– Neked hol és mikor kezdődött az István, a király? Az ősbemutató után hét évvel születtél. Hány évesen hallottad először?
– Nem tudom pontosan megmondani. Ahogy nálunk mondják, „egyvégbe” hallgatta a családom, így gondolom, már a születésem óta hallgatom újra meg újra. Emlékszem olyan családi összejövetelekre, ahol bezsúfolódtunk a tévé elé, aztán videokazettáról néztük a felvételt, a sárga borítójú hanglemezre, és bár nem úgy tűnik, hogy idetartozna, de emlékszem egy János vitéz borítóra, amin, nagy megdöbbenésemre, a nővérem megmutatja István király, azaz Varga Miklós arcát. Nem értettem, hogy változhatott meg ennyire a jól ismert arc [Pelsőczy László arca]. Kívülről fújtuk a szövegkönyvet, és szinte mindig akadt egy találó idézet a hétköznapjainkra, így gyakran belebújtunk a szerepekbe.
– Sepsiszentgyörgy polgármestere mondta a sajtótájékoztatón, hogy „Erdélyben mindenki Koppány akart lenni, Magyarországon pedig majdnem mindenki István”. Benned ez hogy működik, és akartál-e Koppány lenni?
– Koppánnyal mindig jobban szimpatizáltam. Ez kicsit olyan „Beatles vagy Rolling Stones, Lennon vagy McCartney?”-féle kérdés. Nem tudom, miért, de mindegyikre nagyon határozottan tudok válaszolni.
– Gondolom, kihívás Vikidál Gyula után bevállalni ezt a szerepet…
– Persze hogy kihívás. Magamnak is nehezen tudom néha megbocsátani, hogy nem vagyok Vikidál, amikor Koppányként énekelek.
– Milyen személyes tartalmakat mozgat meg benned ez a szerep? Te milyen Koppány vagy?
– Nem sokan ismerik ezt a tulajdonságomat, de egy ketyegő bomba tudok lenni, ha úgy érzem, valami nem stimmel és igazságot kell tenni. Engem is nyugtalanít a dolgok alakulása. A nagyhatalmak befolyása. Azt mondják, hogy ha István király az államalapításkor nem változtatja a Nyugat csókosává a magyarokat, akkor eltiportak volna minket. Ezen kár vitázni, mert egy nagy paradoxon. Most inkább az a kérdés, hogy mi lesz, ha továbbra is keblünkre öleljük azt a kultúrát és amivé változik. Már az, hogy jogos ez a kérdés vagy nem, ugyanúgy feloszt minket Istvánokra és Koppányokra. Én a Koppányokhoz tartozom.
– Mit üzen 2021-ben ez a produkció Erdélynek és mit üzen az anyaországnak?
– Gondolom, mindenkinek egy kicsit mást. Az évet tekintve, a pandémiával a nyakunkban, hasonlóan bizonytalan időket élünk, mint egy évezreddel ezelőtt, szóval azt hiszem, könnyen felvesszük majd a hangulatot. Erdélynek talán azt üzenheti, hogy meg tudjuk csinálni, de nem úgy, hogy rányomjuk a székely bélyeget, s attól aztán minden jobb, hanem tényleg profin, művészien és inspiráló hatással. Ha így lesz, akkor utána büszkélkedhetünk a székelységével. Az anyaország jobbik része majd örül, hogy nincs határ sem időben, sem térben, a többi meg kígyót-békát... Ahogy lenni szokott. Mondjuk ebből a fajtából Erdélyben is egyre több van. Sokféleképpen dekódolható az üzenet, de egyetemesen: valami történik. Valami olyan, ami a megosztottságunk ellenére is olyan síkon köt össze bennünket, amin nehéz az embert „buzerálni”.
– Hogyan ajánlanád egy-két mondatban a produkciót az olvasóknak?
