Emberi és művészi példa, küldetéstudat és nemzetszeretet – talán ezek azok a kulcsfogalmak, amelyek mentén érdemes beszélni Derzsi Pálról. Egy emberi történet, egy üzenet annak a világnak, amelyikben leginkább panaszkodni szeretünk, siránkozni úton-útfélen a munka- és életkörülményeink miatt, és legtöbbször elégedetlenek vagyunk azzal, amink van szakmában, magánéletben. A mai sajtó pedagógusképe elsősorban az, amit maga a pedagógustársadalom fogalmaz meg önmagáról, az egyszeri olvasó pedig ilyenkor sok mindenre gondol, és felidézi magában többek között a mára már csak az irodalmi emlékeinkben felrémlő egykori falusi tanítók képét: az írástudóét, a kulturális mindenesét, aki egy-egy közösség számára a pappal együtt (nem beszélve a kántortanítókról) mértékadó személyiség volt. Akiről írok, ilyen igazi utolsó mohikán: a régi idők férfi-tanító alakja, aki a kultúra különböző területeinek jó ismerője, aki nemcsak az oktatást, de a népnevelést is természetes feladatának tekintette, és túl a mindennapi ledolgozott munkaórákon, egységében és időbeli távlatokban élte meg hivatását, más választása nem lévén, pluszértelmet adott önnön életének. Nagyon régen – mint utólag tisztáztuk –, negyven évvel ezelőtt ismertem meg Derzsi Pált, Pali bácsit, az akkori abránfalvi tanítót. Az iskola a Székelyudvarhely melletti Kányád községhez tartozott, de itt, a községközpontban élt a környező falvak értelmisége. Pali bácsi épp olyan volt, mint most: jellegzetes fehér bajusza, tréfás jókedve, derűs arca keveset változott, pedig kijutott neki jócskán az élet kevésbé derűs dolgaiból is. Pali bácsit barátomként tartom számon azóta, hogy megismertem. Ez a történet úgy kezdődött, hogy egyszer eljött hozzánk, és hozott ajándékba a szüleimnek – akik a község körzeti orvosai voltak – egy saját kezűleg faragott gyönyörű kígyószobrot. Azóta is csodálom a gyönyörű faragványt, amely mint afféle totemoszlop, azóta is főhelyen díszeleg az egyik könyvespolcunk tetején. Gyorsan változtak az idők, lassan mindannyian elköltöztünk Kányádból, Pali bácsiék hamarabb, mi később. De a kígyószoborral valahogy összeláncolódott az életünk: nem lehetett elfelejteni, hogy volt egy ilyen jó barátunk, ahányszor arra a polcra néztem, ő jutott eszembe.
A szobor talpán székely rovásírással áll Iuvenalis híres mondata: mens sana in corpore sano. Eltelt negyven év, azóta tudom, hogy Iuvenalis mondata is kicsit másként hangzott, mint ahogyan a köztudatban rögzült, pedig ma már fontos adalék a főmondat is: Orandum est, ut sit mens sana in corpore sano – Azért kellene imádkozni, hogy ép testben ép lélek legyen. Ugye, milyen más? Ugye, mennyivel tágasabb így a jelentésmező, különösen, ha azt is hozzátesszük, hogy egyes feltételezések szerint a szatirikus költő mindezt parodisztikus célzattal is megfogalmazhatta. A tény, hogy a mondat egy része szállóigévé lett és nagy életbölcsességet összegez, még nem ment fel az újraértelmezés feladata alól. Ezért is volt sorsszerű újra a régi hangulatban találkoznunk és ezért éreztem fontosnak, hogy bemutassam ezt a nagyszerű embert.
– Ha összevetjük azt a képet, ahogyan manapság a pedagógustársadalom megjelenik a médiában mindazzal, ami önnek az elmúlt négy évtized alatt a tanítói pályát jelentette, mit mondana az akkori és a mai időkről?
