– Neked hol és mikor kezdődött az István, a király? Az ősbemutató után hét évvel születtél. Hány évesen hallottad először?
– Nem tudom pontosan megmondani. Ahogy nálunk mondják, „egyvégbe” hallgatta a családom, így gondolom, már a születésem óta hallgatom újra meg újra. Emlékszem olyan családi összejövetelekre, ahol bezsúfolódtunk a tévé elé, aztán videokazettáról néztük a felvételt, a sárga borítójú hanglemezre, és bár nem úgy tűnik, hogy idetartozna, de emlékszem egy János vitéz borítóra, amin, nagy megdöbbenésemre, a nővérem megmutatja István király, azaz Varga Miklós arcát. Nem értettem, hogy változhatott meg ennyire a jól ismert arc [Pelsőczy László arca]. Kívülről fújtuk a szövegkönyvet, és szinte mindig akadt egy találó idézet a hétköznapjainkra, így gyakran belebújtunk a szerepekbe.
– Sepsiszentgyörgy polgármestere mondta a sajtótájékoztatón, hogy „Erdélyben mindenki Koppány akart lenni, Magyarországon pedig majdnem mindenki István”. Benned ez hogy működik, és akartál-e Koppány lenni?
– Koppánnyal mindig jobban szimpatizáltam. Ez kicsit olyan „Beatles vagy Rolling Stones, Lennon vagy McCartney?”-féle kérdés. Nem tudom, miért, de mindegyikre nagyon határozottan tudok válaszolni.
– Gondolom, kihívás Vikidál Gyula után bevállalni ezt a szerepet…
– Persze hogy kihívás. Magamnak is nehezen tudom néha megbocsátani, hogy nem vagyok Vikidál, amikor Koppányként énekelek.
– Milyen személyes tartalmakat mozgat meg benned ez a szerep? Te milyen Koppány vagy?
– Nem sokan ismerik ezt a tulajdonságomat, de egy ketyegő bomba tudok lenni, ha úgy érzem, valami nem stimmel és igazságot kell tenni. Engem is nyugtalanít a dolgok alakulása. A nagyhatalmak befolyása. Azt mondják, hogy ha István király az államalapításkor nem változtatja a Nyugat csókosává a magyarokat, akkor eltiportak volna minket. Ezen kár vitázni, mert egy nagy paradoxon. Most inkább az a kérdés, hogy mi lesz, ha továbbra is keblünkre öleljük azt a kultúrát és amivé változik. Már az, hogy jogos ez a kérdés vagy nem, ugyanúgy feloszt minket Istvánokra és Koppányokra. Én a Koppányokhoz tartozom.
– Mit üzen 2021-ben ez a produkció Erdélynek és mit üzen az anyaországnak?
– Gondolom, mindenkinek egy kicsit mást. Az évet tekintve, a pandémiával a nyakunkban, hasonlóan bizonytalan időket élünk, mint egy évezreddel ezelőtt, szóval azt hiszem, könnyen felvesszük majd a hangulatot. Erdélynek talán azt üzenheti, hogy meg tudjuk csinálni, de nem úgy, hogy rányomjuk a székely bélyeget, s attól aztán minden jobb, hanem tényleg profin, művészien és inspiráló hatással. Ha így lesz, akkor utána büszkélkedhetünk a székelységével. Az anyaország jobbik része majd örül, hogy nincs határ sem időben, sem térben, a többi meg kígyót-békát... Ahogy lenni szokott. Mondjuk ebből a fajtából Erdélyben is egyre több van. Sokféleképpen dekódolható az üzenet, de egyetemesen: valami történik. Valami olyan, ami a megosztottságunk ellenére is olyan síkon köt össze bennünket, amin nehéz az embert „buzerálni”.
– Hogyan ajánlanád egy-két mondatban a produkciót az olvasóknak?
– A stáb részéről mindannyian sok energiát és munkát áldozunk a produkció tökéletesítésére. Múlt héten tartottunk egy intenzív háromnapos felkészülést. Meggyőző volt. Higgyétek el nekem: ilyen s ekkora még nem volt, kár lenne kihagyni!
Maurits Ferenc, Móri, ahogy sokan ismerik, grafikus, festő és költő. Egyformán mind a három. Nincs fontossági sorrend. Műveiben a kép és a szöveg egyenrangú társai egymásnak. Remegő vonalai, vibráló színei, gondosan válogatott szavakból álló rövidversei rendkívül jellegzetesek. Mint mondja, képes előhívni és megrajzolni a mindannyiunkban ott rejtőző (emlék)képeket, de nemcsak képek rejlenek benne, hanem történetek is, a gyerekkoráról, az újvidéki Telepről, költőbarátokról, utazásokról, művészetekről és művészekről…
Pelyvás Gergő harmadéves bölcsészhallgató, a germán nyelvek és az utazás szerelmese, de mint kiderült a falmászás és az ütős hangszerek világa sem áll távol tőle. A 2022-ben megjelent A kozmosz uborkái című novellája megadta számára a tökéletes flow-élményt, amely egyben számos családi szállóigét is eredményezett.
