Farkas Wellmann Endre: Nemzetszolgálat – kicsit másképp

2020. október 17., 10:19

Derzsi Pál 1954. május hetedikén született a Székelyudvarhely-közeli Kányádban, ugyanitt végezte iskoláit nyolcadik osztályig, de szülőfalujának a közeli Jásfalvát tekinti. A székelyudvarhelyi Pedagógiai Líceumban szerzett tanítói oklevelet 1975-ben. A Kányád községhez tartozó Abránfalván tanítóskodott 1985-ig, majd nyugdíjazásáig a nagygalambfalvi iskolában dolgozott. Elsősorban fafaragó mesterként ismerik, de költőként is jelentős alkotó.

A faragómester most készülő székely kapujának kaputükre

Emberi és művészi példa, küldetéstudat és nemzetszeretet – talán ezek azok a kulcsfogalmak, amelyek mentén érdemes beszélni Derzsi Pálról. Egy emberi történet, egy üzenet annak a világnak, amelyikben leginkább panaszkodni szeretünk, siránkozni úton-útfélen a munka- és életkörülményeink miatt, és legtöbbször elégedetlenek vagyunk azzal, amink van szakmában, magánéletben. A mai sajtó pedagógusképe elsősorban az, amit maga a pedagógustársadalom fogalmaz meg önmagáról, az egyszeri olvasó pedig ilyenkor sok mindenre gondol, és felidézi magában többek között a mára már csak az irodalmi emlékeinkben felrémlő egykori falusi tanítók képét: az írástudóét, a kulturális mindenesét, aki egy-egy közösség számára a pappal együtt (nem beszélve a kántortanítókról) mértékadó személyiség volt. Akiről írok, ilyen igazi utolsó mohikán: a régi idők férfi-tanító alakja, aki a kultúra különböző területeinek jó ismerője, aki nemcsak az oktatást, de a népnevelést is természetes feladatának tekintette, és túl a mindennapi ledolgozott munkaórákon, egységében és időbeli távlatokban élte meg hivatását, más választása nem lévén, pluszértelmet adott önnön életének. Nagyon régen – mint utólag tisztáztuk –, negyven évvel ezelőtt ismertem meg Derzsi Pált, Pali bácsit, az akkori abránfalvi tanítót. Az iskola a Székelyudvarhely melletti Kányád községhez tartozott, de itt, a községközpontban élt a környező falvak értelmisége. Pali bácsi épp olyan volt, mint most: jellegzetes fehér bajusza, tréfás jókedve, derűs arca keveset változott, pedig kijutott neki jócskán az élet kevésbé derűs dolgaiból is. Pali bácsit barátomként tartom számon azóta, hogy megismertem. Ez a történet úgy kezdődött, hogy egyszer eljött hozzánk, és hozott ajándékba a szüleimnek – akik a község körzeti orvosai voltak – egy saját kezűleg faragott gyönyörű kígyószobrot. Azóta is csodálom a gyönyörű faragványt, amely mint afféle totemoszlop, azóta is főhelyen díszeleg az egyik könyvespolcunk tetején. Gyorsan változtak az idők, lassan mindannyian elköltöztünk Kányádból, Pali bácsiék hamarabb, mi később. De a kígyószoborral valahogy összeláncolódott az életünk: nem lehetett elfelejteni, hogy volt egy ilyen jó barátunk, ahányszor arra a polcra néztem, ő jutott eszembe.

A szobor talpán székely rovásírással áll Iuvenalis híres mondata: mens sana in corpore sano. Eltelt negyven év, azóta tudom, hogy Iuvenalis mondata is kicsit másként hangzott, mint ahogyan a köztudatban rögzült, pedig ma már fontos adalék a főmondat is: Orandum est, ut sit mens sana in corpore sano – Azért kellene imádkozni, hogy ép testben ép lélek legyen. Ugye, milyen más? Ugye, mennyivel tágasabb így a jelentésmező, különösen, ha azt is hozzátesszük, hogy egyes feltételezések szerint a szatirikus költő mindezt parodisztikus célzattal is megfogalmazhatta. A tény, hogy a mondat egy része szállóigévé lett és nagy életbölcsességet összegez, még nem ment fel az újraértelmezés feladata alól. Ezért is volt sorsszerű újra a régi hangulatban találkoznunk és ezért éreztem fontosnak, hogy bemutassam ezt a nagyszerű embert.

