Kedves Olvasó! Ha még most sem adtad fel ennek a sorozatnak az olvasását, hát gratulálok, szívós, elkötelezett ember vagy. No, de már most megsúgom, hogy a következőkben belevágunk a szövegbe. Igen, abba, a vallásszabadság törvényének 1568-as szövegébe, abba, amiről ez a borzasztóan hosszúra nyúlt sorozat szól. Mielőtt ma összefoglalnám az elmondottakat fontosnak tartok egy kis mentegetőzést. Nemcsak azért, hogy megnyugtassalak, nem elpocsékolt idő az, amit olvasásra szántál, hanem inkább azért, hogy rámutassak, mennyire összetett egy-egy ilyen téma szétszálazása. Mennyire nem egyértelmű egy, az utókor által történelmi jelentőségűnek kikiáltott ügy megítélése, s végül mennyire inkább rólunk, a mindenkori jelenről szól a történelem, mintsem az adott események valóságáról, arról, hogy pontosan mi, miért és miképp történt. A történelem épp annyira jelenidejű és jelenformáló, mint amennyire lejárt és lezárt dolog. Az, hogy miképp értelmezzük, mit gondolunk róla sokkal többet mond el rólunk, mint magáról az eseményről.
Annál inkább fontos, hogy az ember óvatos legyen azzal, ha valamilyen történelmi eseményt kiemel a jelenkor, piedesztálra emeli, bronzba önti, s aztán fényezi. Jól oda kell figyelni a háttérre, megismerni okosan és elfogulatlanul mindazt, amit tudni lehet róla, árnyalni azt a nyomorult bronzfelszínt, figyelni ahogy a figyelem sugara megtörik a felszínén, domborzatot, mélységet és perspektívát tulajdonít neki. Nyilván nagyon hamar ki fog derülni, hogy semmi sem olyan egyértelmű, ahogy a jelenkor (minden jelenkor) propagandagyára hirdeti. Persze, hogy egyik esemény sem olyan tragikus, de nem is olyan felemelő, ahogy a társadalom emésztőrendszerén átjutott slágvort hirdeti. Ilyenkor nem föltétlenül a leszámolás a cél. Nem az, hogy mindenáron bebizonyítsuk, nem is úgy volt, nem is azt jelenti, hülyék, akik így gondolják, hanem az, hogy felismerjük a dolgok komplexitását, azt, ahogy az igazság színaranya megbújik a mindenféle emberi viselkedés sárrögei között. No meg persze az, hogy a felfedezett aranyat tudjuk elménk műhelyében megmunkálni, ékszerré csiszolni, szépíteni.
Így van ez a vallásszabadság törvényével is. Nem egy heroikus, prófétai felkiáltás eredménye, de ha még az is lenne, annak a felkiáltásnak is van háttere, hiszen lehet, hogy a felkiáltó éppen kolbászt reggelizett, így a reveláció fokhagymaszagú lett. De mennyivel viccesebb tudni, hogy még a próféták is tudnak fokhagymaszagúak lenni, s a nap végén minden gyönyörűen és esendően emberi.
Mink van tehát? Van egy országcsonkunk, Erdély, ami korábban sosem volt független, csak rész. Ez a többféle nép által lakott ország két ádáz küzdelemben álló nagyhatalom közé van ékelődve, mint kukorica a fog közé. Önálló, bár nem független, körülhatárolt, bár mindenki által a sajátjának revendikált. Az országnak van egy fiatal fejedelme – János Zsigmond – aki a három vezető rend képviselőivel próbálja egybetartani a kétfelé húzó szekeret. Egy esélyük van, mégpedig az, ha a széljárás és hullámverés irányát követve, ide is dőlnek, meg oda is dőlnek egy-egy kicsit, de közben nagyon vigyáznak, hogy egészen ki ne dőljenek. Adott még egy kontinentális vita, a protestantizmus, ami annyira heves, hogy százezrek indulnak háborúba érte. Adott azon belül is több, egymással ellentétes irányzat, s mindegyik magáról azt tartja, hogy övé az igazság. Mind kint, a határokon kívül, mind bent nagy a baj. Nemcsak a történelmi vihar recsegteti a lélekvesztőt, hanem mintha még a deszkák is egymástól távolodnának. Egy tökéletes vihar – mondhatnánk. Persze azért vannak megoldási lehetőségek is. Stabilabb társadalomhajók is próbálkoznak megoldani a problémákat, elkerülni a vallási alapú polgárháborút, a szétszakadást és az ezzel járó anarchiát. Vannak bájosan európai kis, kegyes és hazug kísérletek a látszatbéke fenntartására, de ezekről mindenki tudja, hogy csak annyi ideig tartanak, mint egy bokszmeccsben a két menet közötti szünet: egy szusszanásnyit. És adott még egy értelmiségi sóhaj, amely a vallási (s úgy általában, minden) vita megoldását nem a fegyverekben és a nyers erőben, hanem a józan és békére törekvő párbeszédben leli meg.
No, itt légy okos, ha tudsz! Minden, amit e témában leírtam, ide vezetett. Most, hogy együtt látjuk a hozzávalókat, neki is foghatunk a műtétnek, elő hát a szikét, vágjunk a szöveg húsába!