Csáky Pál több száz publicisztikai írás és tucatnyi szépirodalmi könyv szerzője. Barátja, Pomogáts Béla figyelemmel kíséri és számon tartja írói munkásságát, és pár évvel ezelőtt így nyilatkozott: „Számomra ő egy olyan személyiség, akinek sikerült egyesíteni a magyar nemzet szempontjából is meghatározó két kulcsfontosságú területet, a politikát és az irodalmat.” Majd hangsúlyozta, hogy „ugyan a múltban is voltak íróknak politikai próbálkozásai, illetve politikusoknak írói ambíciói, de az egyedinek számít, ha valaki mind a két területen maradandót alkot”.
Gorondy-Novák Márton tizenöt éves korában írta első novelláját. Ez az írás abban az értelemben meghatározó volt számára, hogy örökre megtanulta: az alkotás ismereti tudást is igényel. Próbálkozott versírással és dalszövegekkel, de a novella műfaját érzi magához a legközelebb, minden idők legjobb novellistájának Kosztolányit tartja. A nagyregény megírásának gondolata – mint minden prózaírót – őt is foglalkoztatja. Idén készül debütálni első könyvével. Alkotói mivolta mellett jogász és édesapa is.
„Azt végzem el, ami magától elindul, isten tudja, kinek, minek a kezdeményezésére.” Pontosan így indult el Berta Zsolt És így tovább, és így tovább című irodalmi albuma is, mely 22 szemernyi prózát és ugyanennyi fikarcnyi dalt foglal magába, s amelyben ez a két világ, a próza és a líra tökéletesen egybefonódik (olyannyira, hogy némiképp még szerepet is cserél a kettő). Természetesen a beszélgetés fókuszában az említett alkotás állt, de sokat megtudhattunk magáról az alkotóról is, a személyiségéről, a világlátásáról, s azt hiszem, az albumban jelentkező természetesség, szabad hatás már itt, Berta
Nagy Lea elképesztő nyitottsággal és érdeklődéssel lép az élet felé, „mindig szükségem van valami új impulzusra” – mondja, s ezen kijelentését az is kellőképpen alátámasztja, hogy öt évig csellózott, nyolc évig kórusban énekelt, balettozott, mindeközben pedig verseket, novellákat ír, illetve nemzetközi kapcsolatokra, sikerekre is szert tett. Tavaly szeptemberben jelent meg a harmadik, francia nyelvű verseskötete, Le chaos en spectacle címmel, amelynek elmondása szerint, nagyon jó volt a fogadtatása francia nyelvterületen.
„Túl sok mindennel foglalkozik, és mégis rövid akar lenni” – olvashatjuk Szathmári Dominik az Előretolt Helyőrség Íróakadémia oldalán található bemutatkozószövegében. Most bevallotta, hogy ez valóban így van, hiszen végzettsége szerint energetikai mérnök, mindemellett stratégiai és üzletfejlesztési gyakornok, de míg óvodás korában rajzművész volt, mostanság verseket ír és nagyszerű zongoraműveket komponál. Olyannyira, hogy nemrégiben megjelent első, First pieces című albuma is, amely hét zongorajátékot foglal magába.
A kívülről érkező impulzusok szüntelen meghatároznak és alakítanak bennünket, s igazán szerencsésnek mondhatjuk magunkat, ha adódik egy-egy olyan tevékenység, amely segít ezek feldolgozásában, kivetítésében. Törteli Réka azon mázlisták egyike, kiknek a művészet a mindennapjaik részét jelenti, s így könnyedén „hasznára” fordítja a világunkból érkező különféle impressziókat. Az Újvidéki Művészeti Akadémián tanul festészetet, és amint a „megfesthetetlen képek” gátja megakasztja alkotói tevékenységeiben, a költészet rögtön a segítségére siet.
Maurits Ferenc, Móri, ahogy sokan ismerik, grafikus, festő és költő. Egyformán mind a három. Nincs fontossági sorrend. Műveiben a kép és a szöveg egyenrangú társai egymásnak. Remegő vonalai, vibráló színei, gondosan válogatott szavakból álló rövidversei rendkívül jellegzetesek. Mint mondja, képes előhívni és megrajzolni a mindannyiunkban ott rejtőző (emlék)képeket, de nemcsak képek rejlenek benne, hanem történetek is, a gyerekkoráról, az újvidéki Telepről, költőbarátokról, utazásokról, művészetekről és művészekről… Nem a szavak embere, így viszonylag ritkán mesél, ez tehát egy kivételes alkalom.