– Neked hol és mikor kezdődött az István, a király? Az ősbemutató után hét évvel születtél. Hány évesen hallottad először?
– Nem tudom pontosan megmondani. Ahogy nálunk mondják, „egyvégbe” hallgatta a családom, így gondolom, már a születésem óta hallgatom újra meg újra. Emlékszem olyan családi összejövetelekre, ahol bezsúfolódtunk a tévé elé, aztán videokazettáról néztük a felvételt, a sárga borítójú hanglemezre, és bár nem úgy tűnik, hogy idetartozna, de emlékszem egy János vitéz borítóra, amin, nagy megdöbbenésemre, a nővérem megmutatja István király, azaz Varga Miklós arcát. Nem értettem, hogy változhatott meg ennyire a jól ismert arc [Pelsőczy László arca]. Kívülről fújtuk a szövegkönyvet, és szinte mindig akadt egy találó idézet a hétköznapjainkra, így gyakran belebújtunk a szerepekbe.
– Sepsiszentgyörgy polgármestere mondta a sajtótájékoztatón, hogy „Erdélyben mindenki Koppány akart lenni, Magyarországon pedig majdnem mindenki István”. Benned ez hogy működik, és akartál-e Koppány lenni?
– Koppánnyal mindig jobban szimpatizáltam. Ez kicsit olyan „Beatles vagy Rolling Stones, Lennon vagy McCartney?”-féle kérdés. Nem tudom, miért, de mindegyikre nagyon határozottan tudok válaszolni.
– Gondolom, kihívás Vikidál Gyula után bevállalni ezt a szerepet…
– Persze hogy kihívás. Magamnak is nehezen tudom néha megbocsátani, hogy nem vagyok Vikidál, amikor Koppányként énekelek.
– Milyen személyes tartalmakat mozgat meg benned ez a szerep? Te milyen Koppány vagy?
– Nem sokan ismerik ezt a tulajdonságomat, de egy ketyegő bomba tudok lenni, ha úgy érzem, valami nem stimmel és igazságot kell tenni. Engem is nyugtalanít a dolgok alakulása. A nagyhatalmak befolyása. Azt mondják, hogy ha István király az államalapításkor nem változtatja a Nyugat csókosává a magyarokat, akkor eltiportak volna minket. Ezen kár vitázni, mert egy nagy paradoxon. Most inkább az a kérdés, hogy mi lesz, ha továbbra is keblünkre öleljük azt a kultúrát és amivé változik. Már az, hogy jogos ez a kérdés vagy nem, ugyanúgy feloszt minket Istvánokra és Koppányokra. Én a Koppányokhoz tartozom.
– Mit üzen 2021-ben ez a produkció Erdélynek és mit üzen az anyaországnak?
– Gondolom, mindenkinek egy kicsit mást. Az évet tekintve, a pandémiával a nyakunkban, hasonlóan bizonytalan időket élünk, mint egy évezreddel ezelőtt, szóval azt hiszem, könnyen felvesszük majd a hangulatot. Erdélynek talán azt üzenheti, hogy meg tudjuk csinálni, de nem úgy, hogy rányomjuk a székely bélyeget, s attól aztán minden jobb, hanem tényleg profin, művészien és inspiráló hatással. Ha így lesz, akkor utána büszkélkedhetünk a székelységével. Az anyaország jobbik része majd örül, hogy nincs határ sem időben, sem térben, a többi meg kígyót-békát... Ahogy lenni szokott. Mondjuk ebből a fajtából Erdélyben is egyre több van. Sokféleképpen dekódolható az üzenet, de egyetemesen: valami történik. Valami olyan, ami a megosztottságunk ellenére is olyan síkon köt össze bennünket, amin nehéz az embert „buzerálni”.
– Hogyan ajánlanád egy-két mondatban a produkciót az olvasóknak?
– A stáb részéről mindannyian sok energiát és munkát áldozunk a produkció tökéletesítésére. Múlt héten tartottunk egy intenzív háromnapos felkészülést. Meggyőző volt. Higgyétek el nekem: ilyen s ekkora még nem volt, kár lenne kihagyni!
