Rácz Norbert Zsolt: A vallásszabadság lényegéről XI.

2024. március 25., 08:49
Sárkány Győző: Változat I. (papír, vegyes technika, 40 × 40 cm, 1992)

Ez az utolsó bejegyzés a vallásszabadság törvényéről (megkönnyebült felsóhajtás). Fontosnak tartottam kicsit összegezni az elmúlt szinte két hónap szövegeit, hogy értsünk is valamit az egészből.

Kezdjük a legelejével! Az 1568-as tordai határozat valóban egyedülálló a korabeli Európában, s valóban, ténylegesen évszázadokkal megelőzi a hasonló eszmei mozzanatokat az öreg kontinensen. Elvi, elméleti szinten hatalmas, egyedi szöveg és szándék. Gyakorlati szinten viszont egy marginális mozzanat az Erdélyi Fejedelemség nehéz történetében. Ha nem lett volna a 19. század eredetetkereső szándéka, s a magyar unitáriusok azon vágya, hogy egy adott történelmi pillanathoz kössék intézményi megalakulásukat (mint a lutheránusok esetében 1517), akkor ez a határozat minden bizonnyal egy csak a történészek szűk csoportja által ismert szöveg maradt volna.

Hogy mi nem ez a törvény? Ez a törvény nem garantált vallásszabadságot úgy, ahogy az európai és általában nyugati demokráciák alkotmánya szavatolja azt: egyének számára, az állam teljes beleszólása nélkül. Ez anakronizmus lenne. Bár a szöveg egyértelműen magasztos, az azt körülvevő emberi nézőpont már messze elmarad. A törvény valóban ízig-vérig protestáns, a katolikusokat meg sem említi, s ha a maga történelmi kontextusába helyezzük, nem tévedünk, ha megállapítjuk, egy szándékosan protestánssá váló országban fogalmazódik meg, amely mindenestül meg akar szabadulni a katolikusoktól (spoiler alert: nem fog). Harmadszorra ez a törvény nem tett minden erdélyit egy csapással ultratoleránssá a másvallásúakkal kapcsolatban. Az eszme és a cselekedet úgy nyílik szét, mint az olló két szára a szabó kezében. És sajnos sokszor a törvényt úgy forgatják, ahogy azt jónak, s helyesnek látják. Negyedszer ez nem egyénekre vonatkozott, hanem közösségekre. A 16. század második felében az egyén és a közösség viszonya nem olyan volt, mint ma. Az embernek természetes állapotaként tekintettek a közösségre, amelynek igazi, valós hatalma volt az egyén felett. Az a fajta individualizmus, amely ma természetes, szinte ismeretlen volt a korban. Aki akkor a ma elfogadott módon viselkedett, csodabogár számba ment.

S akkor, hogy mi is ez a törvény? Alapszinten egy próbálkozás arra, hogy elkerülje a belháborút és rendezze a vallási kérdést, lehetőleg egymás ellen való feszülés nélkül. Erre épül egy szándék, hogy az ország bel- és külpolitikai megosztottságát feloldja a protestantizmus, s csatolt áruként, a németellenesség és függetlenségpártiság mellett. Emerre épül egy elvi, értelmiségi reflex, amely a vallási kérdéseket nem vassal, máglyával, királyok hatalmával, hanem szép szóval, eszmével és érvekkel akarja megoldani. S minderre épül egy csodaszép keresztény elv: Isten ébreszti bennünk a vágyat, hogy közeledjünk hozzá. Ebbe beleszólni, ezt korlátozni vétek, hagyni kell, hogy a közösség, pontosabban az emberi, a maga szabadságában keresse az egyetemessel, az istenivel a kapcsolatot. Ez a vallásszabadság törvénye!

Amikor január 13-án megünnepeljük, akkor azt tesszük, amit a történelmi múltból hozott emlékekkel szoktunk tenni. Kiemeljük történelmi kontextusukból, s a mában megszólaltatjuk őket, hadd lám, beszélnek-e még, vagy múzeumba való relikviák. Ha megszólalnak, aktuálisak, ha némák maradnak, kiszáradtak.

Ma ennek a törvénynek még sok mondanivalója van! Mi lenne, ha országaink vezetői a törvények megfogalmazásakor a lehető legfontosabb, legmagasabb rendű elvekre alapoznák a döntéseiket? Ha a vezetők egyszer azt döntenék el, hogy mi a leghelyesebb, s innen visszafejtenék, hogy akkor, miképp is kell kinézzen egy döntés? Hát… Szép lenne!

Tovább! Mi lenne, ha minden körülmény között arra törekednénk, hogy a másik szabadságát és békéjét szavatoljuk, ha nem turkálnánk egyfolytában a másik fejében, szívében, pénztárcájában és bugyijában, hanem elfogadnánk, hogy ugyanannak a szülőnek vagyunk a nagyon egyforma és nagyon más gyermekei. Sőt mi lenne, ha a sokféle gondolatra nem úgy tekintenénk, mint lövészárokra, hanem mint a nagy igaz megkeresésének releváns módjára, amit érdemes legalább szemügyre venni, ha másért nem is, legalább azért, hogy saját igazunkban megerősödjünk? Hát… Szép lenne!

S legvégül, azért maradjunk egy kicsit büszkék arra, hogy ez itt nálunk fogalmazódott meg, s ezáltal a miénk.