– Mindenképp nagyon jó visszagondolni, még akkor is, ha az első időkben naponta kétszer nyolc kilométer gyaloglást is jelentett az, hogy eljussak a munkahelyemre, majd haza. Mert ilyenkor az első évekre is gondol az ember. De nem a nehézségeket kell feltétlenül kiemelni, mert azok legyőzhetők, hanem a mögöttük álló őszinte kisgyerektekinteteket, amelyek miatt megéri végigcsinálni. Ez az, ami elhomályosítja a pedagógustársadalom mostani rossz megítélését. Visszagondolni azt jelenti, hogy ma sem csinálnám másképp. Az odaadás, az igényesség a legfontosabb. A nehézséget abban látom így, negyven év után, hogy a nyolcvankilences változásokkal együtt az emberek mentalitása is megváltozott, a szülő és a pedagógus viszonya kissé szabadabb lett, a pedagógusi szakma nagy tekintélyvesztésen ment keresztül, leértékelődött. A tanügyben eltöltött negyvenkét évnyi munkám után kissé keserű szájízzel maradtam, hiszen ott él az emlékeimben a régi időkből az az odaadás, amellyel a szülők ránk bízták egykor a gyerekeket – teljes bizalom volt ez. Most viszont mintha eleve ellenszenvvel bánnának a tanítóval, kritikusan, de olyan értelemben, hogy e kritikának a gyermek is részese, előtte zajlanak a beszélgetések, olyan dolgokba avatódnak be, amikbe nem kellene, márpedig rájuk hat vissza mindez, ők sínylik meg. Nincs más esélye a pedagógusnak, mint hajlékonynak lenni és helyén kezelni ezt a trendi váltást. Ha mégis oda tud hajolni a gyerekhez és magával tudja ragadni, nyert ügye van.
– Tudjuk, hogy sokáig kifejezetten férfias szakma volt a tanítóskodás, a tanítónak egyegy közösségen belül kiemelt szerepe volt. Hogyan kezdődött az ön pályája?
– Két helyre lehetett volna felvételiznem, amikor pályát választottam, de a zenei oktatás miatt a tanítóképző felé húzott a szívem. A felvételi vizsgákat megelőzően elmentem a képességfelmérőre a tanítóképzőbe, és ott akkora szeretettel fogadtak, hogy ez végképp meggyőzött. Persze ott volt bennem a hivatástudat is, ami aztán tovább épült. Tizenketten voltunk fiúk ezen az évfolyamon, ez akkor is kirívó volt, a tanítói szakma akkorra már alaposan elnőiesedett. Viszont a hivatástudat, az, hogy ezt a munkát csak felelősséggel lehet és kell végezni, nagyon hamar felerősödött bennem. Felismertem, hogy mi minden függ tőlem, attól kezdve, hogy a rám bízott gyerek szépen ír-e vagy sem, megtanul-e számolni, gondolkodni egyáltalán, és fontos az is, hogy mindeközben érdekes maradjak, át tudjam adni neki azt a tudást és lelkiséget, amit képviselek. Sokszor a tanterven túl, mert a hivatástudat azt is jelenti, hogy ne hazudjunk a gyermeknek. Erre épül rá a nevelési munka: az is, hogy a romániai kommunizmus kellős közepén is meg tudják tartani a lelkükben a magyarságukat, hogy büszkék maradjanak erre. Én otthonról hoztam a nemzetem iránti szeretetet, ezt hol nyíltan, hol meg fű alatt próbáltam továbbvinni úgy, hogy ne legyen túl feltűnő sem, de meghatározó maradjon. Közben autózunk: Pali bácsi szülőfalujából elindulva be szeretném járni életútjának főbb helyszíneit, és közben felismerem a csodát: összesen oda-vissza nincs száz kilométer az a földrajzi tér, amelyben egy emberi élet ki tud teljesedni. Felkeressük a közeli Kányádot, ahol a templomkertben áll Toró Tibor emlékkopjafája, majd útba ejtjük Abránfalvát, ahol a düledező iskolát keressük fel. Itt tanítóként utoljára Pali bácsi csukta be az ajtót 1985-ben. – Abránfalva meghatározó volt: ez volt az első munkahelyem, osztatlan oktatás folyt hét gyerekkel. Kihívás volt úgy megszervezni a munkát, hogy minden gyerek úgy tanulhasson, ahogyan erre szüksége van, az életkorának és a tananyagnak megfelelően. De a nevelői munka volt a meghatározó mindemellett, a gyerekeket család- és nemzetszeretetre, az életre kellett nevelni – így gondolom. Meg kellett értetni velük saját történelmünket, hogy miért éppen Romániában élünk és miért beszélünk magyarul, tudatosítani bennük, hogy székelyek vagyunk.
– Milyen érzés visszatérni ide negyven év után?