Derzsi Pál | Versek
sós könnyíze van a lármánakvurstli kavarog visz felmarkolegyedül a lusta Tisza fölöttsírok a hangtalan kékség alattmintha idegen vizek idegen örvényeicsapódnának az alvó betonhoz

– Ha összevetjük azt a képet, ahogyan manapság a pedagógustársadalom megjelenik a médiában mindazzal, ami önnek az elmúlt négy évtized alatt a tanítói pályát jelentette, mit mondana az akkori és a mai időkről?

– Mindenképp nagyon jó visszagondolni, még akkor is, ha az első időkben naponta kétszer nyolc kilométer gyaloglást is jelentett az, hogy eljussak a munkahelyemre, majd haza. Mert ilyenkor az első évekre is gondol az ember. De nem a nehézségeket kell feltétlenül kiemelni, mert azok legyőzhetők, hanem a mögöttük álló őszinte kisgyerektekinteteket, amelyek miatt megéri végigcsinálni. Ez az, ami elhomályosítja a pedagógustársadalom mostani rossz megítélését. Visszagondolni azt jelenti, hogy ma sem csinálnám másképp. Az odaadás, az igényesség a legfontosabb. A nehézséget abban látom így, negyven év után, hogy a nyolcvankilences változásokkal együtt az emberek mentalitása is megváltozott, a szülő és a pedagógus viszonya kissé szabadabb lett, a pedagógusi szakma nagy tekintélyvesztésen ment keresztül, leértékelődött. A tanügyben eltöltött negyvenkét évnyi munkám után kissé keserű szájízzel maradtam, hiszen ott él az emlékeimben a régi időkből az az odaadás, amellyel a szülők ránk bízták egykor a gyerekeket – teljes bizalom volt ez. Most viszont mintha eleve ellenszenvvel bánnának a tanítóval, kritikusan, de olyan értelemben, hogy e kritikának a gyermek is részese, előtte zajlanak a beszélgetések, olyan dolgokba avatódnak be, amikbe nem kellene, márpedig rájuk hat vissza mindez, ők sínylik meg. Nincs más esélye a pedagógusnak, mint hajlékonynak lenni és helyén kezelni ezt a trendi váltást. Ha mégis oda tud hajolni a gyerekhez és magával tudja ragadni, nyert ügye van.

Derzsi Pál – Fotók: Farkas Wellmann Endre

– Tudjuk, hogy sokáig kifejezetten férfias szakma volt a tanítóskodás, a tanítónak egyegy közösségen belül kiemelt szerepe volt. Hogyan kezdődött az ön pályája?

– Két helyre lehetett volna felvételiznem, amikor pályát választottam, de a zenei oktatás miatt a tanítóképző felé húzott a szívem. A felvételi vizsgákat megelőzően elmentem a képességfelmérőre a tanítóképzőbe, és ott akkora szeretettel fogadtak, hogy ez végképp meggyőzött. Persze ott volt bennem a hivatástudat is, ami aztán tovább épült. Tizenketten voltunk fiúk ezen az évfolyamon, ez akkor is kirívó volt, a tanítói szakma akkorra már alaposan elnőiesedett. Viszont a hivatástudat, az, hogy ezt a munkát csak felelősséggel lehet és kell végezni, nagyon hamar felerősödött bennem. Felismertem, hogy mi minden függ tőlem, attól kezdve, hogy a rám bízott gyerek szépen ír-e vagy sem, megtanul-e számolni, gondolkodni egyáltalán, és fontos az is, hogy mindeközben érdekes maradjak, át tudjam adni neki azt a tudást és lelkiséget, amit képviselek. Sokszor a tanterven túl, mert a hivatástudat azt is jelenti, hogy ne hazudjunk a gyermeknek. Erre épül rá a nevelési munka: az is, hogy a romániai kommunizmus kellős közepén is meg tudják tartani a lelkükben a magyarságukat, hogy büszkék maradjanak erre. Én otthonról hoztam a nemzetem iránti szeretetet, ezt hol nyíltan, hol meg fű alatt próbáltam továbbvinni úgy, hogy ne legyen túl feltűnő sem, de meghatározó maradjon. Közben autózunk: Pali bácsi szülőfalujából elindulva be szeretném járni életútjának főbb helyszíneit, és közben felismerem a csodát: összesen oda-vissza nincs száz kilométer az a földrajzi tér, amelyben egy emberi élet ki tud teljesedni. Felkeressük a közeli Kányádot, ahol a templomkertben áll Toró Tibor emlékkopjafája, majd útba ejtjük Abránfalvát, ahol a düledező iskolát keressük fel. Itt tanítóként utoljára Pali bácsi csukta be az ajtót 1985-ben. – Abránfalva meghatározó volt: ez volt az első munkahelyem, osztatlan oktatás folyt hét gyerekkel. Kihívás volt úgy megszervezni a munkát, hogy minden gyerek úgy tanulhasson, ahogyan erre szüksége van, az életkorának és a tananyagnak megfelelően. De a nevelői munka volt a meghatározó mindemellett, a gyerekeket család- és nemzetszeretetre, az életre kellett nevelni – így gondolom. Meg kellett értetni velük saját történelmünket, hogy miért éppen Romániában élünk és miért beszélünk magyarul, tudatosítani bennük, hogy székelyek vagyunk.

