Lassan-lassan eljutunk 1568-hoz és a vallásszabadság határozatához is. Ezidáig megismertünk néhány kulcsszereplőt, elhelyeztük magunkat a korban (Mohács utáni zűrzavar), majd megismerkedtünk Erdély három fő rendjével – mondhatni parlamentjének tagjaival. E mostani szöveg immár rákanyarodik a fő kérdésre, hiszen vallási dolgokról fogunk beszélni, nyilván némi politikai csokimázzal leöntve. Célom e mostani szöveggel az, hogy a teljesen kiszámíthatatlan és sokszor érthetetlen erdélyi helyzetet tovább bonyolítsam egy vallási problémával. Persze mindez a jobb megértés érdekében…
Lehet emlékszünk a szászokra. Őket a középkorban hozták Erdélybe a magyar királyok, hogy az elnéptelenedett földeket birtokba vegyék. Szép, nagy városokat építettek, dolgoztak és kereskedtek boldogan. A kereskedelmi útvonalaik pedig messze kiléptek Magyarország határai közül, s a szintén német nyelvet beszélő területek felé irányultak, ahol sokuknak még élő rokoni kapcsolataik is léteztek. Nos ezek a szász kereskedők útjaikról nem jöttek haza üres kézzel. Árut hoztak, amit aztán itthon értékesítettek. Az áruval pedig eszmék, gondolatok és hírek is érkeztek Nyugatról. A kor szenzációja pedig a protestáns reformáció volt. Ez a látszólag egyházi, vallási vita hamar átlépte hitelvi peremét, sőt azt is megkockáztatom, hogy eleve nagyon komoly politikai, hatalmi és társadalmi zamattal is bírt. Köze volt az ébredő nemzeti öntudathoz (minek kell Rómába küldeni a sok pénzt, minek kell Rómának engedelmeskedni, minek kell latin misét hallgatni, amit senki sem ért stb.), no meg néhány német főember hatalmának a megerősödéséhez.
Amint a mi erdélyi szászaink megkóstolták a reformáció édes gyümölcsét, s a hosszú úton megtárgyalták ismerőseikkel a hallottakat, úgy az új irányzat csatolt áruként érkezett Erdély földjére. Az első nyilvános hirdetője a brassói Johann Honterus volt, aki, a városi tanács határozatán keresztül, megszűntette a latin misét, iskolát és könyvtárat hozott létre. Felállíttatta a kor kvantumszámítógépét, a nyomdát a városban, s munkásságának köszönhetően a lutheri reformáció szép csendben beszivárgott a szászok világába. Ja, majdnem elfelejtettem, az 1530-as években történik mindez.
A szászok mellett a magyarok sem tétlenkedtek. Dévai Bíró Mátyás ugyanebben az időben a magyar urak között végzett hatékony térítő tevékenységet.
Így elmondhatjuk, hogy a reformáció nagyon gyorsan elterjedt Erdélyben. Bizonyságként álljon itt az a tény is, hogy a mára már Kolozsvárral összenőtt Szentpéter nevű település templomából fennmaradt egy 1537-es protestáns ónkanna. Bizonyítéka annak, hogy Luther Márton 1517-es fellépése után kevesebb, mint 20 évvel Erdélyben már olyan protestáns gyülekezet létezett, ami megfelelő klenódiumokkal is bírt.
Na, de térjünk vissza a szászokhoz egy kicsit! Az új hit annyira megtetszett nekik, hogy határozatot hoztak, ők márpedig ez a tan szerint élnek majd, s akinek nem tetszik, annak csók! Persze, lett volna elég ember, akinek mindez ne tetszett volna, de a török és a német harapófogójában sínylődő Szapolyainak (az az öreg, nem János Zsigmond) még pont az hiányzott volna, hogy egy vallási alapú belháború is kitörjön az országocskájában. Inkább szépen a béke útjára lépett, megengedve, hogy mindenki úgy imádkozzon, ahogy az neki tetszik – erről a szintén szász Heltai Gáspár tájékoztat minket egy kicsit később.
A szászokat leszámítva viszont a vallási kérdés lassan politikai állásfoglalássá is változott. Hiszen azok, akik megmaradtak a régi hitben, egyben a németpártiságukat is kifejezték ezzel, kívánva visszaállítani az ország egységét. Azok pedig, akik a protestantizmus ügyét felkarolták, egyben a függetlenség melletti elköteleződésüket is deklarálták. (Függetlenséget írtam, mert polkorrekt vagyok, de törökpártiság a helyes kifejezés.)
Mindezeket azért írtam le, hogy látható legyen, az erdélyi vallásbéke és türelem első megnyilvánulása majdnem harminc évvel megelőzi a tordai országgyűlést. Itt még politikai számításról és pusztán a belháború elkerüléséről van szó. Hosszú még az út 1568-ig, de haladunk, haladunk, testvérek!
