Rácz Norbert Zsolt: Ember ember felett

2024. április 15., 09:49
Kolozsi Tibor: Káin és Ábel/Forrás: http://www.bmceh.ro

Minden úgy kezdődött, hogy az Úristen megteremtette az eget és a földet. S aztán évmilliárdok váltakozása és az evolúció tekervényes törvényei szerint egyszer megformálódott az ember is. Szép volt ez a lény, sikeres a vadászatban, okos és ravasz, gyors és kegyetlen, mint egy ragadozó, szelíd és befeleforduló, mint egy őz. Ám aztán az évmilliónyi evolúció rendjén egyszer valami történt ennek a lénynek a tudatában. A régiek azt mondták: evett a jó és rossz tudásának a fájáról. Ma azt mondanánk öntudatára ébredt, azaz – megint a régiekkel szólva – rájött, hogy meztelen. Magára nézett, s felfedezte, hogy ő, ő. Azaz ember, magának is nevet adva, különálló lény. Más, mint a nagy rend, kiszakította magát a hatalmas körforgásból, individualizálódott. Ezzel pedig minden tette, minden mozdulata megtelt értelemmel, másodlagos értéssel, többlettel. A föld egyszerű művelésekor létrejövő veríték immár belőle csepegett, ő meg tudta, hogy a csepp az ő erőfeszítésének eredménye, munkájának következménye. Csípője minden szüléssel fájdalmasan széttágult, s ő tudta, hogy ez az ő teste, amely most mindjárt elhasad, hogy életet adjon az utódnak. Tudta, s ez a tudás édes fájdalommal, kéjjel és kínnal töltötte el.

A világ hirtelen kitágult, szétfutott, mint a tavaszi avartűz, gazdaggá és színessé vált. Léte immár nem egy magától értetődő folyamat volt, hanem csupa rejtély, kín és gyönyör, kaland és félelem. Fejében ezidáig ismeretlen formák testesültek, s várták, hogy elővalósuljanak. Tudta immár, hogy semmi sem áll ellene, hanem csendesen meghajol akaratának a kő is, az érc is, megnyílik az ég, s neki átjárása (tudós átjárása) nyílik a menny felé. Ha szabad, így, a költészet napja után nem sokkal, érezte, hogy a semminek ága van, s azon szíve ül.

A változás kapitális és visszafordíthatatlan volt, mint a szüzesség elvesztése. Játszhatott állatot, de maga sem hitte egyszerű játékát. Vágyhatott istenné válni, de merész tervét mindég letörte anyagi voltának a korlátozottsága. Beszorult két világ közötti vákuumba, s abban nyöszörög máig. Egy zsidó értelmiségi kétezer évvel ezelőtt állapotát, ezt a vákuumot bűnnek, illetve a bűn következményének írta le, büntetésként. Nem tudom, szerintem kissé elhamarkodta a szóválasztást, mindazonáltal tény, hogy valami egyszer csak nagyon megváltozott az emberben.

Édes gyümölcs, a menny közelsége keveredett el a föld gilisztaszagú keserűségével. Halandó maradt, de tudata örökkévalóságról álmodott. Tudta, bántani rossz, de immár a bántás, mint lehetőség ott lapult az eszköztárában.

Ekkor született két testvér, két jelkép: Káin és Ábel. A leírás szerint az első emberpár első két gyermeke. Ismerős a történet: az egyik, Káin földet művelt, a másik, Ábel állatokat gondozott. Mindketten áldozatot mutattak be, de az Úristen csak az Ábelét fogadta el. Ettől Káin irigy lett és haragos. Testvére húsát és vérét kívánta, halálát óhajtotta. Az Úristen intette: vigyázz, baj lesz. Most még tiszta vagy, de a küszöbön billegsz. Ha engedsz a kísértésnek beláthatatlan örvények nyílnak a lábad alatt. Káint viszont elvakította haragja. Ölni akart. Állati ösztöne vért kívánt, pedig gyomra tele volt. Követ ragadott, mert megtehette, s teljesen értelmetlenül agyonütötte a testvérét. Miért is? Mert gyűlölte, mert irigy volt és haragos, s végső soron, mert megtehette. Vele nyílt meg az emberiség számára egy másik dimenzió: a rossz mint lehetőség, a hatalom mint eszköz, a központ feladása és relativizálása mint opció. Káin hatalmaskodott először ember, azaz testvére, Ábel felett, s hatalmaskodásának ebben az első pillanatban is véres, keserves vége lett. Mondom: a hatalom öl.