Ez az utolsó bejegyzés a vallásszabadság törvényéről (megkönnyebült felsóhajtás). Fontosnak tartottam kicsit összegezni az elmúlt szinte két hónap szövegeit, hogy értsünk is valamit az egészből.
Kezdjük a legelejével! Az 1568-as tordai határozat valóban egyedülálló a korabeli Európában, s valóban, ténylegesen évszázadokkal megelőzi a hasonló eszmei mozzanatokat az öreg kontinensen. Elvi, elméleti szinten hatalmas, egyedi szöveg és szándék. Gyakorlati szinten viszont egy marginális mozzanat az Erdélyi Fejedelemség nehéz történetében. Ha nem lett volna a 19. század eredetetkereső szándéka, s a magyar unitáriusok azon vágya, hogy egy adott történelmi pillanathoz kössék intézményi megalakulásukat (mint a lutheránusok esetében 1517), akkor ez a határozat minden bizonnyal egy csak a történészek szűk csoportja által ismert szöveg maradt volna.
Hogy mi nem ez a törvény? Ez a törvény nem garantált vallásszabadságot úgy, ahogy az európai és általában nyugati demokráciák alkotmánya szavatolja azt: egyének számára, az állam teljes beleszólása nélkül. Ez anakronizmus lenne. Bár a szöveg egyértelműen magasztos, az azt körülvevő emberi nézőpont már messze elmarad. A törvény valóban ízig-vérig protestáns, a katolikusokat meg sem említi, s ha a maga történelmi kontextusába helyezzük, nem tévedünk, ha megállapítjuk, egy szándékosan protestánssá váló országban fogalmazódik meg, amely mindenestül meg akar szabadulni a katolikusoktól (spoiler alert: nem fog). Harmadszorra ez a törvény nem tett minden erdélyit egy csapással ultratoleránssá a másvallásúakkal kapcsolatban. Az eszme és a cselekedet úgy nyílik szét, mint az olló két szára a szabó kezében. És sajnos sokszor a törvényt úgy forgatják, ahogy azt jónak, s helyesnek látják. Negyedszer ez nem egyénekre vonatkozott, hanem közösségekre. A 16. század második felében az egyén és a közösség viszonya nem olyan volt, mint ma. Az embernek természetes állapotaként tekintettek a közösségre, amelynek igazi, valós hatalma volt az egyén felett. Az a fajta individualizmus, amely ma természetes, szinte ismeretlen volt a korban. Aki akkor a ma elfogadott módon viselkedett, csodabogár számba ment.
S akkor, hogy mi is ez a törvény? Alapszinten egy próbálkozás arra, hogy elkerülje a belháborút és rendezze a vallási kérdést, lehetőleg egymás ellen való feszülés nélkül. Erre épül egy szándék, hogy az ország bel- és külpolitikai megosztottságát feloldja a protestantizmus, s csatolt áruként, a németellenesség és függetlenségpártiság mellett. Emerre épül egy elvi, értelmiségi reflex, amely a vallási kérdéseket nem vassal, máglyával, királyok hatalmával, hanem szép szóval, eszmével és érvekkel akarja megoldani. S minderre épül egy csodaszép keresztény elv: Isten ébreszti bennünk a vágyat, hogy közeledjünk hozzá. Ebbe beleszólni, ezt korlátozni vétek, hagyni kell, hogy a közösség, pontosabban az emberi, a maga szabadságában keresse az egyetemessel, az istenivel a kapcsolatot. Ez a vallásszabadság törvénye!
Amikor január 13-án megünnepeljük, akkor azt tesszük, amit a történelmi múltból hozott emlékekkel szoktunk tenni. Kiemeljük történelmi kontextusukból, s a mában megszólaltatjuk őket, hadd lám, beszélnek-e még, vagy múzeumba való relikviák. Ha megszólalnak, aktuálisak, ha némák maradnak, kiszáradtak.
Ma ennek a törvénynek még sok mondanivalója van! Mi lenne, ha országaink vezetői a törvények megfogalmazásakor a lehető legfontosabb, legmagasabb rendű elvekre alapoznák a döntéseiket? Ha a vezetők egyszer azt döntenék el, hogy mi a leghelyesebb, s innen visszafejtenék, hogy akkor, miképp is kell kinézzen egy döntés? Hát… Szép lenne!
Tovább! Mi lenne, ha minden körülmény között arra törekednénk, hogy a másik szabadságát és békéjét szavatoljuk, ha nem turkálnánk egyfolytában a másik fejében, szívében, pénztárcájában és bugyijában, hanem elfogadnánk, hogy ugyanannak a szülőnek vagyunk a nagyon egyforma és nagyon más gyermekei. Sőt mi lenne, ha a sokféle gondolatra nem úgy tekintenénk, mint lövészárokra, hanem mint a nagy igaz megkeresésének releváns módjára, amit érdemes legalább szemügyre venni, ha másért nem is, legalább azért, hogy saját igazunkban megerősödjünk? Hát… Szép lenne!
S legvégül, azért maradjunk egy kicsit büszkék arra, hogy ez itt nálunk fogalmazódott meg, s ezáltal a miénk.
