Farkas Wellmann Endre: „Igényem a függetlenség” – beszélgetés Géczi Jánossal

2020. július 29., 09:25

Géczi János József Attila-díjas költő, író, képzőművész, egyetemi oktató azon kevesek közé tartozik, akiknek olyan birodalma van, ahol otthon érezheti magát az ember. Akár az elképesztő könyvtárát, akár a csodálatos kertjét látjuk, egyértelmű, hogy egy rendkívüli szépigénnyel megáldott tudós művész teremtette ezeket a helyeket.

Fotó: Gáspár Gábor
A képre kattintva Géczi János Roncsolt plakátok című sorozatának néhány darabja érhető el.

– Ki az a Géczi János? Ismerjük a költőt, az írót, a tudóst, a tanárt, a képzőművészt és a szerkesztőt, aki a rózsákról is vaskos könyveket írt, de persze kevesen tudjuk, hogy alapvetően biológus. Én gyönyörű kertjeit is láttam, amolyan műalkotásszámba menőket. Gazdag életpályája melyik szerepben erősítette meg leginkább?

–  Nem hinném, hogy érdemes lenne szétszálazni ezeket a tevékenységeket, életem különböző szakaszaiban sosem éreztem, hogy ne tartoznának össze, sem azt, hogy az egyik vagy másik szerep túlzottan terhes volna. Biológus kutató diplomám van, sajátom a természettudományi szemlélet, de a leghosszabb ideig az élettudományra alapozott művelődés történetével foglalkoztam, hol kutatóintézetekben, hol pedig egyetemeken. Költőként határoztam meg magamat, ez a létezési forma az, amely a magatartásomat és a gondolkodásomat áthatja, ebben tudok a legboldogabb lenni. Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy nem kényszerültem kiszolgáltatni magamat az irodalomból történő megélhetésnek, s nem fordult elő, hogy ne lett volna a tevékenységeimben kellő, az érdeklődéseimhez használható inspiráció.

Szórakoztató maradt a rózsához kötődő képzetek történetének a szisztematikus feltárása és leírása éppúgy, mint a roncsolt plakátok gyűjtése, a képversek rajzolgatása vagy a tanítványokkal való foglalkozás. A legkülönbözőbb munkafolyamatokban megtalálható közös vonások többnyire segítettek abban, hogy könnyebben felleljem egy-egy új feladat megoldását. És hogy a kertekről is essék szó: mindegyik megteremtette számomra a mindennapi alkotáshoz szükséges életteret. Munkafeltételem maradt máig, hogy legyen legalább tenyérnyi hely, ahol növények és állatok élnek. A magamfajtára azt szokták mondani, hogy többes kultúrája van, de mindenkor elcsodálkozom; megrökönyödve tekintek azokra, akik kizárólag ennek a részleteivel – még ha az alapos is – rendelkeznek. Igényem a függetlenség. Azt, hogy a tudomány és a művészet milyen sok módon hasonlít egymásra, mennyire az idejét élő emberről és az őt bekerítő körülményekről szól, számomra nem kell megmagyarázni. S azt sem, hogy szabadság nélkül egyiket sem lehet jól művelni.

– A művészi és az oktatói-pedagógusi pálya milyen összefüggésekre vezette rá az elmúlt évtizedekben? Élettapasztalatokra és szakmai tapasztalatokra is gondolok.

– A legérdekesebb az, hogy ami harminc éve hasznos tapasztalat volt, az mára nem biztos, hogy az maradt. Használható-e az, ami korábban haszontalannak tűnt? – kérdezem naponta magamtól. A különböző életszakaszokban rendszerint más-más élményekre támaszkodom, s a váltakozó időszakokban ugyanabból más-más feladatmegoldások következnek. Ami az állandó, az néhány közösségi eszme, továbbá pár ember tisztelete, akikhez közel kerültem, akik ezért vagy azért befolyásolták a sorosomat. Művészként hasznosnak bizonyult az irodalmi közéleten és a kultúrpolitikán kívül, majd pedig csak annak a peremén maradni, ugyanakkor átélve, hogy rendkívül hátrányos az érdekcsoportok védelmi funkciójáról lemondani. Tanárként elfogadni a fiatalabb nemzedékeknek az enyémtől eltérő értékeit, gondolkodási rendszerét, amikor pedig lehet, képviselni őket. Az jó, hogy nincs semmi, amiről ne lehetne írnom, meglehet, hektikusan ingadoznak a társadalmi feltételek, a kulturális igények, a befogadói elvárások, de megtanulhattam, milyen módokon juthatok el a (nekem fontos) dolgok elmondásáig. Az is jó, hogy szabadon választhatom meg a lakhelyemet. Magamat tudom képviselni, úgyhogy az erről való beszámoló adja legújabb feladatomat. S azt látom, távolabb lenni érdekesebb.

