Két éve Párizsba látogattunk a feleségemmel. Számára ez a bakancslistájának kiemelt pontja volt, ezért aztán nagyon készült az útra. S ha ő készül, akkor én is készülök, ez ilyen. Hetekkel az indulás előtt gondosan megtervezte az útvonalat, a látványosságokat szortírozta, hogy a rendelkezésre álló pár napot kimaxoljuk. Olyan volt, mint a gyerek a legóboltban, akinek azt mondják, hogy válasszon ki mondjuk tíz dobozt a kínálatból. Végre összeállt a terv, szépen, a rá jellemző pontossággal elkészült az optimális útvonal és menetrend. Készen álltunk, mint két versenyló a rajt előtt.
Első napunkat a Louvre-ra szánta… bocsánat, szántuk. Tudtuk, hogy a hely hatalmas, a látnivaló rengeteg, az idő pedig korlátozott. Korán indultunk, kávéra is alig volt idő, de mire odaértünk, már szépen kanyargott a sor előttünk. Némi tötyögés után aztán beléphettünk a múzeumba, s indult életem egyik legeszeveszettebb habzsolása. Olyanok voltunk, mint két kiéheztetett, akiket egy hihetetlenül gazdagon megterített asztal mellé tessékelnek. Szemünk falta a látnivalókat. Mint az éhezők, mindent meg akartunk kóstolni, hát ütemes lépésben haladtunk a korok és stílusok pazar kavalkádjában. Festményenként kb. 2,35 másodpercet időzhettünk, ennyi jutott, s még így is borítékolható volt, hogy nem érünk a végére. Persze az átlagos időt úgy kell érteni, hogy volt olyan alkotás, ami előtt többet álltunk, mondjuk fél percet, de olyan is rengeteg volt, amelyik előtt csak úgy elballagtunk. Emezek esetében idővel olyanná vált az egész, mint egy film, peregtek a festmények előttünk. Délutánra már finnyásakká és jóllakottakká váltunk. Bizonyos termekbe be se mentünk, most nem, mert nem volt kedvünk hozzá.
Végül estefelé kavarogtunk ki a múzeumból, zsongó fejjel, fáradtan, bezabálva és émelyegve egy kicsit, mint aki túl sokat evett. Louvre kipipálva…
Azóta is kacagok magamban ezen a zabálásunkon, s azon, hogy mennyire maiul viselkedtünk mi Párizsban. Pont úgy louvre-oztunk, ahogy amúgy élni szoktunk. Habzsolva, ütemesen lépegetve el a festmények mellett: csendélet, csendélet, akt, szobor, allegória, Mona Lisa, pucér nő, pucér pasi, csendélet, absztrakció, görög szobor, római szobor, egyiptomi obeliszk, egyiptomi istenség, pucér nő, pucér pasi, absztrakt, allegória, szobor, váza, szobor… Közben menni kellett, mert szorít az idő, nehogy lemaradjunk valamiről. Nehogy úgy jöjjünk ki, hogy nem láttunk valamit, amit meg kell nézni, nem szabad kihagyni. Mindent láttunk, de semmire sem volt időnk. Voltunk ott, kipipálhatjuk, de ennyi. Pedig mennyi titok és csíny, és összekacsintásra ad alkalmat egyetlen egy terem ebben a hatalmas kultúrcsarnokban. Vegyük például a csendéleteket! Lényegében ugyanazok, de mégis mennyire mások! Minden alkotó belerejtett valami egyedit a virágaiba, gyümölcseibe, a berendezésbe, a fénybe. Valamit, amivel hív, hogy nézzünk szembe, találjuk meg, értsük meg a szándékát, vagy egyszerűen élvezzük vele azt, ahogy a kísérletét, hogy megragadjon valamit és elénk tárja. Ha épp nem is egy napot, de azért majdnem mindegyik alkotás megérdemelne legalább tíz perc elmélyült foglalkozást, figyelmet, megértést.
Csak hát erre manapság nincs időnk. Nincs időnk igazán semmire, mert túl nagy ez az életnek nevezett Louvre, túl sok a látnivaló, s azt hisszük, hogy ha nem nézünk végig minél többet, lemaradunk valami fontosról. Pedig lehet, hogy pont ezáltal maradunk le, pont ezáltal nem látunk és nem értünk semmit, csak ülünk majd öregen és telehabzsolva, megcsömörölve életünk egy pihenőpadján, s pörgetjük magunk előtt a szétfolyt festményeket, szobrokat képeket. A megértés és a tudás helyett marad valami elmaszatolt képregény, ami csendéletekből, aktokból, pucér nőkből és férfiakból, csonka szobrokból, repedt vázákból s pár kusza emlékfoszlányból tevődik össze. Lehet, többet kellene egy-egy dologgal foglalkozni, belátni, hogy megállva többet értünk meg egy csendélet szemlélése révén a múzeumból, mint hatvanhárom végigloholt terem pacájából.
