Bartusz-Dobosi László: Egy született utcazenész

2021. május 06., 07:21

Foster Dorka (Palkonya, 1999) a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem (MOME) másodéves textiltervező szakos hallgatója, zenész, énekes, dalszövegíró, textiltervező, a Sárvári Diákköltők, diákírók táborának döntőse, a Helikoni versenyek kétszeres arany fokozatot szerzett fuvolistája.

Szentgyörgy hegy, Kék ló fesztivál, 2020. Fotó: Kozma Kata

– Szerteágazó művészeti tevékenységed alapján nehéz volna megmondani, hogy melyik vagy te igazán, hogy melyik műfaj áll hozzád a legközelebb. Személyes ismeretségünk alapján arra tippelnék, hogy a zene, de kérlek, segíts minket egy kicsit eligazodni!
– Egyértelműen a zene. Persze minden más, ami foglalkoztat, az „én vagyok igazán”; amivel nem tudok azonosulni, azt nem is tudnám lelkesen csinálni. A zenével ápolom a legrégebbi kapcsolatot, hétéves korom körül kezdtem el először népzenét tanulni. Azóta tanultam furulyázni, fuvolázni, brácsázni, gitározni, játszottam kisebb-nagyobb zenekarokban, kórusban énekeltem, zenei versenyekre jártam, minden pénzemet koncertekre és hangszerekre költöttem, és azóta is tartom ezt a jó szokásomat. Jelenleg gitározni tanulok, dzsesszfuvolázok és énekelek két zenekarban, és elkezdtem kísérletezni az elektronikus zenével is. 2016-ban én (is) képviseltem a középiskolámat a Helikoni Ünnepségeken, ahol fuvola kategóriában arany fokozatot kaptam. Óriási élmény volt az a pár nap Keszthelyen! A terveim között szerepel, hogy a zenében minél jobban el tudjak merülni, amiben reményeim szerint, a 2011-ben alakult Snétberger Zenei Tehetség Központ fog tudni segíteni. Ez a központ a megalakulása óta minden évben 60-65 fiatal zenésznek biztosít 12 héten át tartó zenei képzést és tehetséggondozást. Április elején én is jelentkeztem a programba, így ha minden jól megy, nyáron lehetőségem lesz zenét és zeneelméletet tanulni olyan elképesztő figuráktól, mint Snétberger Ferenc, Oláh Tzumó Árpád, David Friedman, Tony Lakatos és még sokan mások.

– Mit kell tudnunk a „ska-afrobeat-dzsessz fúziós” műfajról, amiben saját zenekaroddal is rendszeres fellépői vagytok a különféle fesztiváloknak?
– Az együttesünk a Hakumba névre hallgat, és igen nehéz volna meghatározni azt a műfajt, amit játszunk, mert ha 13 ember együtt írja a számokat, minden összekeveredik mindennel. Szeretünk zenélni, szeretünk együtt lenni, szeretünk élni; azt hiszem, ez jön át leginkább a dalainkból is. A ska, afrobeat, reggae mindannyiunk szívéhez közel áll, emellett a zenekar több tagja a Kőbányai Zenei Stúdióban tanul, innen jön a dzsesszvonal. Maga a zenekar két-három éve működik. Először két külön zenekarként játszottunk, de egy baráti társaságba tartoztunk. A 2019-es Ördögkatlan fesztiválon mindkét zenekar izzott a vágytól, hogy játszhassunk a kisszínpadon, de csak 60 percet kaptunk rá, így a fesztivál előtt pár nappal elkezdtük áthangszerelni a dalainkat úgy, hogy mindkét zenekar összes tagja játszani tudjon mindegyik számban. Fergeteges koncert volt, és annyira jól működött együtt a két banda, hogy azóta is együtt boldogítjuk a közönséget. Többször is volt már lehetőségünk koncertezni Budapest különböző kultkocsmáiban, a Dürer Kertben, az Ellátó Kertben, a Gólyában, illetve gyakran játszunk Szentesen és Szegeden is, hisz a zenekar tagjai közül rajtam kívül mindenki alföldi kötődésű. A dolog iróniája, hogy tizenhárman vagyunk a zenekarban, de még sosem volt olyan próbánk vagy fellépésünk, ahova mindenki el tudott volna jönni, így stúdiózni sem volt még lehetőségünk; reményeim szerint idén nyáron végre sor kerül erre is.

Foster Dorka | gondolatok a kórháztér járdájára
beszélgetünk még kicsit, mesél az anyukámról, szépen beszélte a franciát, azt meséli. polgármester volt, ugye. valahol itt abban a kis faluban.hideg van, kezdek fázni, rám fagyott az izzadság. Ideje indulnom, már várnak a koliban. köszönök mindent.

Fotó: Csontos Orsolya

– Ki írja a dalszövegeket?
– Ez dalonként eltérő, néha együtt írjuk, néha csak magunkban. Basszusgitárosunk, Domokos Márton jelenleg magyar szakon tanul az SZTE-n, a legtöbb szövegünket neki köszönhetjük; ontja magából a zseniálisabbnál zseniálisabb írásokat. Én inkább az énekdallamok, a fúvósszólamok megalkotásakor veszem ki a részem a munkából.

