Itt a szöveg: „Urunk ő felsége miképen ennek előtte való gyűlésibe országával közönséggel az religio dolgáról végezött, azonképen mostan és ez jelen való gyűlésébe azont erősiti, tudniillik hogy mindön helyökön az prédikátorok az evangeliomot prédikálják, hirdessék kiki ő értelme szerént, és az község ha venni akarja, jó, ha nem penig senki kénszerítéssel ne kénszerítse az ű lelke azon meg nem nyugodván, de oly prédikátort tarthasson, az kinek tanítása ő nékie tetszik. Ezért penig senki az superintendensök közül, se egyebek az prédikátorokat meg ne bánthassa, ne szidalmaztassék senki az religióért senkitől, az elébbi constitutiók szerént, és nem engedtetik ez senkinek, hogy senkit fogsággal, avagy helyéből való priválással fenyögessön az tanításért, mert az hit istennek ajándéka, ez hallásból lészön, mely hallás istennek igéje által vagyon.”
Jó cikornyás, ugye? Ezt a határozatot Erdély országgyűlése előterjesztésére fogadta el a fejedelem, az 1568. január 6–13. között, Tordán tartott országgyűlésén. Tehát nem egy papokból álló zsinat, hanem egy parlament(szerűség). Az országgyűlés jegyzőkönyve (ami a hozzászólásokat, előterjesztéseket, megjegyzéseket, vitát stb. tartalmazta) vagy lappang, vagy elveszett. Csak maga a határozat maradt ránk, s pihent jó sokáig, míg aztán fel nem fedezték, s rá nem biggyesztették az örökkévalóság koszorúját. De belátom, hogy a szöveg így nem túl érthető, elemezzük hát darabonként! Egyszer átírom mai magyarra!
„Urunk őfelsége, a vallással kapcsolatban, a mostani gyűlésen megerősíti azt, amit az országgyűlési képviselőkkel korábban döntött, miszerint a papok saját hitük szerint hirdessék a különböző helyeken az evangéliumot. S ha ez a tanítás a közösség számára elfogadható, akkor rendben is van, ám ha nem az, akkor az adott gyülekezetet senki se kényszerítse olyan pap hallgatására, akinek hitével egyet nem tudnak érteni, ugyanis ez elfogadhatatlan lenne a lelkiismeretük számára. Ám tarthassanak, választhassanak olyan papot, akinek a tanításával egyetértenek. Ennek érdekében pedig sem a püspökök, se mások, a papokat ne bánthassák. A korábbi rendeletek értelmében, senki se szidalmaztassék a vallása miatt, és senkinek sem engedtetik meg, hogy bárkit börtönnel vagy a szolgálati helyéről való elmozdítással fenyegessenek a tanításáért, mert a hit Isten ajándéka. Ez a hit pedig az Isten Igéjét magyarázó prédikálás hallgatása által születik.”
Nem a legjobb fordítás, belátom, de arra törekedtem, hogy lehetőleg minden részecske legyen benne, s – amennyire lehetséges – legyen egyértelmű, hogy kikre, mire gondolnak a szövegezők. Most azt következik, hogy részekre szedjük, s elemezzük a szöveget:
„Urunk ő felsége”: János Zsigmond választott, de meg nem koronázott magyar király, Erdély fejedelme.
„…miképen ennek előtte való gyűlésibe országával közönséggel az religio dolgáról végezött…”: láthattuk a korábbi szövegekben, hogy Erdélyben is születtek korábbi határozatok, amelyek a vallási kérdést kívánták szabályozni. Ha ezeket egybevetjük azt fogjuk látni, hogy Erdély szempontjából politikai cél az ország mihamarabbi „protestantizálása”, hiszen a katolikus (többnyire) németpárti, a protestáns pedig (többnyire) törökpárti, a megmaradás hullámzása akkor pedig a török felé irányította a ladikot. Mindez viszont nem jelentett tényleges katolikusüldözést Erdélyben. Egész régiók, több nemesi udvar maradhatott meg a régi hiten, anélkül, hogy bárki is fegyverrel kényszerítette volna őket bármire.
„…azonképen mostan és ez jelen való gyűlésébe azont erősiti…”: Ez tehát nem valami új, hanem a meglevő folyamat kiegészítése, formálása, pontosítása. A hit üldözése el lett vetve, még akkor is, ha azért a pálya keményen lejtett a protestánsok javára, most viszont rendezni kellett a papok és a gyülekezetek státusát és egymáshoz való viszonyát.
„…tudniillik hogy mindön helyökön az prédikátorok az evangeliomot prédikálják…” No, itt már látszik, hogy ezt a szöveget protestánsok fogalmazták. A protestantizmus logikája e tekintetben a következőképp működik: Isten magát kijelentette a Bibliában. Mindaz, amit az Isten az embertől elvár, ami szükséges a megigazuláshoz és az üdvösséghez, a Szentírásban található. E könyv viszont helyenként homályos, nehezen érthető, máshol meg könnyen hozzáférhető. Ahhoz, hogy az igazságot megértsük, felkészült emberekre van szükség, akik életük arra teszik, hogy emészthetővé, felfoghatóvá tegyék az Írást. A módot ahogy ezt a gyülekezet elé tárják prédikációnak vagy tanításnak nevezik. A protestáns pap elsősorban tehát nem a szentséget mediáló személy, hanem Isten Igéjének értelmét közvetítő magyarázó. Helyes tehát nem papnak, hanem prédikátornak nevezni, hiszen ez a fő feladata. A kényeskedő lelkész vagy a számomra bombasztikusnak tűnő lelkipásztor jóval későbbi korok terméke.