Itt mindig hadak vonultak fel, itthagyva genetikai állományukat, s megtanítva azokat, akik túlélték az újabb rohamokat arra, hogy a legnagyobb csapás után is újra felemelkedhet az ember. Az életben nincs nagyon választás! Ha lerombolják, amit építettél, káromkodsz egy sort, kifújod magad, majd morogva és morcosan, de visszaépíted, tudva, hogy hamarosan érkezik majd mongol, tatár, török, német s kezdődik minden elölről. Ne feledjük, Déva és Kőmíves Kelemen is erdélyi történet (is).
A vallásszabadság jelentőségét bemutató sorozat első részében a mohácsi pusztulás után felemelkedő Szapolyai Jánost követtük, akit a rendek 1526-ban királlyá koronáztak. Az uralkodótól épp ünnepi mulatozása közben búcsúztunk. A lakoma után viszont nehéz idők vártak az új királyra és egyre szegényebb, szétesett hazájára.
2018 óta, amikor Magyarország Országgyűlése hivatalosan is törvénybe iktatta, január 13-a a vallásszabadság napja. Az időpontot nem 2018-ban találták ki, hanem annak előzménye az akkoriban önálló Erdélyi Fejedelemség 1568-as, tordai országgyűlésének a végzése, amely szabad papválasztást biztosított minden közösségnek, mivel „a hit Isten ajándéka”. Ez a 456 esztendős törvény az úgynevezett vallásszabadság törvénye, aminek keltét 450 évvel az eredeti megfogalmazása után jeles nappá minősítette az Országgyűlés.
No, de a történetünk még nem teljes! A gépezet tehát készen áll, a galaxisokat és atomokat szabályozó törvények mind a helyükön vannak, az evolúció szabályai mozgásba lendültek, a szellem, a milliónyi gondolattal és igazsággal, a szavak és fogalmak televényével mind pörögni kezdett, sőt még anyagra épülő elme is létezett már, amely a konkrétumok mögött képes volt felfedezni az egyetemest, az elvontat. Az Úristen elégedetten szemlélte teremtését. Minden a helyén, minden szép rendben elkészítve. Térben és időben elhelyezve, gondosan megtervezve, úgy, hogy még az is, ami látszólag hiba, a nagy egészben megtalálja a maga helyét.
Amint korábban, úgy most is az Úristen belevarázsolja magát a teremtésébe. Belerajzolja önnön vonásait a vadmacska szilajságába, a bárány ártatlanságába, a préda és a ragadozó félelemtől és kéjtől vonagló tekintetébe. Bárhová néz, önmagát látja millió formában. Hiszen élet van mindegyikben, a létezésnek ez a sajátos plussza, ez a megmagyarázhatatlan és titokzatos többlete, isteni játék, isteni lélegzés.
Első kísérlete egy egész teremtőnapot felvett. Az ötödiket. Ezt az új területet, az életét, abban a két ősanyagban kezdte, amelyből minden vétetett: a vízben és a levegőben. Nem tudjuk, hogy miért. Lehet ezekben mozgott a legotthonosabban, ez a két anyag volt számára a legkedvesebb, legmegszokottabb. Talán – amint a biológia is mondja – az egészet a vízben kezdte.
Az ember természeti léte is ritmikus. Megfoganunk, megszületünk, növekedünk, elérjük fizikai létünk csúcsát, majd lassan megöregedünk, meghalunk. Ha megnézzük az emberiséget, azt láthatjuk, hogy ez a folyamat, ez a körforgás döbbenetes pontossággal és szívóssággal ismétlődik.
Nem jó ez így, bosszankodott az Úristen. Micsoda világ az, ami felötlik s el is tűnik? Ha már lehetőségként létezik, akkor meg kellene szilárdítani, saját formát kellene neki adni. Nem elég a tökéletes és teljes, egységes létezés a dolgoknak. Azok meg kell szilárduljanak. El is döntötte, a következő gondolatot, ami felsejlik, nem engedi el, hanem megszilárdítja.
Most a világ egyelőre a szép és rendezett semmi, a potenciális létezés, úgy ahogy potenciális a tölgyfa a makkban, vagy a pálinka a szilvavirágban. De az Úr látja a potenciálist, sőt teljesként látja, de a nagy teremtési játékhoz, ki tudja (hát Ő tudja) miért, hozzátartozik az is, hogy mindezeket szép csendesen meg kell találni, nevezni, önmagunkon, az emberi tudaton át kell ereszteni, mint egy szitán, meg kell érteni, majd tovább kell fűzni, hogy bennünk éljenek és átlényegülve, örök változásban létezzenek.