Ma az imáról fogok írni, pontosabban annak egy fajtájáról, arról, amikor az Istent dicsőítik az emberek. Nem tudom, hogy más csinálja-e, de amolyan papi toposz, a régi szent szövegek is tartalmazzák, s valahogy must have dologgá vált az imádságban. Azt hiszem normál körülmények között, azaz valamilyen „sima” istentiszteleten vagy áhítaton kihagyhatatlan fordulat, hogy az épp szolgálatos tiszteletes nekilát dicsőíteni az Istent. Bevallom, én is csinálom a nyilvános fellépéseim alkalmával. Igaz, priviben, amikor csak úgy, magamban imádkozom (szoktam, s jól is esik), szinte sose fordul elő. Főleg nem olyan cikornyásan, ahogy hallani szoktam (néha engem is elkap a gépszíj).
Kezdjük ott, hogy az ima egy jó dolog. Nem az Istennek van szüksége rá, hanem az embernek. Önvizsgálat, erőgyűjtés, centrálás. Az ember magára figyel, Isten felfoghatatlan tökéletességének a perspektívájába helyezi saját magát, takarítja a belsőjét. Mondom, jó dolog, nekem legalábbis nagyon sokat segít. A műfaj keresztény alapformája a miatyánk. Ez egy ókori, megszerkesztett imádság, ami – hogy is mondjam – nyomokban jézusi gondolatokat tartalmaz. Ezt onnan tudjuk, hogy a közhasználatban levő változat Máté evangéliumából származik. Lukács is ír hasonlót, de az egyszerűbb, közvetlenebbnek, imábbnak tűnik, s ami egyszerű, az ebben a műfajban legtöbbször eredetibb. Valószínűleg az történhetett, hogy Jézustól is kértek a tanítványai egy imát, ő mondott egy mintaimádságot nekik, ami aztán szájról szájra terjedt, finomodott, kiegészült, kultikus jelleget öltött, míg aztán a Máté evangéliumának a szerzője letisztázta. Benne minden van, megérne egy proverbiális misét ez a szöveg is, de most ne menjünk ebbe bele. Maradjunk annyiban, hogy az ima lényege az, hogy Isten a szülő, azaz a Jézus korabeli gondolkodásban a család fenntartója, a végső szó kimondója, az ellátó és oltalmazó. A miatyánk elmondásával az ember először is kifejezi, hogy neki semmije sincs, mindent Istentől kaphat, ha Isten akar neki adni. Elismeri, hogy az egyéni, emberi hatalom nemlétező, illetve a vele való élés káros, egyedül Isten bír reális hatalommal, a fohászkodó pedig kér tőle mindenfélét: jöjjön el az országa, legyen meg az akarata, adjon kenyeret, bocsásson meg, óvjon meg az erőnk feletti próbáktól és a kísértéstől. Mert – ugye – övé a hatalom. Ez a mintaima egy kéréssorozat, amelynek esetleg az első fele értelmezhető dicsőítésként, magasztalásként.
Amikor magamban szoktam imádkozni, igyekszem az alapima hangulatába kerülni, azaz kérni mindenfélét, például erőt, bocsánatot, nyugalmat, örömöt, egészséget. Ugyanezt szoktam kérni másokért is, így szeretteimet, de még az idegeneket is behívom ebbe az imakörbe. Persze van úgy is (francot, legtöbbször úgy van), hogy nem mormolok, de nem is gondolok semmilyen szép mondatokra. Csak hagyom, hadd menjen… Ezek a legjobbak.
No de ott van az a fránya dicsőítés, amit megtalálunk a Biblia más imáiban is, akárcsak a jámbor papok hangosan elmondott szövegeiben (ismétlem, az enyémekben is, bár saját jámborságom már nem olyan egyértelmű). Minek kell az Istent dicsőíteni? Vajon tényleg szüksége van az Úrnak az ember nyalizására, élvezi, birizgálja az önbecslését? Biztosan nem, ez teljesen képtelenség lenne, hiszen még a legtöbb ember is szemérmesen visszautasítja a mézes-mázas dicséreteket.
Ha mégis van ennek a dolognak indokoltsága, akkor talán valahol máshol kell megragadni. Mondom is! Nemrég anyák napi ünnep volt nálunk. A feleségem (gyermekprogramok és ünnepségek nagy varázslója) azt találta ki, hogy a csemeték ne verseket szavaljanak, hanem töltsenek ki egy kis űrlapot, amelyen olyan mondatok voltak, hogy az „Én anyukám olyan, mint…”, vagy „Azért szeretem az anyukámat, mert…” Ugyanezt az űrlapot az anyukák is kitöltötték, persze a gyermekükre vonatkoztatva, majd az ünnepségen egymásnak vallottak az érintett felek. Gyönyörű, meghitt és őszinte szavak, mondatok hangzottak el, még a tyúkszem is könnyezett, szép volt. S amikor a gyerekek olyanokat mondtak, hogy „az én anyukám olyan szép, mint a nyári vakáció eleje”, akkor számomra megfogalmazódott a dicsőítő imádság lényege. Amikor az imádkozó dicsőíti Istenét, nem próbál jó pontokat szerezni a főnökétől, hanem kifejezi a csodálatát, a ragaszkodását, azt, hogy mennyire fontos a Teremtő jelenléte számára. S ez megint nem feltétlenül az Istent veszi le a lábáról, hanem az imádkozónak segít tudatosítani ezt a viszonyt.
