A vallásszabadság jelentőségét bemutató sorozat első részében a mohácsi pusztulás után felemelkedő Szapolyai Jánost követtük, akit a rendek 1526-ban királlyá koronáztak. Az uralkodótól épp ünnepi mulatozása közben búcsúztunk. A lakoma után viszont nehéz idők vártak az új királyra és egyre szegényebb, szétesett hazájára.
Történt ugyanis, hogy Szapolyai János megkoronázása mellett volt még egy hatalmas pretendens, aki igényt tartott Magyarország trónjára, ez pedig nem más volt, mint Habsburg Ferdinánd. Nyilván sokan a nemesek közül, élükön a már említett Báthori István nádorral, az ő pártjára álltak. Mások nem álltak az ő pártjára, hanem Jánosnak fogadtak hűséget, aztán meggondolták magukat, majd – ha a helyzet úgy hozta – visszaesküdtek. Ment tehát a buli ezerrel, de ebben a buliban egyre gazdagabban folyt a vér. Hol Ferdinánd, hol János kerekedett felül, attól függően, hogy miképp fordult a hadi szerencse, illetve épp milyen világpolitikai ármányok és események zavarták Európa nyugodtnak semmiképp sem nevezhető vizeit. Ferdinándot a Német-Római Birodalom támogatta, János mögött viszont ott volt a hatalmas török szultán. Lassan kezd kirajzolódni az a miliő, amelyben az önálló Erdélyi Fejedelemség történelme zajlott, de ne szaladjunk ennyira előre!
Végül az összevisszaságnak a nagyváradi béke vetett némileg véget, 1538-ban. Ekkor mind a két „király” elismerte a másik területi igényeit az épp akkori helyzet alapján, János pedig megígérte, hogy halála után az általa birtokolt területeket átadja Ferdinándnak. Ettől a Habsburg nagyúr irtó boldog lett, hiszen az 1480-ban vagy 1487-ben született János már idős embernek számított, akit megviselt a hadi élet, s utódja sem volt szegénynek. Ezért úgy tűnhetett, hogy csak a Habsburg-ház fog egy újabb ékkővel gazdagodni.
Ám ekkor – mint a szappanoperákban – hatalmas fordulat következett be. Szapolyait az őt támogató főurak meggyőzték, hogy vegye feleségül az öreg Jagelló Zsigmond lengyel király lányát, Izabellát, amit ő vonakodva bár, de el is fogadott. A pár semmiképp sem mondható eszményinek, frigyük pedig lángoló szerelem gyümölcsének. Házasságkötésük évében, 1539-ben Izabella húszesztendős volt, János 52 vagy 59. Az ara finom úri palotában nevelkedett, a vő harctéren vált edzetté. De hát mit tehetünk, ez volt akkoriban az úri módi, a házasság megköttetett, bizonyára mindenki igyekezett jó képet vágni hozzá, sok boldogságot kívánni az ifjú párnak, s jót mulatni.
Nagy változásra kevesen számítottak, ám – ismétlem – a történelem nagyon szereti a teatrális fordulatokat, megerősíttetett az a közmondás, hogy a lenyugvó napnak is van ereje, ugyanis 1540-ben gyermeke született a királyi párnak, akit Szapolyai János Zsigmond Istvánnak neveztek el. Ez a kisgyermek pedig puszta születésével is teljesen összekeverte a tisztázódni tűnő állóvizeket. A nagyváradi béke megingott, a németellenes, Ferdinándot elutasító oldalnak új reménysugara született, míg a másik oldal aggódva nézte a fejleményeket. Legjobban – a szülők után persze – valószínűleg a török szultán örülhetett, hiszen e kicsiny gyermeket megtehette Magyarország uralkodójává, s ha valaki bántani akarta volna, akkor nagy erőkkel kegyence megsegítésére siethetett volna. Ürügye lett volna az újabb és újabb csatározásra. Gyönyörű helyzet, mondhatom!
Szapolyai János sajnos nem sokáig örülhetett fia születésének, ugyanis 1540-ben, János Zsigmond születése után két héttel meghalt. Főtanácsosa, a minden lében kanál bajkeverő, Martinuzzi Fráter György később azt mondta, hogy Szapolyai megeskette a halálos ágyán, hogy ne tartsák be a nagyváradi béke előírásait, hanem válasszák meg fiát királynak, s hát mit tehet egy tanácsos – vonta fel szerényen két vállát a fráter –, eleget tett a haldokló ember végakaratának.
Engedjük most Magyarország egész keleti részét, hogy elbúcsúzzon I. János királytól, s képzeletben vigyünk valami ajándékot a kicsi gyermeknek. Jövő héten innen folytatjuk a történetünket, amikor egy kicsit megismerkedünk Erdéllyel, és egy lépéssel közelebb kerülünk a tárgyunkhoz.
