A vallásszabadság törvényéről szóló kis OMG-s sorozatunk harmadik állomásánál hagyjuk a királyi vérűeket egy kicsit, hogy – Szapolyai János esetében – békében nyugodjon, fia és özvegye esetében pedig, hogy örüljenek egymásnak. Mi most forduljunk Budáról kelet felé, és ismerkedjünk meg azzal a földdel, amit egyszerűen az erdőn túli országnak, Trans-silvania-nak neveznek. Ez a Kárpátok ölelésében meghúzódó, vad és titokzatos táj mindig sajátos színfoltja volt Európának. Kelet és nyugat határán (ne feledjük, hogy a legkeletibb gótikus katedrális a brassói Fekete templom), ütközőzónája volt a különböző civilizációknak. A magyar honfoglalás és Szent István államalapítása után a szent korona egyik ékköve, Magyarország szerves része, ami – elszigetelt és viszonylag nehezen megközelíthető volta miatt – mégis kvázi autonóm entitásként létezett. Itt mindig hadak vonultak fel, itthagyva genetikai állományukat, s megtanítva azokat, akik túlélték az újabb rohamokat arra, hogy a legnagyobb csapás után is újra felemelkedhet az ember. Az életben nincs nagyon választás! Ha lerombolják, amit építettél, káromkodsz egy sort, kifújod magad, majd morogva és morcosan, de visszaépíted, tudva, hogy hamarosan érkezik majd mongol, tatár, török, német s kezdődik minden elölről. Ne feledjük, Déva és Kőmíves Kelemen is erdélyi történet (is).
MEGJEGYZÉS: Gondolom, érzi a Nyájas Olvasó, hogy alulírott szerfelett elfogult e földdel. Nem csoda, itt született, s ezeket a szavakat itt ni, most is Erdélyben, Kolozsváron írja, a fentebb megfogalmazott ősi tudást saját bőrén tapasztalva.
Erdélyt mindig sokféle nép lakta, s ezáltal bizonyítéka annak, hogy a föld nem valakié, nem a miénk, hanem fordítva áll a dolog, mi vagyunk a földé, s az meg az Istené. Erdélyben mind a mai napig ugyanaz a népdal magyar, román és cigány szöveggel is él, s néprajzos legyen a talpán, aki kihámozza, hogy épp melyik nép névtelen géniusza költötte az alapdallamot. A 16. században is Erdélyben sok nyelven beszéltek. Éltek itt magyarok, románok, szászok, cigányok, örmények, zsidók s még sokan mások. S mindenki megértette valahogy a másikat. Nem feltétlenül szerette, kölcsönösen lenézte, lesajnálta a mindig másikat, de valahogy csak ki kellett jönni, meg kellett egyezni, mint a játszótéren a mobiltelefon előtti világban, kulccsal a nyakunk körül.
Az általunk megfigyelt korban viszont a nemzeti hovatartozás nem jelentette a fő identitáshordozó jelleget. A mai értelemben vett nemzetfogalom még nem létezett, a magyarság, például nem ugyanazt jelentette, mint ma. Abban a társadalomban, a rendszerező elv a rend volt, azaz hogy ki melyik társadalmi rendnek volt a része. S aztán Erdélyben volt is mindenféle, a következők szerint.
Az első nagy társadalmi rend a magyar nemeseké volt. Nemesnek lenni akkoriban azt jelentette, hogy az ember valamelyik őse valamelyik magyar királytól, valamilyen kimagasló tettéért nemességet, s ezzel együtt birtokot kapott, hogy ott éljen, háború esetén pedig siessen a király segítésére. A magyar nemes viszont nem biztos, hogy magyar nemzetiségű is volt egyszerre. Erdélyben is megannyi magyar nemes akadt, akik például román származású családból származtak.
A következő nagy társadalmi rend a székelyeké. Ők is magyarul beszéltek, de sajátos szerepük (határvédelem) és státuszuk volt, ugyanis kollektív nemességgel bírtak. A székelyek székekbe szerveződtek, az ország keleti határát védték, s földjét művelték.
A harmadik nagy országalkotó csoport a szászok voltak, azaz olyan német telepesek, akiket különböző korokban hívtak a magyar királyok a háborúk miatt elnéptelenedett országba. A szászok universitas-ba, azaz egyetembe szerveződtek. Viszonylag zárt körülmények között, másoktól elszigetelődve, sajátos, belső szabályoktól vezetve éltek. Fővárosuk Nagyszeben (DE: Hermannstadt, RO: Sibiu), mellette pedig kiemelt fontosságú volt még hat város, azaz Beszterce (DE: Bistritz, RO: Bistrița), Szászváros (DE: Broos, RO: Orăștie), Kolozsvár (DE: Klausenburg, RO: Cluj), Brassó (DE: Kronstadt, RO: Brașov), Szászsebes (DE: Mühlbach, RO: Sebeș) és Segesvár (DE: Schässburg, RO: Sighișoara). A hét város együtteséből származik Erdély német neve, Siebenbürgen, azaz Hétváros.
Ez a három nemzet – a magyar nemesség, a székelyek és a szászok – együtt 1437-ben, a Budai Nagy Antal parasztlázadása után egymással kölcsönös védelmi szövetséget hozott létre a legnagyobb társadalmi réteggel, a szabad parasztsággal és a jobbágyokkal szemben. Ez a hatalmas csoport, függetlenül az általuk beszélt nyelvtől, egységes jog(talanság)ban létezett.