– A stáb részéről mindannyian sok energiát és munkát áldozunk a produkció tökéletesítésére. Múlt héten tartottunk egy intenzív háromnapos felkészülést. Meggyőző volt. Higgyétek el nekem: ilyen s ekkora még nem volt, kár lenne kihagyni!
Iancu Laura verseinek igazi kötőanyaga a lélek erejéből táplálkozó hit. Költészetéhez a lét misztériuma, annak szüntelenül megismétlődő drámája és az emberi esendőség is éppúgy hozzátartozik, mint a krisztusi példázat, amely a bizalomról, a megváltásról, az emberi lélek, az emberi értékek halhatatlanságáról beszél.
Fiala Ilona író tavaly novemberben próza kategóriában elnyerte az Arany Opus Díjat, és ,,bearanyozta a napját”, amikor a hírt megtudta. Az írás iránti szeretete ott tükröződik műveiben és kiadott könyveinek lapjain. Nagy szorgalomra és kitartásra hívja fel a figyelmet, erre inti a kezdő tollforgatókat, mert az írás nemcsak a fantázia, hanem jórészt a szorgalom kérdése.
Először nyolcévesen lépett fel a Pesti Vigadóban, 2002-ben szerzett művészdiplomát Leon Fleisher tanítványaként Torontóban. Játszott a Torontói Szimfonikusokkal, az Izlandi Szimfonikusokkal, a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarával, a Bécsi Mozart Zenekarral, a Nemzeti Filharmonikusokkal, a Szverdlovszki Szimfonikusokkal, és 2011-ben ő zárta a romániai Liszt-évet az Enescu Szimfonikusokkal. 2010-ben megkapta a Prima Primissima díjat komolyzene kategóriában, 2012-ben a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjét, 2019-ben pedig Liszt Ferenc-díjat kapott. Eddig 27 országban koncertezett. Érdi Tamás zongoraművésszel beszélgettünk.
A Szlovákia Magyar Írók Társaságának Választmánya Hogya György írónak ítélte oda a Talamon Alfonz-díjat a Daszvant árnya (2019) című kötetéért. Az interjúból többek közt kiderül, mit is jelenthet az efféle kitüntetés, milyen fogadtatásban részesült a kötet, és azt is megtudhatjuk, hogyan élte meg a díjazott a világjárvány időszakát.
„A munka kitölti az életünk nagy részét, ezért nagyon fontos, hogy örömünket leljük benne” – vallja Fincziski Andrea színművésznő. A gyermekeket az iskolában arra tanítja, hogy merjék vállalni gondolataikat, fedezzék fel önmagukban a képességeket, és keressék meg a saját útjukat. Nőként pedig az önismereti körben mutat utat másoknak azzal, hogy bátor, tettre kész és végtelenül kreatív.
A Vénusz légycsapója szinte azonnal beszippantja az embert, az olvasó le sem bírja tenni a regényt; s ha mégis leteszi, csupán addig, amíg letörli a nevetéstől kicsorduló könnyeit. Hihetetlenül szellemes beszólások, feledhetetlen párbeszédek és jellegzetes szereplők világába pottyan az olvasó.
Jó ómen lehetett, hogy Csukás István egy napon született Hans Christian Andersennel, a dán meseíróval. Talán az sem írható a véletlen számlájára, hogy egy kovácsműhely udvarán látta meg a napvilágot, lett kedvenc költője Petőfi Sándor (A helység kalapácsa, hm…), nyelvi világát formálta a kovácsműhely udvarán megforduló, sokféle tájszólással beszélő ember. Mohón és sokat olvasott, a zene is érdekelte, annyira tehetséges volt, hogy felvételiznie sem kellett a zeneiskolába.
– Nekem főleg emlékezetes hétköznapjaim voltak – mondja Bodor Ádám, amikor 85. születésnapja alkalmából az emlékezetes ünnepeiről kérdezem. A Nemzet Művésze címmel kitüntetett Kossuth-díjas íróval az életszemléletéről és szülővárosáról, az egykori és mai Kolozsvárról is beszélgettünk.