Még egyetlenegy részecske van itt, amit kiemelnek. Mégpedig az, hogy miért van ez a szabadság. A szöveg azt mondja, „az ű lelke azon meg nem nyugodván”. A kérdés tehát lelkiismereti jellegű, nem politikai. A közösség azért választhatja szabadon a papját, mert ha ez nem így lenne, akkor a közösség kollektív lelkiismerete csorbát szenvedne. Ez, kérem, hirtelen és hamar egy európai premier! Az országgyűlés a közösség lelkiismeretét félti, ezért szabad papválasztást ajándékoz nekik. S ha belegondolunk, egy politikai rendszer hasonló hozzáállása ma is örvendetes hír lenne…
Ezt a határozatot Erdély országgyűlése előterjesztésére fogadta el a fejedelem, az 1568. január 6–13. között, Tordán tartott országgyűlésén. Tehát nem egy papokból álló zsinat, hanem egy parlament(szerűség). Az országgyűlés jegyzőkönyve (ami a hozzászólásokat, előterjesztéseket, megjegyzéseket, vitát stb. tartalmazta) vagy lappang, vagy elveszett. Csak maga a határozat maradt ránk, s pihent jó sokáig, míg aztán fel nem fedezték, s rá nem biggyesztették az örökkévalóság koszorúját. De belátom, hogy a szöveg így nem túl érthető, elemezzük hát darabonként!
Így van ez a vallásszabadság törvényével is. Nem egy heroikus, prófétai felkiáltás eredménye, de ha még az is lenne, annak a felkiáltásnak is van háttere, hiszen lehet, hogy a felkiáltó éppen kolbászt reggelizett, így a reveláció fokhagymaszagú lett. De mennyivel viccesebb tudni, hogy még a próféták is tudnak fokhagymaszagúak lenni, s a nap végén minden gyönyörűen és esendően emberi.
Először azt kell megjegyezni, hogy ezek a dekrétumok elsősorban, s legtöbbször kizárólag politikai szükségből születtek. A céljuk nem valamilyen magasztos teológiai vagy filozófiai meggyőződés, mint a Sebastian Castellio múlt héten ismertetett felhördülésében, hanem fránya politikai kényszer. E tekintetben két változattal találkozunk. Az elsőben a katolikusok és protestánsok egymásnak esnek, megy a harc rendesen, de közben mind a két fél belefárad, s kimerül a küzdelemben, így szünetet kérnek egymástól, amit törvényileg szabályoznak.
Az európai kitekintés egy spanyol orvos, bizonyos Miguel Serveto ismertetésével történik. Serveto a 16. században élt, hihetetlenül értelmes volt, de – mivel itt is érvényes az a mondás, hogy az Úristen egyik kezével ad, a másikkal elvesz – a mi becsületes Mihályunk elvetemült veszekedő, tüsketermészetű személy volt. Barátai nem nagyon voltak, mert előbb-utóbb mindenkivel összeveszett. Nos, a mi Szervétünk, hisz így hungarizáltuk, Európa kora újkorának első Szentháromság-tagadója.
A szentháromságtagadó tant Dávid János Zsigmond és édesanyja olasz származású orvosától, Giorgio Biandratatól (magyarul Blandrata György) tanulta. Róla majd később részletesebben is írok. 1566-ban jegyzi fel egy kolozsvári krónika, hogy Dávid a Szentháromság ellen kezdett prédikálni. Ekkortól számíthatjuk az unitárius gondolat megjelenését Erdélyben.
Lassan-lassan eljutunk 1568-hoz és a vallásszabadság határozatához is. Ezidáig megismertünk néhány kulcsszereplőt, elhelyeztük magunkat a korban (Mohács utáni zűrzavar), majd megismerkedtünk Erdély három fő rendjével – mondhatni parlamentjének tagjaival. E mostani szöveg immár rákanyarodik a fő kérdésre, hiszen vallási dolgokról fogunk beszélni, nyilván némi politikai csokimázzal leöntve. Célom e mostani szöveggel az, hogy a teljesen kiszámíthatatlan és sokszor érthetetlen erdélyi helyzetet tovább bonyolítsam egy vallási problémával.
Itt mindig hadak vonultak fel, itthagyva genetikai állományukat, s megtanítva azokat, akik túlélték az újabb rohamokat arra, hogy a legnagyobb csapás után is újra felemelkedhet az ember. Az életben nincs nagyon választás! Ha lerombolják, amit építettél, káromkodsz egy sort, kifújod magad, majd morogva és morcosan, de visszaépíted, tudva, hogy hamarosan érkezik majd mongol, tatár, török, német s kezdődik minden elölről. Ne feledjük, Déva és Kőmíves Kelemen is erdélyi történet (is).
A vallásszabadság jelentőségét bemutató sorozat első részében a mohácsi pusztulás után felemelkedő Szapolyai Jánost követtük, akit a rendek 1526-ban királlyá koronáztak. Az uralkodótól épp ünnepi mulatozása közben búcsúztunk. A lakoma után viszont nehéz idők vártak az új királyra és egyre szegényebb, szétesett hazájára.
2018 óta, amikor Magyarország Országgyűlése hivatalosan is törvénybe iktatta, január 13-a a vallásszabadság napja. Az időpontot nem 2018-ban találták ki, hanem annak előzménye az akkoriban önálló Erdélyi Fejedelemség 1568-as, tordai országgyűlésének a végzése, amely szabad papválasztást biztosított minden közösségnek, mivel „a hit Isten ajándéka”. Ez a 456 esztendős törvény az úgynevezett vallásszabadság törvénye, aminek keltét 450 évvel az eredeti megfogalmazása után jeles nappá minősítette az Országgyűlés.