Először azt kell megjegyezni, hogy ezek a dekrétumok elsősorban, s legtöbbször kizárólag politikai szükségből születtek. A céljuk nem valamilyen magasztos teológiai vagy filozófiai meggyőződés, mint a Sebastian Castellio múlt héten ismertetett felhördülésében, hanem fránya politikai kényszer. E tekintetben két változattal találkozunk. Az elsőben a katolikusok és protestánsok egymásnak esnek, megy a harc rendesen, de közben mind a két fél belefárad, s kimerül a küzdelemben, így szünetet kérnek egymástól, amit törvényileg szabályoznak.
Az európai kitekintés egy spanyol orvos, bizonyos Miguel Serveto ismertetésével történik. Serveto a 16. században élt, hihetetlenül értelmes volt, de – mivel itt is érvényes az a mondás, hogy az Úristen egyik kezével ad, a másikkal elvesz – a mi becsületes Mihályunk elvetemült veszekedő, tüsketermészetű személy volt. Barátai nem nagyon voltak, mert előbb-utóbb mindenkivel összeveszett. Nos, a mi Szervétünk, hisz így hungarizáltuk, Európa kora újkorának első Szentháromság-tagadója.
A szentháromságtagadó tant Dávid János Zsigmond és édesanyja olasz származású orvosától, Giorgio Biandratatól (magyarul Blandrata György) tanulta. Róla majd később részletesebben is írok. 1566-ban jegyzi fel egy kolozsvári krónika, hogy Dávid a Szentháromság ellen kezdett prédikálni. Ekkortól számíthatjuk az unitárius gondolat megjelenését Erdélyben.
Lassan-lassan eljutunk 1568-hoz és a vallásszabadság határozatához is. Ezidáig megismertünk néhány kulcsszereplőt, elhelyeztük magunkat a korban (Mohács utáni zűrzavar), majd megismerkedtünk Erdély három fő rendjével – mondhatni parlamentjének tagjaival. E mostani szöveg immár rákanyarodik a fő kérdésre, hiszen vallási dolgokról fogunk beszélni, nyilván némi politikai csokimázzal leöntve. Célom e mostani szöveggel az, hogy a teljesen kiszámíthatatlan és sokszor érthetetlen erdélyi helyzetet tovább bonyolítsam egy vallási problémával.
Itt mindig hadak vonultak fel, itthagyva genetikai állományukat, s megtanítva azokat, akik túlélték az újabb rohamokat arra, hogy a legnagyobb csapás után is újra felemelkedhet az ember. Az életben nincs nagyon választás! Ha lerombolják, amit építettél, káromkodsz egy sort, kifújod magad, majd morogva és morcosan, de visszaépíted, tudva, hogy hamarosan érkezik majd mongol, tatár, török, német s kezdődik minden elölről. Ne feledjük, Déva és Kőmíves Kelemen is erdélyi történet (is).
A vallásszabadság jelentőségét bemutató sorozat első részében a mohácsi pusztulás után felemelkedő Szapolyai Jánost követtük, akit a rendek 1526-ban királlyá koronáztak. Az uralkodótól épp ünnepi mulatozása közben búcsúztunk. A lakoma után viszont nehéz idők vártak az új királyra és egyre szegényebb, szétesett hazájára.
2018 óta, amikor Magyarország Országgyűlése hivatalosan is törvénybe iktatta, január 13-a a vallásszabadság napja. Az időpontot nem 2018-ban találták ki, hanem annak előzménye az akkoriban önálló Erdélyi Fejedelemség 1568-as, tordai országgyűlésének a végzése, amely szabad papválasztást biztosított minden közösségnek, mivel „a hit Isten ajándéka”. Ez a 456 esztendős törvény az úgynevezett vallásszabadság törvénye, aminek keltét 450 évvel az eredeti megfogalmazása után jeles nappá minősítette az Országgyűlés.
No, de a történetünk még nem teljes! A gépezet tehát készen áll, a galaxisokat és atomokat szabályozó törvények mind a helyükön vannak, az evolúció szabályai mozgásba lendültek, a szellem, a milliónyi gondolattal és igazsággal, a szavak és fogalmak televényével mind pörögni kezdett, sőt még anyagra épülő elme is létezett már, amely a konkrétumok mögött képes volt felfedezni az egyetemest, az elvontat. Az Úristen elégedetten szemlélte teremtését. Minden a helyén, minden szép rendben elkészítve. Térben és időben elhelyezve, gondosan megtervezve, úgy, hogy még az is, ami látszólag hiba, a nagy egészben megtalálja a maga helyét.
Amint korábban, úgy most is az Úristen belevarázsolja magát a teremtésébe. Belerajzolja önnön vonásait a vadmacska szilajságába, a bárány ártatlanságába, a préda és a ragadozó félelemtől és kéjtől vonagló tekintetébe. Bárhová néz, önmagát látja millió formában. Hiszen élet van mindegyikben, a létezésnek ez a sajátos plussza, ez a megmagyarázhatatlan és titokzatos többlete, isteni játék, isteni lélegzés.
Első kísérlete egy egész teremtőnapot felvett. Az ötödiket. Ezt az új területet, az életét, abban a két ősanyagban kezdte, amelyből minden vétetett: a vízben és a levegőben. Nem tudjuk, hogy miért. Lehet ezekben mozgott a legotthonosabban, ez a két anyag volt számára a legkedvesebb, legmegszokottabb. Talán – amint a biológia is mondja – az egészet a vízben kezdte.