–  Több folyóirat, az Iskolakultúra és a Séd főszerkesztője is. Mindkettő különleges a maga nemében. Kérem, mutassa be ezeket a lapokat.

– Az Iskolakultúra 1991-ben alakult meg, a művelődéstudomány körébe tartozó  oktatásügy neveléstudományi havilapja. Szakmai lap, azé a csoporté, amellyel leginkább azonosulok. Igen szorongató körülmények között szerkesztjük – de a segítségünkkel közreadott tanulmányokra történő hivatkozások magas száma azt mutatja, eredményesek vagyunk. Valamennyi irányzat jelen van nálunk, s ezt minden éra nehezen viselte el. Másfél év finanszírozási szünet után ismét megjelenünk, immár a Szegedi Egyetem BTK lapjaként, online változatban, s ha a körülmények engedik, nyomtatottan is. Régi és új szerkesztőkkel munkálkodunk együtt. Ami a Sédet illeti, az is kollektív termék, öt ugyanazt a várost lakó szerkesztő együttműködésének az eredménye – negyedik éve készítjük, s immár kéthavonta jelenik meg. Kizárólag Veszprém kulturális eseményeinek nyomán írt kritikákat, elemzéseket teszünk közzé, tipográfiailag változatosan.

– Milyen irányba mutatnak tapasztalatai szerint a kortárs irodalom változásai? Merre tartunk?

– Távlatosan gondolkodó, saját létükért kétségbeesetten küzdő tehetségek, alkalmazkodásban szorgos féltehetségek és műkedvelők elegye tolong itt, olykor a sikeresek is világkép nélkül, indulatosan és önhitten vagy türelmetlenül. Működnek talpraesett kanonizálók, hiszen rég megalakították a maguk politikai-kultúrpolitikai csatározásaik eredményeként a birodalmukat, s ebben csak olyan monumentumok magasodhatnak, amelyek készek képviselni őket. Vannak, akik egy díszletnek se alkalmas tradíciót követő, a távlatosságról a napi sikerért lemondó, a listázásra hajlamos kultúrpolitikát erősítik ahelyett, hogy a nemzeti kultúrát építenék. S vannak a teret követelő, ártatlan újak, akik magukra figyelnek, és nem nagyon ügyelnek se a múltra, se a jövőre. Én úgy látom, most sem alkalmas az alkotómunkára egyik közeg sem. Elfogadhatatlan, hogy némelyek számára nem érték mások érdeme és teljesítménye. Hogyan is jött volna létre ebben a káoszban kortársnak tekinthető ember- és műveltségkép? Mindegyik törekvésnek akadnak hangadói és közemberei. Most nem látszik, hogy ez a három – tízezer embernél amúgy nem terjedelmesebb – csoport megtalálná a párbeszédhez szükséges közös nyelvet, de mindegyik mutogatja, hogy neki mekkora töke van. Egyiknek sincsen valódi késztetése arra, hogy kiegyensúlyozottan biztosítsa a hosszú alkotói lét feltételeit, gyors és látványos sikert tervez mindenki. Amúgy a kb. tízezer (könyvvel is rendelkező) szerző elvileg elég ahhoz, hogy kiemelkedhessen közülük néhány formátumos, a társadalmunk sokféleségét különbözőképpen képviselő, magas minőségű irodalmat létrehozó alkotó. Szóval a művészetek intézményrendszerei függvényei az aktuális politikának, s jól meg kell gondolnia bárki művésznek, hogy világképe és esztétikája hogyan maradhat a személyiségének leginkább megfelelő. A hűség mégiscsak fontosabb, mint a siker és az elismerés. Csak párosuljon hozzá kitartás is. Ez az egyikoldal – a másik, hogy mint minden krízisidőszakban, feltűnően magas a kiugró tehetségek száma. A magyar kultúra művészeti részében az egyéni teljesítmények korszaka érkezett el, a csordában élés hozadéka csekély. Teljesítményét tekintve jó – és élvezetes, változatos, az olvasóra is figyelő – a kortárs irodalmunk, a költők talán az íróknál is invenciózusabbak, használható szövegek kerülnek elő, ámbár az iskola nem szolgálja az olvasóképzést. Az olvasók természetesen ugyanúgy az eszméik foglyai, mint az alkotók, de ódivatúbbak és türelmetlenebbek, mint a művészek.