Az abránfalvi iskola egykori tanterme, a falakon még láthatók a tanító, Derzsi Pál rajzai

– Milyen érzés visszatérni ide negyven év után?

– Nosztalgikus és szomorú. Ahogy most látjuk a lepusztult iskolát, szomorúsággal tölt el. Nem így kellene viszontlátni ezt a helyet. De előttem vannak a régi képek az udvaron futkorászó gyerekekkel… Teljesen friss minden az emlékezetemben. Még jó egyébként, hogy azokban az időkben nem voltak nagy kartonlapok, így a falra próbáltam festeni olyan dolgokat, amelyek kicsit otthonosabbá teszik a tantermet. Ez egy áldása volt a félreeső helyeknek, hogy rovásírással írt szövegek és kopjafák mintái lehettek a falakon… Ezért maradhattak meg mostanig, és míg össze nem dől majd az épület. A falu őslakossága többnyire kihalt, mára tán 2-3 őshonos abránfalvit találunk itt. De a falu mégsem halt ki teljesen, hétvégén sokan látogatják, az elszármazottak. De ezek még azok az idők voltak, amikor egy tanítónak mindent kellett tudni: egyszer egy idős néni fordult hozzám, hogy áram nélkül maradt, és nem megy a rádiója, segítsek rajta… az lett a vége, hogy a villanypóznán kicseréltem a légbiztosítékot, mert nem volt más, aki megtehette volna, és segíteni márpedig kellett…

Kopjafa és készítője Nagygalambfalván

– Milyen irányba tartanak az újabb generációk?

– Szomorúan látom azt, hogy ezek a lelkes fiatalok sok helyen falakba ütköznek, sok rossz módszer épült be a tanügyi gyakorlatba, különösen az adminisztrációba, például az, hogy számítógép sorolja be a gyerekeket a továbbtanulásban. De hogy milyenek lesznek, azt a nevelés határozza meg. Ez állandó érték kell hogy legyen. Az alapvető értékrendjük határozza majd meg a jövőjüket. Továbbgurulunk Nagygalambfalvára, ahol az iskola udvarán egy négy és fél méteres kopjafát nézünk meg: Pali bácsi faragta az intézmény fennállásának 450. évfordulójára, de találunk még két emlékoszlopot a falu főútja mentén is. Köztéri alkotásokból itt ennyi, pedig termékeny művész Derzsi Pál: a magyarországi Szankon láthatjuk még néhány köztéri munkáját, egy többedmagával készített székely kaput a helyi óvoda előtt, és más faragványokat is. Székelykeresztúrra érkezünk, ez az életút másik térbeli pólusa. Előkerülnek a versek. Megdöbbentő, hogy szerzőjük talán nincs is tudatában, mekkora kincs ez a gazdag kézirat. Ötven kilométernyire se jöttünk el Jásfalvától, mégis bejártunk mindent – még mindig csak a gazdagság babonáz, érzem mindazt, amiről nehéz érdemben beszélni: szobrok, kopjafák, versek – csupa beszédes műalkotás, hátrahagyott jelek a következő nemzedékeknek: egy hittel és hivatással teli élet tanulságai.

 

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. október 17-i számában.)