Hetek óta tartott a kánikula. Először mindenki örült neki, élvezte, aztán a forróság mindent lassan kiszárított, elbágyasztott. A legrosszabb viszont a por volt. Por szállt fel az útról, por pergett a házakról, port fújtak a sziklák, sőt mintha még a napsugár is porból állna. Lassan az egész világot belepte a por. Okkersárga lett minden, a füvek, az ég, a házak. Okkersárgák az emberek is, és okkersárgák gondolataik is. A por lassan átszivárgott a bőrön, belebújt a pórusokba, lerakódott az erekben, az idegsejtek közé, a szem csarnokvizébe. S ettől az emberek is porosak és okkersárgák lettek mindenestül. Talán hajnalban jutott egy kis enyhület, támadt némi szél, s derengett fel pár színárnyalat, de a felkelő Nap megperzselte a szelet, kifakította a színeket.
Okkersárga házainkból, okkersárga szemekkel szemléltük az okkersárga eget, az okkersárga szomszéd utcát, okkersárga járókelőket. Éreztünk bágyadt, poros, okkersárga érzéseket, s agyunkon átcammogtak okkersárga gondolatok. Ahogy teltek a napok, hetek lassan elhittük, hogy a világ márpedig ilyen: okkersárga. S nekünk, okkersárga embereknek az a dolgunk, hogy belélegezzük minél jobban a port, elfogadjuk a bágyadt nap okkersárga porsugarait, sőt kívántuk már, hogy mihamarabb váljunk minél porosabbá. Erről prédikált vasárnap a pap is a misén, ki kezdetben kérte az enyhületet, de aztán maga is beletörődött a világ poros mivoltába, s hirdetett boldog okkersárga mennyországot, az okkersárga barokkangyalkák között. A világ, s benne a lét porból van, porrá lesz, a por manna, mely ránk hull, az okkersárga malaszt, mely a bágyadt porvilág arcát glóriaként keretezi.
Aztán keletről fújni kezdett délben a szél. Kezdetben gyenge volt, olyan, mint a hajnali, amit gyorsan legyűr a Nap. Egyedüli érdekessége az időzítése volt: délben. Az emberek lassan felemelték fejüket, beleszimatoltak a szélbe, de mivel csak porral telt meg az orruk, vissza is hajoltak okkersárga valóságukba. Aztán a szél erősödni kezdett, felkavarta a port, szaladt vele, vitte, felleggé formálta. Megtöltötte a szemeket, bebújt az ablak keretei mellett a házba. Porapokalipszis indult, mintha a sok kipárolgott, fényből sült és pergő por el akarná végérvényesen nyelni a világot.
De a szél után – mondom, keletről – árnyékok kezdtek az égre felúszni. Okkersárgák voltak, de mégis másak, mint a mindig tiszta, porból szőtt okkersárga ég. Amint közeledtek ormótlan testük lassan eltakarta a Napot is. A világ sötétségbe borult. Villámok cikáztak az égen, a dörgéstől megremegett a ház, s benne az ember is. Félve menekült minden, odújába a nyúl, szobájába az ember. Vonyítana a farkas is félelmében, de nem mer, csak sandít ijedten, szemében megremeg a por. S aztán esni kezd. Először hatalmas cseppekben, aztán apróbbakban, de olyan sűrűn, hogy fátyollá változik. Semmit se látni, mintha tengerré válna a sok eső, mely elnyelni készül mindent.
Sokáig tart a vihar. Túl sokáig, mindenki rettegve bújik össze, s kínjában már azon is csodálkozik, hogy lélegzeni tud. Hideg lesz, a félelem árnyékként kúszik a retinára, az egyesek magányába burkolózik a világ. De lassan vége szakad a viharnak is. Gyérülnek a felhők, oszlik az eső is, mögötte pedig ezer színben pompázik a tisztára mosott világ. Kék szökik végig az égen, a Nap sárgája tisztán süt alá, a fák koronája zölden tündököl, a patak ezüstös, a szem barna, a pipacs piros lesz. Nincs már por, nincs bágyadtság, s a pöffeszkedő okkert visszaparancsolja a zengedelem a helyére. A kislány torkából ének szalad ki, amint csodálkozva széttekint: minden szép. Ugyanolyan, mint volt, de mégis más, színes, tiszta. Megnyílik a láthatár, s vele együtt megtisztul a tudat, forr az érzelem, sustorog a remény. Húsvét lett!
Mert okkersárga porvilágban élünk. Okkersárgára kövesedett rendszereket cipelünk, okkersárga bágyadtsággal fogadjuk el világunk fonákságait, igazságtalanságait, s ha valaki arról beszélne, hogy a dolgok nem kell porosak legyenek, hanem belül, a homok alatt színesek, élők, húsosak és nedvesek, csak legyintünk, badarság. A valóság másról szól. A valóságban a legporosabb uralkodik, a kevésbé sárgán. A valóságban az ügyeskedő halad, az igaz marad. A valóságban csak a porból lettünk, porrá válunk lapos, száraz és unalmas tényszerűsége létezik.
Ám húsvét a hatalmas vihar, ami nagypéntek tragédiájának a sötétségéből bontakozik ki, amikor a porapokalipszis ellepi az egész világot. De jön a hatalmas vihar, s lemossa a világ porát, hogy a valóság átadja helyét az igazságnak.
Nem tudom, hogy mit láttak azok a tanítványok a húsvéti sírnál. De egy dologban biztos vagyok: amit igaziból láttak, nemcsak a szemek egykedvű tényszerűségével, hanem a szellem tisztaságával az egy színes, tiszta, reményteli és igazságos világ volt. Az igazi világ, s ez dalra fakasztotta őket.