Na, ha dicsőítésre adom magam ezután, arra fogok összpontosítani, hogy miért fontos számomra Isten, miért szeretem, miért szép számomra ő, s ez szerintem segíteni fog nekem.
Két éve Párizsba látogattunk a feleségemmel. Számára ez a bakancslistájának kiemelt pontja volt, ezért aztán nagyon készült az útra. S ha ő készül, akkor én is készülök, ez ilyen. Hetekkel az indulás előtt gondosan megtervezte az útvonalat, a látványosságokat szortírozta, hogy a rendelkezésre álló pár napot kimaxoljuk. Olyan volt, mint a gyerek a legóboltban, akinek azt mondják, hogy válasszon ki mondjuk tíz dobozt a kínálatból. Végre összeállt a terv, szépen, a rá jellemző pontossággal elkészült az optimális útvonal és menetrend. Készen álltunk, mint két versenyló a rajt előtt.
Ilyen lehet a szénmonoxid mérgezés: gyűl a füst észrevétlenül, kattog a motor vagy duruzsol a kályha, s az ember csak annyit érez, hogy lassan elálmosodik, a hang egyre távolabbról érkezik, kellemessé válik a brummogás, a doromboló motormuzsika, nehezedik a pilla, majd elszenderül. A szövegem is így hathatott az iskola által szépen megedzett fiatalokra. Távoli brummogás, dörmögés, s közben gyűl a fejben, az agy és koponya között a füst. Edzett ifjak ezek. Tudják, hogy a legjobb, ha engedik elmúlni ezt az időt.
A hatalom, a megtehetem, s ezért meg is fogom tenni állapotától az ember mámorossá válik. Ezt a görögök hübrisznek hívták, az Ószövetség Bábel tornyának mondja, amikor az ember azt hiszi, hogy lelökheti az égieket is, s helyettük maga uralkodhat. A mítosz viszont tovább megy. Azt is megmutatja, hogy mi ennek a következménye: romok, összezagyvásodott beszéd, széthullás és romok. A hatalom mámora csak és kizárólag ide vezet, más út nincs, s nem is volt.
Ábel halálával a rossz végérvényesen beköltözött a világba. Ami Ádám és Éva esetében az önálló cselekedet, az öntudat első mocorgása volt, az Káinnál irigységgé és gyilkos cselekedetté fajult. Az ember immár bármit megtehetett, amit akart. Ez Káin jele, ami jelképesen a homlokára égett.
Minden úgy kezdődött, hogy az Úristen megteremtette az eget és a földet. S aztán évmilliárdok váltakozása és az evolúció tekervényes törvényei szerint egyszer megformálódott az ember is. Szép volt ez a lény, sikeres a vadászatban, okos és ravasz, gyors és kegyetlen, mint egy ragadozó, szelíd és befeleforduló, mint egy őz.
Furcsák ezek az ünnepek utáni napok. Az ember készül egy csomót, aztán ripsz-ropsz, nyakába szakad az egész, s kettőt fordul és eltűnt. Mivel ilyen intenzív aztán a csonka héten (értsd: az ünnep utáni hét), az ember nem tud szabadulni tőle. A gondolatok is olyanok, mint a testek, ha egyszer mozgásba lendültek egy pályán, akkor igyekeznek megőrizni az állapotukat.
Hetek óta tartott a kánikula. Először mindenki örült neki, élvezte, aztán a forróság mindent lassan kiszárított, elbágyasztott. A legrosszabb viszont a por volt. Por szállt fel az útról, por pergett a házakról, port fújtak a sziklák, sőt mintha még a napsugár is porból állna. Lassan az egész világot belepte a por. Okkersárga lett minden, a füvek, az ég, a házak. Okkersárgák az emberek is, és okkersárgák gondolataik is.
Kezdjük a legelejével! Az 1568-as tordai határozat valóban egyedülálló a korabeli Európában, s valóban, ténylegesen évszázadokkal megelőzi a hasonló eszmei mozzanatokat az öreg kontinensen. Elvi, elméleti szinten hatalmas, egyedi szöveg és szándék. Gyakorlati szinten viszont egy marginális mozzanat az Erdélyi Fejedelemség nehéz történetében.
Még egyetlenegy részecske van itt, amit kiemelnek. Mégpedig az, hogy miért van ez a szabadság. A szöveg azt mondja, „az ű lelke azon meg nem nyugodván”. A kérdés tehát lelkiismereti jellegű, nem politikai. A közösség azért választhatja szabadon a papját, mert ha ez nem így lenne, akkor a közösség kollektív lelkiismerete csorbát szenvedne. Ez, kérem, hirtelen és hamar egy európai premier! Az országgyűlés a közösség lelkiismeretét félti, ezért szabad papválasztást ajándékoz nekik. S ha belegondolunk, egy politikai rendszer hasonló hozzáállása ma is örvendetes hír lenne…
Ezt a határozatot Erdély országgyűlése előterjesztésére fogadta el a fejedelem, az 1568. január 6–13. között, Tordán tartott országgyűlésén. Tehát nem egy papokból álló zsinat, hanem egy parlament(szerűség). Az országgyűlés jegyzőkönyve (ami a hozzászólásokat, előterjesztéseket, megjegyzéseket, vitát stb. tartalmazta) vagy lappang, vagy elveszett. Csak maga a határozat maradt ránk, s pihent jó sokáig, míg aztán fel nem fedezték, s rá nem biggyesztették az örökkévalóság koszorúját. De belátom, hogy a szöveg így nem túl érthető, elemezzük hát darabonként!