Rácz Norbert Zsolt: A vallásszabadság lényegéről III.

2024. január 27., 17:53
Keszthelyi György: Városrészlet

A vallásszabadság törvényéről szóló kis OMG-s sorozatunk harmadik állomásánál hagyjuk a királyi vérűeket egy kicsit, hogy – Szapolyai János esetében – békében nyugodjon, fia és özvegye esetében pedig, hogy örüljenek egymásnak. Mi most forduljunk Budáról kelet felé, és ismerkedjünk meg azzal a földdel, amit egyszerűen az erdőn túli országnak, Trans-silvania-nak neveznek. Ez a Kárpátok ölelésében meghúzódó, vad és titokzatos táj mindig sajátos színfoltja volt Európának. Kelet és nyugat határán (ne feledjük, hogy a legkeletibb gótikus katedrális a brassói Fekete templom), ütközőzónája volt a különböző civilizációknak. A magyar honfoglalás és Szent István államalapítása után a szent korona egyik ékköve, Magyarország szerves része, ami – elszigetelt és viszonylag nehezen megközelíthető volta miatt – mégis kvázi autonóm entitásként létezett. Itt mindig hadak vonultak fel, itthagyva genetikai állományukat, s megtanítva azokat, akik túlélték az újabb rohamokat arra, hogy a legnagyobb csapás után is újra felemelkedhet az ember. Az életben nincs nagyon választás! Ha lerombolják, amit építettél, káromkodsz egy sort, kifújod magad, majd morogva és morcosan, de visszaépíted, tudva, hogy hamarosan érkezik majd mongol, tatár, török, német s kezdődik minden elölről. Ne feledjük, Déva és Kőmíves Kelemen is erdélyi történet (is).

MEGJEGYZÉS: Gondolom, érzi a Nyájas Olvasó, hogy alulírott szerfelett elfogult e földdel. Nem csoda, itt született, s ezeket a szavakat itt ni, most is Erdélyben, Kolozsváron írja, a fentebb megfogalmazott ősi tudást saját bőrén tapasztalva.

Erdélyt mindig sokféle nép lakta, s ezáltal bizonyítéka annak, hogy a föld nem valakié, nem a miénk, hanem fordítva áll a dolog, mi vagyunk a földé, s az meg az Istené. Erdélyben mind a mai napig ugyanaz a népdal magyar, román és cigány szöveggel is él, s néprajzos legyen a talpán, aki kihámozza, hogy épp melyik nép névtelen géniusza költötte az alapdallamot. A 16. században is Erdélyben sok nyelven beszéltek. Éltek itt magyarok, románok, szászok, cigányok, örmények, zsidók s még sokan mások. S mindenki megértette valahogy a másikat. Nem feltétlenül szerette, kölcsönösen lenézte, lesajnálta a mindig másikat, de valahogy csak ki kellett jönni, meg kellett egyezni, mint a játszótéren a mobiltelefon előtti világban, kulccsal a nyakunk körül.

Az általunk megfigyelt korban viszont a nemzeti hovatartozás nem jelentette a fő identitáshordozó jelleget. A mai értelemben vett nemzetfogalom még nem létezett, a magyarság, például nem ugyanazt jelentette, mint ma. Abban a társadalomban, a rendszerező elv a rend volt, azaz hogy ki melyik társadalmi rendnek volt a része. S aztán Erdélyben volt is mindenféle, a következők szerint.

Az első nagy társadalmi rend a magyar nemeseké volt. Nemesnek lenni akkoriban azt jelentette, hogy az ember valamelyik őse valamelyik magyar királytól, valamilyen kimagasló tettéért nemességet, s ezzel együtt birtokot kapott, hogy ott éljen, háború esetén pedig siessen a király segítésére. A magyar nemes viszont nem biztos, hogy magyar nemzetiségű is volt egyszerre. Erdélyben is megannyi magyar nemes akadt, akik például román származású családból származtak.

A következő nagy társadalmi rend a székelyeké. Ők is magyarul beszéltek, de sajátos szerepük (határvédelem) és státuszuk volt, ugyanis kollektív nemességgel bírtak. A székelyek székekbe szerveződtek, az ország keleti határát védték, s földjét művelték.

A harmadik nagy országalkotó csoport a szászok voltak, azaz olyan német telepesek, akiket különböző korokban hívtak a magyar királyok a háborúk miatt elnéptelenedett országba. A szászok universitas-ba, azaz egyetembe szerveződtek. Viszonylag zárt körülmények között, másoktól elszigetelődve, sajátos, belső szabályoktól vezetve éltek. Fővárosuk Nagyszeben (DE: Hermannstadt, RO: Sibiu), mellette pedig kiemelt fontosságú volt még hat város, azaz Beszterce (DE: Bistritz, RO: Bistrița), Szászváros (DE: Broos, RO: Orăștie), Kolozsvár (DE: Klausenburg, RO: Cluj), Brassó (DE: Kronstadt, RO: Brașov), Szászsebes (DE: Mühlbach, RO: Sebeș) és Segesvár (DE: Schässburg, RO: Sighișoara). A hét város együtteséből származik Erdély német neve, Siebenbürgen, azaz Hétváros.

Ez a három nemzet – a magyar nemesség, a székelyek és a szászok – együtt 1437-ben, a Budai Nagy Antal parasztlázadása után egymással kölcsönös védelmi szövetséget hozott létre a legnagyobb társadalmi réteggel, a szabad parasztsággal és a jobbágyokkal szemben. Ez a hatalmas csoport, függetlenül az általuk beszélt nyelvtől, egységes jog(talanság)ban létezett.

Az országalkotó rendek viszont, a mohácsi vész után fogják alkotni az országgyűlést, amely kormányzói és törvényhozói jelleggel bír majd.

Nos, valószínűleg érezhető, hogy Erdélyben semmi sem bizonyos, nem egyértelmű, csak a bizonytalanság. Csudijó hely, érdekes történelemmel, sajátos békével és mindig lappangó haraggal, titokzatos, bonyolult, időnként sötét, máskor nagyon emberi és tiszta.

Miután megismerkedtünk az ország lakosaival, jövő héten azzal foglalkozunk, hogy egy kicsit a vallási helyzetről beszélünk, majd kiegészítjük némi kül- és belpolitikával, hogy aztán végre elkezdhessünk a tárgyunkkal foglalkozni.