredeti megfogalmazása után jeles nappá minősítette az Országgyűlés.
No, de a történetünk még nem teljes! A gépezet tehát készen áll, a galaxisokat és atomokat szabályozó törvények mind a helyükön vannak, az evolúció szabályai mozgásba lendültek, a szellem, a milliónyi gondolattal és igazsággal, a szavak és fogalmak televényével mind pörögni kezdett, sőt még anyagra épülő elme is létezett már, amely a konkrétumok mögött képes volt felfedezni az egyetemest, az elvontat. Az Úristen elégedetten szemlélte teremtését. Minden a helyén, minden szép rendben elkészítve. Térben és időben elhelyezve, gondosan megtervezve, úgy, hogy még az is, ami látszólag hiba, a nagy egészben megtalálja a maga helyét.
Amint korábban, úgy most is az Úristen belevarázsolja magát a teremtésébe. Belerajzolja önnön vonásait a vadmacska szilajságába, a bárány ártatlanságába, a préda és a ragadozó félelemtől és kéjtől vonagló tekintetébe. Bárhová néz, önmagát látja millió formában. Hiszen élet van mindegyikben, a létezésnek ez a sajátos plussza, ez a megmagyarázhatatlan és titokzatos többlete, isteni játék, isteni lélegzés.
Első kísérlete egy egész teremtőnapot felvett. Az ötödiket. Ezt az új területet, az életét, abban a két ősanyagban kezdte, amelyből minden vétetett: a vízben és a levegőben. Nem tudjuk, hogy miért. Lehet ezekben mozgott a legotthonosabban, ez a két anyag volt számára a legkedvesebb, legmegszokottabb. Talán – amint a biológia is mondja – az egészet a vízben kezdte.
Az ember természeti léte is ritmikus. Megfoganunk, megszületünk, növekedünk, elérjük fizikai létünk csúcsát, majd lassan megöregedünk, meghalunk. Ha megnézzük az emberiséget, azt láthatjuk, hogy ez a folyamat, ez a körforgás döbbenetes pontossággal és szívóssággal ismétlődik.
Nem jó ez így, bosszankodott az Úristen. Micsoda világ az, ami felötlik s el is tűnik? Ha már lehetőségként létezik, akkor meg kellene szilárdítani, saját formát kellene neki adni. Nem elég a tökéletes és teljes, egységes létezés a dolgoknak. Azok meg kell szilárduljanak. El is döntötte, a következő gondolatot, ami felsejlik, nem engedi el, hanem megszilárdítja.