Az országalkotó rendek viszont, a mohácsi vész után fogják alkotni az országgyűlést, amely kormányzói és törvényhozói jelleggel bír majd.
Nos, valószínűleg érezhető, hogy Erdélyben semmi sem bizonyos, nem egyértelmű, csak a bizonytalanság. Csudijó hely, érdekes történelemmel, sajátos békével és mindig lappangó haraggal, titokzatos, bonyolult, időnként sötét, máskor nagyon emberi és tiszta.
Miután megismerkedtünk az ország lakosaival, jövő héten azzal foglalkozunk, hogy egy kicsit a vallási helyzetről beszélünk, majd kiegészítjük némi kül- és belpolitikával, hogy aztán végre elkezdhessünk a tárgyunkkal foglalkozni.
A vallásszabadság jelentőségét bemutató sorozat első részében a mohácsi pusztulás után felemelkedő Szapolyai Jánost követtük, akit a rendek 1526-ban királlyá koronáztak. Az uralkodótól épp ünnepi mulatozása közben búcsúztunk. A lakoma után viszont nehéz idők vártak az új királyra és egyre szegényebb, szétesett hazájára.
2018 óta, amikor Magyarország Országgyűlése hivatalosan is törvénybe iktatta, január 13-a a vallásszabadság napja. Az időpontot nem 2018-ban találták ki, hanem annak előzménye az akkoriban önálló Erdélyi Fejedelemség 1568-as, tordai országgyűlésének a végzése, amely szabad papválasztást biztosított minden közösségnek, mivel „a hit Isten ajándéka”. Ez a 456 esztendős törvény az úgynevezett vallásszabadság törvénye, aminek keltét 450 évvel az eredeti megfogalmazása után jeles nappá minősítette az Országgyűlés.
No, de a történetünk még nem teljes! A gépezet tehát készen áll, a galaxisokat és atomokat szabályozó törvények mind a helyükön vannak, az evolúció szabályai mozgásba lendültek, a szellem, a milliónyi gondolattal és igazsággal, a szavak és fogalmak televényével mind pörögni kezdett, sőt még anyagra épülő elme is létezett már, amely a konkrétumok mögött képes volt felfedezni az egyetemest, az elvontat. Az Úristen elégedetten szemlélte teremtését. Minden a helyén, minden szép rendben elkészítve. Térben és időben elhelyezve, gondosan megtervezve, úgy, hogy még az is, ami látszólag hiba, a nagy egészben megtalálja a maga helyét.
Amint korábban, úgy most is az Úristen belevarázsolja magát a teremtésébe. Belerajzolja önnön vonásait a vadmacska szilajságába, a bárány ártatlanságába, a préda és a ragadozó félelemtől és kéjtől vonagló tekintetébe. Bárhová néz, önmagát látja millió formában. Hiszen élet van mindegyikben, a létezésnek ez a sajátos plussza, ez a megmagyarázhatatlan és titokzatos többlete, isteni játék, isteni lélegzés.
Első kísérlete egy egész teremtőnapot felvett. Az ötödiket. Ezt az új területet, az életét, abban a két ősanyagban kezdte, amelyből minden vétetett: a vízben és a levegőben. Nem tudjuk, hogy miért. Lehet ezekben mozgott a legotthonosabban, ez a két anyag volt számára a legkedvesebb, legmegszokottabb. Talán – amint a biológia is mondja – az egészet a vízben kezdte.
Az ember természeti léte is ritmikus. Megfoganunk, megszületünk, növekedünk, elérjük fizikai létünk csúcsát, majd lassan megöregedünk, meghalunk. Ha megnézzük az emberiséget, azt láthatjuk, hogy ez a folyamat, ez a körforgás döbbenetes pontossággal és szívóssággal ismétlődik.
Nem jó ez így, bosszankodott az Úristen. Micsoda világ az, ami felötlik s el is tűnik? Ha már lehetőségként létezik, akkor meg kellene szilárdítani, saját formát kellene neki adni. Nem elég a tökéletes és teljes, egységes létezés a dolgoknak. Azok meg kell szilárduljanak. El is döntötte, a következő gondolatot, ami felsejlik, nem engedi el, hanem megszilárdítja.
Most a világ egyelőre a szép és rendezett semmi, a potenciális létezés, úgy ahogy potenciális a tölgyfa a makkban, vagy a pálinka a szilvavirágban. De az Úr látja a potenciálist, sőt teljesként látja, de a nagy teremtési játékhoz, ki tudja (hát Ő tudja) miért, hozzátartozik az is, hogy mindezeket szép csendesen meg kell találni, nevezni, önmagunkon, az emberi tudaton át kell ereszteni, mint egy szitán, meg kell érteni, majd tovább kell fűzni, hogy bennünk éljenek és átlényegülve, örök változásban létezzenek.
Az anyag és az energia elkeveredése és hatása szerint aztán képződtek a különféle molekulák és mindezeknek a következményeként a Föld, azon az élet, s egyelőre legvégül te és én. Igen, ez így teljesen rendben van, csak éppen borzasztóan unalmas. Igaz, de nem ad számot arról, hogy miért és hogyan vagyunk. Nem adja meg a számát meg az értelmét annak, ami szép, ami igaz, ami jó, csak egyszerűen van, mint egy kérődző tehén.