– Ezelőtt néhány évtizeddel, mondjuk, amikor a Vadnarancsok megjelent, hogyan látta az irodalmi élet elkövetkező évtizedeit? Az következett be, ami akkor sejthető volt?

–  Nem, nem az jött el, amit szerettünk volna. A Vadnarancsok idején, a hetvenes-nyolcvanas években az volt a könyvvel a legnagyobb probléma, hogy akadnak, akik beszélni mernek azokról a rétegekről, amelyekről a társadalom lemondott. Amikor A Bunkerrajzolót írtam, alig öt éve, kiderült, hogy a mi gyermekeink közül is sorsukra hagyva, értelmes kultúrán kívülre esve sokak vesznek el, a társadalmi, közösségünk iránti elkötelezettségünk eltűnt, hagyjuk a margóra sodródottakat a csoportjaink biztosította lehetőségek híján elsorvadni. Az irodalom továbbra is szereti a politika s annak szolgálólánya, a kultúrpolitika viszonylatai- ban körvonalazni, megfogalmazni önmagát, s a tevékenységét, mintha prostituált volna, szüntelen annak a normáinak megfeleltetni. Az irodalom hatalmi politikán kívül létezhet. Számomra evidencia, hogy mivel rendkívül változatos és erős életművek, szövegek jöttek létre, ez bőségesen elég ahhoz, hogy a jövő leválogassa és megtartsa a számára szükséges néhányat. A fiatalok radikalizmusa nem lesz tekintettel arra, amire magam vagy mások is voltunk vagy vagyunk, azt hiszem; amit eredményeknek látunk, azokból kevésélheti túl az időnket, s ezek értékét nem csupán a mai szempontok szerint fogják mérni. Nagyjából mindig így működött a világ. Azt hiszem, az is átalakul, amit mi művészetnek hiszünk. S én azt is csak remélem, hogy több ember fogja hasznosítani, mint ahányan teszik azt ma.

– Az utóbbi években fiatalos lendülettel vetette bele magát a Vad Fruttik együttes énekesével, Likó Marcellel egy izgalmas alkotómunkába. Ez eleve azt feltételezi, hogy tökéletesen sikerült megőriznie mindent, ami az ifjúságából szükséges ahhoz, hogy egy vezető zenekar lázadó frontemberével megtalálja a közös hangot. Vannak nehéz pillanatok az együttműködésben?

– A Vad Fruttik Darabok lemezével kezdődött az együttműködésünk Likóval. Többnyire kiegyenlített légkörben dolgozunk, és legalább annyira élvezzük a szövegalakítást, mint a dalok sikerét. Nem hinném, hogy a szerepem több lenne a mentorénál, még ha olykor többnek is látszik vagy többnek állítják. A dalszövegek Marcié és a nemzedékéé, én legfeljebb ha sikeresen végzem a feladatomat, érzékelhetőbbekké teszem a mondatokat. Hangsúlyozom azonban, hogy kettőnk viszonyában nem a dalokat eredményező kooperáció a fontos, az csak mellékterméke a világra sok tekintetben azonosan hatni szerető emberek barátságának. Persze vannak nehéz pillanatok is: most például feszülten várjuk, milyen lesz a fogadtatása a Pannon Várszínház művészei által színpadra állított, az alkotótárs Vándorfi László rendezte közös darabunknak, a Béke presszónak.

 

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2018. július 7-i számában)