2018 óta, amikor Magyarország Országgyűlése hivatalosan is törvénybe iktatta, január 13-a a vallásszabadság napja. Az időpontot nem 2018-ban találták ki, hanem annak előzménye az akkoriban önálló Erdélyi Fejedelemség 1568-as, tordai országgyűlésének a végzése, amely szabad papválasztást biztosított minden közösségnek, mivel „a hit Isten ajándéka”. Ez a 456 esztendős törvény az úgynevezett vallásszabadság törvénye, aminek keltét 450 évvel az eredeti megfogalmazása után jeles nappá minősítette az Országgyűlés.
No, de a történetünk még nem teljes! A gépezet tehát készen áll, a galaxisokat és atomokat szabályozó törvények mind a helyükön vannak, az evolúció szabályai mozgásba lendültek, a szellem, a milliónyi gondolattal és igazsággal, a szavak és fogalmak televényével mind pörögni kezdett, sőt még anyagra épülő elme is létezett már, amely a konkrétumok mögött képes volt felfedezni az egyetemest, az elvontat. Az Úristen elégedetten szemlélte teremtését. Minden a helyén, minden szép rendben elkészítve. Térben és időben elhelyezve, gondosan megtervezve, úgy, hogy még az is, ami látszólag hiba, a nagy egészben megtalálja a maga helyét.
Amint korábban, úgy most is az Úristen belevarázsolja magát a teremtésébe. Belerajzolja önnön vonásait a vadmacska szilajságába, a bárány ártatlanságába, a préda és a ragadozó félelemtől és kéjtől vonagló tekintetébe. Bárhová néz, önmagát látja millió formában. Hiszen élet van mindegyikben, a létezésnek ez a sajátos plussza, ez a megmagyarázhatatlan és titokzatos többlete, isteni játék, isteni lélegzés.
Első kísérlete egy egész teremtőnapot felvett. Az ötödiket. Ezt az új területet, az életét, abban a két ősanyagban kezdte, amelyből minden vétetett: a vízben és a levegőben. Nem tudjuk, hogy miért. Lehet ezekben mozgott a legotthonosabban, ez a két anyag volt számára a legkedvesebb, legmegszokottabb. Talán – amint a biológia is mondja – az egészet a vízben kezdte.
Az ember természeti léte is ritmikus. Megfoganunk, megszületünk, növekedünk, elérjük fizikai létünk csúcsát, majd lassan megöregedünk, meghalunk. Ha megnézzük az emberiséget, azt láthatjuk, hogy ez a folyamat, ez a körforgás döbbenetes pontossággal és szívóssággal ismétlődik.
Nem jó ez így, bosszankodott az Úristen. Micsoda világ az, ami felötlik s el is tűnik? Ha már lehetőségként létezik, akkor meg kellene szilárdítani, saját formát kellene neki adni. Nem elég a tökéletes és teljes, egységes létezés a dolgoknak. Azok meg kell szilárduljanak. El is döntötte, a következő gondolatot, ami felsejlik, nem engedi el, hanem megszilárdítja.
Most a világ egyelőre a szép és rendezett semmi, a potenciális létezés, úgy ahogy potenciális a tölgyfa a makkban, vagy a pálinka a szilvavirágban. De az Úr látja a potenciálist, sőt teljesként látja, de a nagy teremtési játékhoz, ki tudja (hát Ő tudja) miért, hozzátartozik az is, hogy mindezeket szép csendesen meg kell találni, nevezni, önmagunkon, az emberi tudaton át kell ereszteni, mint egy szitán, meg kell érteni, majd tovább kell fűzni, hogy bennünk éljenek és átlényegülve, örök változásban létezzenek.
Az anyag és az energia elkeveredése és hatása szerint aztán képződtek a különféle molekulák és mindezeknek a következményeként a Föld, azon az élet, s egyelőre legvégül te és én. Igen, ez így teljesen rendben van, csak éppen borzasztóan unalmas. Igaz, de nem ad számot arról, hogy miért és hogyan vagyunk. Nem adja meg a számát meg az értelmét annak, ami szép, ami igaz, ami jó, csak egyszerűen van, mint egy kérődző tehén.
Ez már egy kicsit fontos! Kereszténynek lenni a kezdetektől megbotránkozást, furcsaságot jelentett a többségnek. A kereszténység lázadás a megszokottság, a nyárspolgárság, a hétköznapiság ellen. Olyan lázadás, amely hátat fordít a társadalmi normáknak, képtelen elfogadni azokat, mintha máshol élne, csak a teste maradt itt az utcán, a házban, a boltban, de szemei mást látnak. S mivel nem azt látja, ami mások szeme előtt van, átlép a mindenki által elismert status quón. Tesz rá magasról!