Rácz Norbert Zsolt: A vallásszabadság lényegéről II.

2024. január 20., 06:40
Lázár Tibor: Harci játék - Benczúr Gyula után 2.

A vallásszabadság jelentőségét bemutató sorozat első részében a mohácsi pusztulás után felemelkedő Szapolyai Jánost követtük, akit a rendek 1526-ban királlyá koronáztak. Az uralkodótól épp ünnepi mulatozása közben búcsúztunk. A lakoma után viszont nehéz idők vártak az új királyra és egyre szegényebb, szétesett hazájára.

Történt ugyanis, hogy Szapolyai János megkoronázása mellett volt még egy hatalmas pretendens, aki igényt tartott Magyarország trónjára, ez pedig nem más volt, mint Habsburg Ferdinánd. Nyilván sokan a nemesek közül, élükön a már említett Báthori István nádorral, az ő pártjára álltak. Mások nem álltak az ő pártjára, hanem Jánosnak fogadtak hűséget, aztán meggondolták magukat, majd – ha a helyzet úgy hozta – visszaesküdtek. Ment tehát a buli ezerrel, de ebben a buliban egyre gazdagabban folyt a vér. Hol Ferdinánd, hol János kerekedett felül, attól függően, hogy miképp fordult a hadi szerencse, illetve épp milyen világpolitikai ármányok és események zavarták Európa nyugodtnak semmiképp sem nevezhető vizeit. Ferdinándot a Német-Római Birodalom támogatta, János mögött viszont ott volt a hatalmas török szultán. Lassan kezd kirajzolódni az a miliő, amelyben az önálló Erdélyi Fejedelemség történelme zajlott, de ne szaladjunk ennyira előre!

Végül az összevisszaságnak a nagyváradi béke vetett némileg véget, 1538-ban. Ekkor mind a két „király” elismerte a másik területi igényeit az épp akkori helyzet alapján, János pedig megígérte, hogy halála után az általa birtokolt területeket átadja Ferdinándnak. Ettől a Habsburg nagyúr irtó boldog lett, hiszen az 1480-ban vagy 1487-ben született János már idős embernek számított, akit megviselt a hadi élet, s utódja sem volt szegénynek. Ezért úgy tűnhetett, hogy csak a Habsburg-ház fog egy újabb ékkővel gazdagodni.

Rácz Norbert Zsolt | A vallásszabadság lényegéről I.
2018 óta, amikor Magyarország Országgyűlése hivatalosan is törvénybe iktatta, január 13-a a vallásszabadság napja. Az időpontot nem 2018-ban találták ki, hanem annak előzménye az akkoriban önálló Erdélyi Fejedelemség 1568-as, tordai országgyűlésének a végzése, amely szabad papválasztást biztosított minden közösségnek, mivel „a hit Isten ajándéka”. Ez a 456 esztendős törvény az úgynevezett vallásszabadság törvénye, aminek keltét 450 évvel az eredeti megfogalmazása után jeles nappá minősítette az Országgyűlés.

Ám ekkor – mint a szappanoperákban – hatalmas fordulat következett be. Szapolyait az őt támogató főurak meggyőzték, hogy vegye feleségül az öreg Jagelló Zsigmond lengyel király lányát, Izabellát, amit ő vonakodva bár, de el is fogadott. A pár semmiképp sem mondható eszményinek, frigyük pedig lángoló szerelem gyümölcsének. Házasságkötésük évében, 1539-ben Izabella húszesztendős volt, János 52 vagy 59. Az ara finom úri palotában nevelkedett, a vő harctéren vált edzetté. De hát mit tehetünk, ez volt akkoriban az úri módi, a házasság megköttetett, bizonyára mindenki igyekezett jó képet vágni hozzá, sok boldogságot kívánni az ifjú párnak, s jót mulatni.

Nagy változásra kevesen számítottak, ám – ismétlem – a történelem nagyon szereti a teatrális fordulatokat, megerősíttetett az a közmondás, hogy a lenyugvó napnak is van ereje, ugyanis 1540-ben gyermeke született a királyi párnak, akit Szapolyai János Zsigmond Istvánnak neveztek el. Ez a kisgyermek pedig puszta születésével is teljesen összekeverte a tisztázódni tűnő állóvizeket. A nagyváradi béke megingott, a németellenes, Ferdinándot elutasító oldalnak új reménysugara született, míg a másik oldal aggódva nézte a fejleményeket. Legjobban – a szülők után persze – valószínűleg a török szultán örülhetett, hiszen e kicsiny gyermeket megtehette Magyarország uralkodójává, s ha valaki bántani akarta volna, akkor nagy erőkkel kegyence megsegítésére siethetett volna. Ürügye lett volna az újabb és újabb csatározásra. Gyönyörű helyzet, mondhatom!

Szapolyai János sajnos nem sokáig örülhetett fia születésének, ugyanis 1540-ben, János Zsigmond születése után két héttel meghalt. Főtanácsosa, a minden lében kanál bajkeverő, Martinuzzi Fráter György később azt mondta, hogy Szapolyai megeskette a halálos ágyán, hogy ne tartsák be a nagyváradi béke előírásait, hanem válasszák meg fiát királynak, s hát mit tehet egy tanácsos – vonta fel szerényen két vállát a fráter –, eleget tett a haldokló ember végakaratának.

Engedjük most Magyarország egész keleti részét, hogy elbúcsúzzon I. János királytól, s képzeletben vigyünk valami ajándékot a kicsi gyermeknek. Jövő héten innen folytatjuk a történetünket, amikor egy kicsit megismerkedünk Erdéllyel, és egy lépéssel közelebb kerülünk a tárgyunkhoz.