– Mit keresel akkor a MOME textiltervezés szakán, s ott pontosan mivel foglalkoztok?
– Jó kérdés. Végzős koromban a Zeneakadémia volt a cél, aztán rá kellett jönnöm, hogy ez mégsem az én utam. Szeretem a klasszikus zenét, de nem akartam többé olyasmit játszani, amit valaki más írt, elkezdtem kísérletezni, improvizálni, dzsesszt játszani, a magam örömére zenélni. A MOME kicsit hirtelen döntés volt, meg is szenvedtem rendesen a felvételit, de örülök, hogy végül itt kötöttem ki. Szerettem volna valami teljesen újat tanulni, és habár sosem voltam egy nagy divatliba, úgy érzem, megtaláltam a helyemet ebben a szakmában. Kötött anyag és öltözékkiegészítő szakon vagyok, kötött ruhák, táskák, cipők tervezésével és készítésével foglalkozom, vagyis fogok egyszer, bár még jó sokat kell tanulnom és fejlődnöm ebben is.

– Mesélj az irodalmi múltadról is, hiszen úgy tudom, hogy az is van.
– Tizenhat évesen olvastam először kortárs magyar irodalmat, egész pontosan Esterházy Péter Esti című regényét, és ez rögtön írásra késztetett. Ebben az évben figyeltem fel a Jelenkor folyóirat egyik pályázatára, amivel meg is próbálkoztam. A kemény kritika, amit ott kaptam, elgondolkoztatott és kellő motivációval látott el, hogy komolyabban kezdjek el foglalkozni a szövegeimmel. Talán ennek is köszönhető, hogy a Szombathelyen megrendezett Kárpát-medencei József Attila mese-, vers- és novellaíró pályázaton beválogatták az egyik írásomat egy fiatal tehetségeket felvonultató antológiába. Egy másik írásom pedig a 2018-as Észkijárat antológiában kapott helyet. Ezek voltak az első pozitív visszajelzések, amit ezen a téren kaptam. Rövid időre bekapcsolódtam az iskolaújság (Színes) szerkesztőbizottságába is, ahol különféle műfajokban is gyakorolhattam. 2016-ban lehetőségem volt részt venni a Kárpát-medencei középiskolás irodalmi pályázat táborában Sárváron. A közel négyszáz diák közül ötvenhármat hívott meg a zsűri az alkotótáborba, ahol két napig három kategóriában folyt a műhelymunka. Vörös István, Kemény István és Kontra Ferenc tartotta a prózás műhelygyakorlatokat. Mind az irodalomhoz való hozzáállásomban, mind a világszemléletben sokat alakított rajtam az a pár nap.

Úgy tudom, mostanság fotózással is foglalkozol. 
– Amikor a kétszáz fős szülőfalumból Budapestre költöztem, elég nehezen barátkoztam meg a környezetváltozással, hatalmas volt a kontraszt a pesti hétköznapok és a vidéki hétvégék közt; ekkor kezdtem el fotózni jártamban-keltemben. Egy egyetemi fotókurzus során kezdtem el először tudatosan, nyitott szemmel ide-oda villamosozni a fővárosban, és próbáltam megörökíteni a különböző embereket, helyeket, szituációkat. Ez is történetgyűjtés, mint a zenei szövegek vagy az irodalom. Édesanyám fiatalkorában éveken keresztül fotósként dolgozott a siklósi művésztelepen, szenvedélyesen szerette ezt csinálni, keresni a szépet és az esztétikát a dolgok egyszerű mivoltában. Mindig is szerettem volna kicsit belelátni a fejébe, és megérteni, hogyan szemléli a világot; ebben elég nagy segítségem lett a kicsi keletnémet analóg kamerám. Nagyjából másfél éve három barátommal körbestoppoltuk Marokkót, az agadiri tengerparttól elmentünk egészen a Szaharáig és vissza. Az út során született az első analóg fotósorozatom, ekkor lettem örök szerelmese a technikának. Amikor ott vagy a világ legszebb helyein, és belesodródsz a lehető legszürreálisabb szituációkba, igazán nem mindegy, mikor lövöd el azt a 24 képet a tekercsedről; állandó odafigyelést igényel.

– Tudtommal a családból hozod magaddal a különféle művészeti ágak iránti érdeklődésedet, tehetségedet. Édesapád szobrászatot tanít a pécsi egyetemen, édesanyád pedig aktívan néptáncolt, népzenélt és fotózott.
– Abban teljesen biztos vagyok, hogy mindkét oldalról örököltem egy jó adag kreativitást, de a művészet iránti lelkesedésemet leginkább a gyerekkorom, az otthonom adta. Major Judit kerámiaművész több mint húsz éven keresztül tartott hetente rajzszakkört a falunkban. Onnantól kezdve, hogy már képes voltam egyedül orrot fújni, minden pénteken jártam hozzá rajzolni, festeni, nyaranta minden palkonyai gyerek lelkesen gyúrta az agyagszobrocskáit, és tulajdonképpen az egész gyerekkorunkat végigkísérte a művészet és az alkotás szeretete.
Édesanyám régen a Zengő együttesben játszott, és még kicsi kölyök koromban gyakran előkapta a nagybőgőjét otthon is. Ilyenkor én összevissza ugráltam, táncoltam, pörögtem örömömben; azt hiszem, ez az élmény alapozta meg a zene iránti szeretetemet.

– Mindezek után adódik a kérdés: mi leszel, ha nagy leszel?
– Erre az év minden napján valami mást tudnék válaszolni. Egy biztos: hároméves koromban utcazenész akartam lenni. Szerintem tartom magam az eredeti tervhez.