Magyarországi és sváb származású, tíz évig a nagyváradi színháznál dolgozott. Újabban felbontotta a szerződését, hogy szabadúszó színészként folytassa karrierjét. Melinda németül, magyarul és angolul anyanyelvi szinten beszél, most épp az amerikai akcentusát tökéletesíti, ha érkezik egy jó lehetőség, tudjon élni vele.
A legelső kötetem (Olaszliszka – Egy lincselés naplója) felkérésre készült. Akkoriban a Magyar Hírlap újságírójaként dolgoztam, és azt a feladatot kaptam, hogy tudósítsak az olaszliszkai lincselésként elhíresült büntetőperről.
Hogyan figyelhetjük ebben a felgyorsult világban életünk történéseit? Nem olyan bonyolult feladat ez. A többszörös Örkény István-ösztöndíjas íróval beszélgettünk azokról a megoldásokról, amelyeket az élet maga kínál nekünk. Szóba került még a színház, az újságírás és szépirodalom egyvelege, de arra is kerestük a választ, hogy mi talál ma a világhoz.
Óriási életmű kötődik a nevéhez, a számadatok alapján eddig 42 kötete jelent meg, 38 színházi bemutatója volt, 20 nyelvre fordítottak az írásaiból. Vörös István József Attila-díjas költő, prózaíró, drámaíró és irodalomtudós az átiratok mestere. Több klasszikus szerző művét gondolta újra, olyan szerzők kapcsolódnak az életművéhez, mint Mándy Iván, József Attila, Bohumil Hrabal vagy Milan Kundera. Szövegeiben a művek párhuzamos olvasását komoly értékítélet kíséri.
Az építészettől az irodalomig, a novelláktól a regényig menetelt, utóbb pedig a forgatókönyvírást is kipróbálta az idei KMI 12 Szerzőbár tagja, Jánoki-Kis Viktória. A tavalyi Móricz Zsigmond-ösztöndíjas írónővel a meg nem bánt pályaváltásról, az írás folyamatáról és mérhetetlen szeretetéről is beszélgettünk.
Mila Haugová verskötetei francia, német, angol és szlovén nyelven is megjelentek. 2013-ban megkapta a Dominik Tatarka-díjat, 2020-ban pedig Szlovéniában az Európai Irodalmi Vilenica nagydíjat. Magyar nyelvű, Őzgerinc című kötete 2000-ben jelent meg a Kalligram Kidónál, a munkásságáról szóló monográfia pedig 2002-ben, (Mila Haugová: Alfa) szintén a Kalligramnál.
Az idei KMI 12 Szerzőbár tagjai között találjuk a József Attila-díjas magyar költőnőt, Farkas Wellmann Évát, aki szívesen mesélt a készülőben lévő portréfilmjéről, a gyerekkoráról, de beszélgettünk az első és útindító olvasmányélményeiről, s a minőségi irodalom utánpótlásáról is.
Előadásaival mintegy huszonöt éve járja a magyarlakta településeket szerte a Kárpát-medencében, megtapasztalva a vándorszínészi létmód örömeit, kihívásait és nehézségeit is. Lapunkban erdélyi szabadúszó előadóművészekkel közöl interjúkat és készít kutatást a témában, mert úgy véli, ez a szelet eddig hiányzott az erdélyi színháztörténeti kutatásokból. Ezúttal mi kérdeztük őt, „akasztjuk a hóhért”.
Barabás Réka, miután elvégezte a marosvásárhelyi színművészeti főiskolát, több társulatnál is játszott, amíg családi okok miatt nem költözött el Nagyszebenbe, ahol már nem volt magyar színház. Rövid kényszerszünet után egy magánprodukcióval állt elő, és önálló előadóként több száz előadást tartott a Pufi című produkciójával. Nemrég a válása miatt hazaköltözött Hargita megyébe, és felajánlotta a csíkszeredai színháznak új ötletét, egy babaszínházi produkciót.