Terjedelmi okokból itt megszakítom a határozat szövegének az értelmezését, de jövő héten pontosan innen folytatjuk majd. Kitartást, testvérek!
Így van ez a vallásszabadság törvényével is. Nem egy heroikus, prófétai felkiáltás eredménye, de ha még az is lenne, annak a felkiáltásnak is van háttere, hiszen lehet, hogy a felkiáltó éppen kolbászt reggelizett, így a reveláció fokhagymaszagú lett. De mennyivel viccesebb tudni, hogy még a próféták is tudnak fokhagymaszagúak lenni, s a nap végén minden gyönyörűen és esendően emberi.
Először azt kell megjegyezni, hogy ezek a dekrétumok elsősorban, s legtöbbször kizárólag politikai szükségből születtek. A céljuk nem valamilyen magasztos teológiai vagy filozófiai meggyőződés, mint a Sebastian Castellio múlt héten ismertetett felhördülésében, hanem fránya politikai kényszer. E tekintetben két változattal találkozunk. Az elsőben a katolikusok és protestánsok egymásnak esnek, megy a harc rendesen, de közben mind a két fél belefárad, s kimerül a küzdelemben, így szünetet kérnek egymástól, amit törvényileg szabályoznak.
Az európai kitekintés egy spanyol orvos, bizonyos Miguel Serveto ismertetésével történik. Serveto a 16. században élt, hihetetlenül értelmes volt, de – mivel itt is érvényes az a mondás, hogy az Úristen egyik kezével ad, a másikkal elvesz – a mi becsületes Mihályunk elvetemült veszekedő, tüsketermészetű személy volt. Barátai nem nagyon voltak, mert előbb-utóbb mindenkivel összeveszett. Nos, a mi Szervétünk, hisz így hungarizáltuk, Európa kora újkorának első Szentháromság-tagadója.
A szentháromságtagadó tant Dávid János Zsigmond és édesanyja olasz származású orvosától, Giorgio Biandratatól (magyarul Blandrata György) tanulta. Róla majd később részletesebben is írok. 1566-ban jegyzi fel egy kolozsvári krónika, hogy Dávid a Szentháromság ellen kezdett prédikálni. Ekkortól számíthatjuk az unitárius gondolat megjelenését Erdélyben.
Lassan-lassan eljutunk 1568-hoz és a vallásszabadság határozatához is. Ezidáig megismertünk néhány kulcsszereplőt, elhelyeztük magunkat a korban (Mohács utáni zűrzavar), majd megismerkedtünk Erdély három fő rendjével – mondhatni parlamentjének tagjaival. E mostani szöveg immár rákanyarodik a fő kérdésre, hiszen vallási dolgokról fogunk beszélni, nyilván némi politikai csokimázzal leöntve. Célom e mostani szöveggel az, hogy a teljesen kiszámíthatatlan és sokszor érthetetlen erdélyi helyzetet tovább bonyolítsam egy vallási problémával.
Itt mindig hadak vonultak fel, itthagyva genetikai állományukat, s megtanítva azokat, akik túlélték az újabb rohamokat arra, hogy a legnagyobb csapás után is újra felemelkedhet az ember. Az életben nincs nagyon választás! Ha lerombolják, amit építettél, káromkodsz egy sort, kifújod magad, majd morogva és morcosan, de visszaépíted, tudva, hogy hamarosan érkezik majd mongol, tatár, török, német s kezdődik minden elölről. Ne feledjük, Déva és Kőmíves Kelemen is erdélyi történet (is).
A vallásszabadság jelentőségét bemutató sorozat első részében a mohácsi pusztulás után felemelkedő Szapolyai Jánost követtük, akit a rendek 1526-ban királlyá koronáztak. Az uralkodótól épp ünnepi mulatozása közben búcsúztunk. A lakoma után viszont nehéz idők vártak az új királyra és egyre szegényebb, szétesett hazájára.
2018 óta, amikor Magyarország Országgyűlése hivatalosan is törvénybe iktatta, január 13-a a vallásszabadság napja. Az időpontot nem 2018-ban találták ki, hanem annak előzménye az akkoriban önálló Erdélyi Fejedelemség 1568-as, tordai országgyűlésének a végzése, amely szabad papválasztást biztosított minden közösségnek, mivel „a hit Isten ajándéka”. Ez a 456 esztendős törvény az úgynevezett vallásszabadság törvénye, aminek keltét 450 évvel az eredeti megfogalmazása után jeles nappá minősítette az Országgyűlés.
No, de a történetünk még nem teljes! A gépezet tehát készen áll, a galaxisokat és atomokat szabályozó törvények mind a helyükön vannak, az evolúció szabályai mozgásba lendültek, a szellem, a milliónyi gondolattal és igazsággal, a szavak és fogalmak televényével mind pörögni kezdett, sőt még anyagra épülő elme is létezett már, amely a konkrétumok mögött képes volt felfedezni az egyetemest, az elvontat. Az Úristen elégedetten szemlélte teremtését. Minden a helyén, minden szép rendben elkészítve. Térben és időben elhelyezve, gondosan megtervezve, úgy, hogy még az is, ami látszólag hiba, a nagy egészben megtalálja a maga helyét.
Amint korábban, úgy most is az Úristen belevarázsolja magát a teremtésébe. Belerajzolja önnön vonásait a vadmacska szilajságába, a bárány ártatlanságába, a préda és a ragadozó félelemtől és kéjtől vonagló tekintetébe. Bárhová néz, önmagát látja millió formában. Hiszen élet van mindegyikben, a létezésnek ez a sajátos plussza, ez a megmagyarázhatatlan és titokzatos többlete, isteni játék, isteni lélegzés.