Kezdjük a legelejével! Az 1568-as tordai határozat valóban egyedülálló a korabeli Európában, s valóban, ténylegesen évszázadokkal megelőzi a hasonló eszmei mozzanatokat az öreg kontinensen. Elvi, elméleti szinten hatalmas, egyedi szöveg és szándék. Gyakorlati szinten viszont egy marginális mozzanat az Erdélyi Fejedelemség nehéz történetében.
Még egyetlenegy részecske van itt, amit kiemelnek. Mégpedig az, hogy miért van ez a szabadság. A szöveg azt mondja, „az ű lelke azon meg nem nyugodván”. A kérdés tehát lelkiismereti jellegű, nem politikai. A közösség azért választhatja szabadon a papját, mert ha ez nem így lenne, akkor a közösség kollektív lelkiismerete csorbát szenvedne. Ez, kérem, hirtelen és hamar egy európai premier! Az országgyűlés a közösség lelkiismeretét félti, ezért szabad papválasztást ajándékoz nekik. S ha belegondolunk, egy politikai rendszer hasonló hozzáállása ma is örvendetes hír lenne…
Ezt a határozatot Erdély országgyűlése előterjesztésére fogadta el a fejedelem, az 1568. január 6–13. között, Tordán tartott országgyűlésén. Tehát nem egy papokból álló zsinat, hanem egy parlament(szerűség). Az országgyűlés jegyzőkönyve (ami a hozzászólásokat, előterjesztéseket, megjegyzéseket, vitát stb. tartalmazta) vagy lappang, vagy elveszett. Csak maga a határozat maradt ránk, s pihent jó sokáig, míg aztán fel nem fedezték, s rá nem biggyesztették az örökkévalóság koszorúját. De belátom, hogy a szöveg így nem túl érthető, elemezzük hát darabonként!
Így van ez a vallásszabadság törvényével is. Nem egy heroikus, prófétai felkiáltás eredménye, de ha még az is lenne, annak a felkiáltásnak is van háttere, hiszen lehet, hogy a felkiáltó éppen kolbászt reggelizett, így a reveláció fokhagymaszagú lett. De mennyivel viccesebb tudni, hogy még a próféták is tudnak fokhagymaszagúak lenni, s a nap végén minden gyönyörűen és esendően emberi.
Először azt kell megjegyezni, hogy ezek a dekrétumok elsősorban, s legtöbbször kizárólag politikai szükségből születtek. A céljuk nem valamilyen magasztos teológiai vagy filozófiai meggyőződés, mint a Sebastian Castellio múlt héten ismertetett felhördülésében, hanem fránya politikai kényszer. E tekintetben két változattal találkozunk. Az elsőben a katolikusok és protestánsok egymásnak esnek, megy a harc rendesen, de közben mind a két fél belefárad, s kimerül a küzdelemben, így szünetet kérnek egymástól, amit törvényileg szabályoznak.
Az európai kitekintés egy spanyol orvos, bizonyos Miguel Serveto ismertetésével történik. Serveto a 16. században élt, hihetetlenül értelmes volt, de – mivel itt is érvényes az a mondás, hogy az Úristen egyik kezével ad, a másikkal elvesz – a mi becsületes Mihályunk elvetemült veszekedő, tüsketermészetű személy volt. Barátai nem nagyon voltak, mert előbb-utóbb mindenkivel összeveszett. Nos, a mi Szervétünk, hisz így hungarizáltuk, Európa kora újkorának első Szentháromság-tagadója.
A szentháromságtagadó tant Dávid János Zsigmond és édesanyja olasz származású orvosától, Giorgio Biandratatól (magyarul Blandrata György) tanulta. Róla majd később részletesebben is írok. 1566-ban jegyzi fel egy kolozsvári krónika, hogy Dávid a Szentháromság ellen kezdett prédikálni. Ekkortól számíthatjuk az unitárius gondolat megjelenését Erdélyben.
Lassan-lassan eljutunk 1568-hoz és a vallásszabadság határozatához is. Ezidáig megismertünk néhány kulcsszereplőt, elhelyeztük magunkat a korban (Mohács utáni zűrzavar), majd megismerkedtünk Erdély három fő rendjével – mondhatni parlamentjének tagjaival. E mostani szöveg immár rákanyarodik a fő kérdésre, hiszen vallási dolgokról fogunk beszélni, nyilván némi politikai csokimázzal leöntve. Célom e mostani szöveggel az, hogy a teljesen kiszámíthatatlan és sokszor érthetetlen erdélyi helyzetet tovább bonyolítsam egy vallási problémával.
Itt mindig hadak vonultak fel, itthagyva genetikai állományukat, s megtanítva azokat, akik túlélték az újabb rohamokat arra, hogy a legnagyobb csapás után is újra felemelkedhet az ember. Az életben nincs nagyon választás! Ha lerombolják, amit építettél, káromkodsz egy sort, kifújod magad, majd morogva és morcosan, de visszaépíted, tudva, hogy hamarosan érkezik majd mongol, tatár, török, német s kezdődik minden elölről. Ne feledjük, Déva és Kőmíves Kelemen is erdélyi történet (is).
A vallásszabadság jelentőségét bemutató sorozat első részében a mohácsi pusztulás után felemelkedő Szapolyai Jánost követtük, akit a rendek 1526-ban királlyá koronáztak. Az uralkodótól épp ünnepi mulatozása közben búcsúztunk. A lakoma után viszont nehéz idők vártak az új királyra és egyre szegényebb, szétesett hazájára.