Minden úgy kezdődött, hogy az Úristen megteremtette az eget és a földet. S aztán évmilliárdok váltakozása és az evolúció tekervényes törvényei szerint egyszer megformálódott az ember is. Szép volt ez a lény, sikeres a vadászatban, okos és ravasz, gyors és kegyetlen, mint egy ragadozó, szelíd és befeleforduló, mint egy őz. Ám aztán az évmilliónyi evolúció rendjén egyszer valami történt ennek a lénynek a tudatában. A régiek azt mondták: evett a jó és rossz tudásának a fájáról. Ma azt mondanánk öntudatára ébredt, azaz – megint a régiekkel szólva – rájött, hogy meztelen. Magára nézett, s felfedezte, hogy ő, ő. Azaz ember, magának is nevet adva, különálló lény. Más, mint a nagy rend, kiszakította magát a hatalmas körforgásból, individualizálódott. Ezzel pedig minden tette, minden mozdulata megtelt értelemmel, másodlagos értéssel, többlettel. A föld egyszerű művelésekor létrejövő veríték immár belőle csepegett, ő meg tudta, hogy a csepp az ő erőfeszítésének eredménye, munkájának következménye. Csípője minden szüléssel fájdalmasan széttágult, s ő tudta, hogy ez az ő teste, amely most mindjárt elhasad, hogy életet adjon az utódnak. Tudta, s ez a tudás édes fájdalommal, kéjjel és kínnal töltötte el.
A világ hirtelen kitágult, szétfutott, mint a tavaszi avartűz, gazdaggá és színessé vált. Léte immár nem egy magától értetődő folyamat volt, hanem csupa rejtély, kín és gyönyör, kaland és félelem. Fejében ezidáig ismeretlen formák testesültek, s várták, hogy elővalósuljanak. Tudta immár, hogy semmi sem áll ellene, hanem csendesen meghajol akaratának a kő is, az érc is, megnyílik az ég, s neki átjárása (tudós átjárása) nyílik a menny felé. Ha szabad, így, a költészet napja után nem sokkal, érezte, hogy a semminek ága van, s azon szíve ül.
A változás kapitális és visszafordíthatatlan volt, mint a szüzesség elvesztése. Játszhatott állatot, de maga sem hitte egyszerű játékát. Vágyhatott istenné válni, de merész tervét mindég letörte anyagi voltának a korlátozottsága. Beszorult két világ közötti vákuumba, s abban nyöszörög máig. Egy zsidó értelmiségi kétezer évvel ezelőtt állapotát, ezt a vákuumot bűnnek, illetve a bűn következményének írta le, büntetésként. Nem tudom, szerintem kissé elhamarkodta a szóválasztást, mindazonáltal tény, hogy valami egyszer csak nagyon megváltozott az emberben.
Édes gyümölcs, a menny közelsége keveredett el a föld gilisztaszagú keserűségével. Halandó maradt, de tudata örökkévalóságról álmodott. Tudta, bántani rossz, de immár a bántás, mint lehetőség ott lapult az eszköztárában.
Ekkor született két testvér, két jelkép: Káin és Ábel. A leírás szerint az első emberpár első két gyermeke. Ismerős a történet: az egyik, Káin földet művelt, a másik, Ábel állatokat gondozott. Mindketten áldozatot mutattak be, de az Úristen csak az Ábelét fogadta el. Ettől Káin irigy lett és haragos. Testvére húsát és vérét kívánta, halálát óhajtotta. Az Úristen intette: vigyázz, baj lesz. Most még tiszta vagy, de a küszöbön billegsz. Ha engedsz a kísértésnek beláthatatlan örvények nyílnak a lábad alatt. Káint viszont elvakította haragja. Ölni akart. Állati ösztöne vért kívánt, pedig gyomra tele volt. Követ ragadott, mert megtehette, s teljesen értelmetlenül agyonütötte a testvérét. Miért is? Mert gyűlölte, mert irigy volt és haragos, s végső soron, mert megtehette. Vele nyílt meg az emberiség számára egy másik dimenzió: a rossz mint lehetőség, a hatalom mint eszköz, a központ feladása és relativizálása mint opció. Káin hatalmaskodott először ember, azaz testvére, Ábel felett, s hatalmaskodásának ebben az első pillanatban is véres, keserves vége lett. Mondom: a hatalom öl.
Furcsák ezek az ünnepek utáni napok. Az ember készül egy csomót, aztán ripsz-ropsz, nyakába szakad az egész, s kettőt fordul és eltűnt. Mivel ilyen intenzív aztán a csonka héten (értsd: az ünnep utáni hét), az ember nem tud szabadulni tőle. A gondolatok is olyanok, mint a testek, ha egyszer mozgásba lendültek egy pályán, akkor igyekeznek megőrizni az állapotukat.