Ezzel csak az a baj, hogy úgy megszoktuk a futást, hogy már azt sem tudjuk, milyen az, amikor nem csinálunk semmit, csak hagyjuk, hogy játékra hívjon az élet. Jó lenne másképp tervezni a múzeumlátogatásokat…
Ilyen lehet a szénmonoxid mérgezés: gyűl a füst észrevétlenül, kattog a motor vagy duruzsol a kályha, s az ember csak annyit érez, hogy lassan elálmosodik, a hang egyre távolabbról érkezik, kellemessé válik a brummogás, a doromboló motormuzsika, nehezedik a pilla, majd elszenderül. A szövegem is így hathatott az iskola által szépen megedzett fiatalokra. Távoli brummogás, dörmögés, s közben gyűl a fejben, az agy és koponya között a füst. Edzett ifjak ezek. Tudják, hogy a legjobb, ha engedik elmúlni ezt az időt.
A hatalom, a megtehetem, s ezért meg is fogom tenni állapotától az ember mámorossá válik. Ezt a görögök hübrisznek hívták, az Ószövetség Bábel tornyának mondja, amikor az ember azt hiszi, hogy lelökheti az égieket is, s helyettük maga uralkodhat. A mítosz viszont tovább megy. Azt is megmutatja, hogy mi ennek a következménye: romok, összezagyvásodott beszéd, széthullás és romok. A hatalom mámora csak és kizárólag ide vezet, más út nincs, s nem is volt.
Ábel halálával a rossz végérvényesen beköltözött a világba. Ami Ádám és Éva esetében az önálló cselekedet, az öntudat első mocorgása volt, az Káinnál irigységgé és gyilkos cselekedetté fajult. Az ember immár bármit megtehetett, amit akart. Ez Káin jele, ami jelképesen a homlokára égett.
Minden úgy kezdődött, hogy az Úristen megteremtette az eget és a földet. S aztán évmilliárdok váltakozása és az evolúció tekervényes törvényei szerint egyszer megformálódott az ember is. Szép volt ez a lény, sikeres a vadászatban, okos és ravasz, gyors és kegyetlen, mint egy ragadozó, szelíd és befeleforduló, mint egy őz.
Furcsák ezek az ünnepek utáni napok. Az ember készül egy csomót, aztán ripsz-ropsz, nyakába szakad az egész, s kettőt fordul és eltűnt. Mivel ilyen intenzív aztán a csonka héten (értsd: az ünnep utáni hét), az ember nem tud szabadulni tőle. A gondolatok is olyanok, mint a testek, ha egyszer mozgásba lendültek egy pályán, akkor igyekeznek megőrizni az állapotukat.
Hetek óta tartott a kánikula. Először mindenki örült neki, élvezte, aztán a forróság mindent lassan kiszárított, elbágyasztott. A legrosszabb viszont a por volt. Por szállt fel az útról, por pergett a házakról, port fújtak a sziklák, sőt mintha még a napsugár is porból állna. Lassan az egész világot belepte a por. Okkersárga lett minden, a füvek, az ég, a házak. Okkersárgák az emberek is, és okkersárgák gondolataik is.
Kezdjük a legelejével! Az 1568-as tordai határozat valóban egyedülálló a korabeli Európában, s valóban, ténylegesen évszázadokkal megelőzi a hasonló eszmei mozzanatokat az öreg kontinensen. Elvi, elméleti szinten hatalmas, egyedi szöveg és szándék. Gyakorlati szinten viszont egy marginális mozzanat az Erdélyi Fejedelemség nehéz történetében.
Még egyetlenegy részecske van itt, amit kiemelnek. Mégpedig az, hogy miért van ez a szabadság. A szöveg azt mondja, „az ű lelke azon meg nem nyugodván”. A kérdés tehát lelkiismereti jellegű, nem politikai. A közösség azért választhatja szabadon a papját, mert ha ez nem így lenne, akkor a közösség kollektív lelkiismerete csorbát szenvedne. Ez, kérem, hirtelen és hamar egy európai premier! Az országgyűlés a közösség lelkiismeretét félti, ezért szabad papválasztást ajándékoz nekik. S ha belegondolunk, egy politikai rendszer hasonló hozzáállása ma is örvendetes hír lenne…
Ezt a határozatot Erdély országgyűlése előterjesztésére fogadta el a fejedelem, az 1568. január 6–13. között, Tordán tartott országgyűlésén. Tehát nem egy papokból álló zsinat, hanem egy parlament(szerűség). Az országgyűlés jegyzőkönyve (ami a hozzászólásokat, előterjesztéseket, megjegyzéseket, vitát stb. tartalmazta) vagy lappang, vagy elveszett. Csak maga a határozat maradt ránk, s pihent jó sokáig, míg aztán fel nem fedezték, s rá nem biggyesztették az örökkévalóság koszorúját. De belátom, hogy a szöveg így nem túl érthető, elemezzük hát darabonként!
Így van ez a vallásszabadság törvényével is. Nem egy heroikus, prófétai felkiáltás eredménye, de ha még az is lenne, annak a felkiáltásnak is van háttere, hiszen lehet, hogy a felkiáltó éppen kolbászt reggelizett, így a reveláció fokhagymaszagú lett. De mennyivel viccesebb tudni, hogy még a próféták is tudnak fokhagymaszagúak lenni, s a nap végén minden gyönyörűen és esendően emberi.