Hetek óta tartott a kánikula. Először mindenki örült neki, élvezte, aztán a forróság mindent lassan kiszárított, elbágyasztott. A legrosszabb viszont a por volt. Por szállt fel az útról, por pergett a házakról, port fújtak a sziklák, sőt mintha még a napsugár is porból állna. Lassan az egész világot belepte a por. Okkersárga lett minden, a füvek, az ég, a házak. Okkersárgák az emberek is, és okkersárgák gondolataik is.
Kezdjük a legelejével! Az 1568-as tordai határozat valóban egyedülálló a korabeli Európában, s valóban, ténylegesen évszázadokkal megelőzi a hasonló eszmei mozzanatokat az öreg kontinensen. Elvi, elméleti szinten hatalmas, egyedi szöveg és szándék. Gyakorlati szinten viszont egy marginális mozzanat az Erdélyi Fejedelemség nehéz történetében.
Még egyetlenegy részecske van itt, amit kiemelnek. Mégpedig az, hogy miért van ez a szabadság. A szöveg azt mondja, „az ű lelke azon meg nem nyugodván”. A kérdés tehát lelkiismereti jellegű, nem politikai. A közösség azért választhatja szabadon a papját, mert ha ez nem így lenne, akkor a közösség kollektív lelkiismerete csorbát szenvedne. Ez, kérem, hirtelen és hamar egy európai premier! Az országgyűlés a közösség lelkiismeretét félti, ezért szabad papválasztást ajándékoz nekik. S ha belegondolunk, egy politikai rendszer hasonló hozzáállása ma is örvendetes hír lenne…
Ezt a határozatot Erdély országgyűlése előterjesztésére fogadta el a fejedelem, az 1568. január 6–13. között, Tordán tartott országgyűlésén. Tehát nem egy papokból álló zsinat, hanem egy parlament(szerűség). Az országgyűlés jegyzőkönyve (ami a hozzászólásokat, előterjesztéseket, megjegyzéseket, vitát stb. tartalmazta) vagy lappang, vagy elveszett. Csak maga a határozat maradt ránk, s pihent jó sokáig, míg aztán fel nem fedezték, s rá nem biggyesztették az örökkévalóság koszorúját. De belátom, hogy a szöveg így nem túl érthető, elemezzük hát darabonként!
Így van ez a vallásszabadság törvényével is. Nem egy heroikus, prófétai felkiáltás eredménye, de ha még az is lenne, annak a felkiáltásnak is van háttere, hiszen lehet, hogy a felkiáltó éppen kolbászt reggelizett, így a reveláció fokhagymaszagú lett. De mennyivel viccesebb tudni, hogy még a próféták is tudnak fokhagymaszagúak lenni, s a nap végén minden gyönyörűen és esendően emberi.
Először azt kell megjegyezni, hogy ezek a dekrétumok elsősorban, s legtöbbször kizárólag politikai szükségből születtek. A céljuk nem valamilyen magasztos teológiai vagy filozófiai meggyőződés, mint a Sebastian Castellio múlt héten ismertetett felhördülésében, hanem fránya politikai kényszer. E tekintetben két változattal találkozunk. Az elsőben a katolikusok és protestánsok egymásnak esnek, megy a harc rendesen, de közben mind a két fél belefárad, s kimerül a küzdelemben, így szünetet kérnek egymástól, amit törvényileg szabályoznak.
Az európai kitekintés egy spanyol orvos, bizonyos Miguel Serveto ismertetésével történik. Serveto a 16. században élt, hihetetlenül értelmes volt, de – mivel itt is érvényes az a mondás, hogy az Úristen egyik kezével ad, a másikkal elvesz – a mi becsületes Mihályunk elvetemült veszekedő, tüsketermészetű személy volt. Barátai nem nagyon voltak, mert előbb-utóbb mindenkivel összeveszett. Nos, a mi Szervétünk, hisz így hungarizáltuk, Európa kora újkorának első Szentháromság-tagadója.
A szentháromságtagadó tant Dávid János Zsigmond és édesanyja olasz származású orvosától, Giorgio Biandratatól (magyarul Blandrata György) tanulta. Róla majd később részletesebben is írok. 1566-ban jegyzi fel egy kolozsvári krónika, hogy Dávid a Szentháromság ellen kezdett prédikálni. Ekkortól számíthatjuk az unitárius gondolat megjelenését Erdélyben.
Lassan-lassan eljutunk 1568-hoz és a vallásszabadság határozatához is. Ezidáig megismertünk néhány kulcsszereplőt, elhelyeztük magunkat a korban (Mohács utáni zűrzavar), majd megismerkedtünk Erdély három fő rendjével – mondhatni parlamentjének tagjaival. E mostani szöveg immár rákanyarodik a fő kérdésre, hiszen vallási dolgokról fogunk beszélni, nyilván némi politikai csokimázzal leöntve. Célom e mostani szöveggel az, hogy a teljesen kiszámíthatatlan és sokszor érthetetlen erdélyi helyzetet tovább bonyolítsam egy vallási problémával.