– Nosztalgikus és szomorú. Ahogy most látjuk a lepusztult iskolát, szomorúsággal tölt el. Nem így kellene viszontlátni ezt a helyet. De előttem vannak a régi képek az udvaron futkorászó gyerekekkel… Teljesen friss minden az emlékezetemben. Még jó egyébként, hogy azokban az időkben nem voltak nagy kartonlapok, így a falra próbáltam festeni olyan dolgokat, amelyek kicsit otthonosabbá teszik a tantermet. Ez egy áldása volt a félreeső helyeknek, hogy rovásírással írt szövegek és kopjafák mintái lehettek a falakon… Ezért maradhattak meg mostanig, és míg össze nem dől majd az épület. A falu őslakossága többnyire kihalt, mára tán 2-3 őshonos abránfalvit találunk itt. De a falu mégsem halt ki teljesen, hétvégén sokan látogatják, az elszármazottak. De ezek még azok az idők voltak, amikor egy tanítónak mindent kellett tudni: egyszer egy idős néni fordult hozzám, hogy áram nélkül maradt, és nem megy a rádiója, segítsek rajta… az lett a vége, hogy a villanypóznán kicseréltem a légbiztosítékot, mert nem volt más, aki megtehette volna, és segíteni márpedig kellett…
– Milyen irányba tartanak az újabb generációk?
– Szomorúan látom azt, hogy ezek a lelkes fiatalok sok helyen falakba ütköznek, sok rossz módszer épült be a tanügyi gyakorlatba, különösen az adminisztrációba, például az, hogy számítógép sorolja be a gyerekeket a továbbtanulásban. De hogy milyenek lesznek, azt a nevelés határozza meg. Ez állandó érték kell hogy legyen. Az alapvető értékrendjük határozza majd meg a jövőjüket. Továbbgurulunk Nagygalambfalvára, ahol az iskola udvarán egy négy és fél méteres kopjafát nézünk meg: Pali bácsi faragta az intézmény fennállásának 450. évfordulójára, de találunk még két emlékoszlopot a falu főútja mentén is. Köztéri alkotásokból itt ennyi, pedig termékeny művész Derzsi Pál: a magyarországi Szankon láthatjuk még néhány köztéri munkáját, egy többedmagával készített székely kaput a helyi óvoda előtt, és más faragványokat is. Székelykeresztúrra érkezünk, ez az életút másik térbeli pólusa. Előkerülnek a versek. Megdöbbentő, hogy szerzőjük talán nincs is tudatában, mekkora kincs ez a gazdag kézirat. Ötven kilométernyire se jöttünk el Jásfalvától, mégis bejártunk mindent – még mindig csak a gazdagság babonáz, érzem mindazt, amiről nehéz érdemben beszélni: szobrok, kopjafák, versek – csupa beszédes műalkotás, hátrahagyott jelek a következő nemzedékeknek: egy hittel és hivatással teli élet tanulságai.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. október 17-i számában.)
Ha csak költőként alkotott volna Zs. Nagy Lajos, már kiemelkedő alakja lenne hazai irodalmunknak, szerencsére azonban kipróbálta magát a próza talaján is, és milyen jól tette! Az 1975-ben megjelent Emberke, küzdj! című humoreszkgyűjtemény – Duba Gyula hasonszőrű írásaival egyetemben – megteremtette az addig jobbára komor szlovákiai magyar próza szatirikus-ironikus oldalát.
Ferdinandy György szépirodalmi kötetei hatvan éve rendszeresen jelennek meg, miközben sem a magyar, sem a francia, sem a spanyol nyelven olvasók nem felejtették el. Francia ügynöke éppen most tárgyal egy válogatáskötet megjelentetéséről egy párizsi könyvkiadóval. Nemrég írt egy filmforgatókönyvet, jelenleg két magyar könyvön dolgozik, és spanyolra fordítja az elbeszéléseit, a novelláit. A kétlaki szerzővel barátja és szerkesztője, Navarrai Mészáros Márton készített interjút az író 85. születésnapja alkalmából.
Ilyenkor a végponthoz érkező életmű legfontosabb kilométerköveit szokás sorolni, de Marius Tabacu pályája az átlagosnál is nehezebben ábrázolható évek és díjak sorfala között. Amit sajnos mindenképp rögzíteni kell: a kolozsvári műfordító, zongorista, dokumentumfilm-rendező, tévéstúdió-alapító és filharmóniaigazgató 2020. október 9-én 68 éves korában megtért teremtőjéhez.
Háromszék adta azt a csilingelő hangú mesemondót, aki csodás történeteivel, szeretett székely anyanyelvén mindenkit elvarázsol a nagyvilágban. Régebben röpködött, mint egy tündérlány, egyik kontinensről a másikra, és vitte a háromszéki Dálnokról hozott mesevarázst – a vírus ennek ideiglenesen véget vetett. Ma sepregetésből él, de tudja, hogy soha nem veszíti el mesemondói énjét.
Xántus János, vagy ahogyan az Amerikai Egyesült Államokban ismerik John Xantus de Vesey az egyik legkalandosabb életű magyar természettudós. Természettudományi, valamint néprajzkutatói munkásságának hála jelentős mértékben gazdagította a Magyar Nemzeti Múzeum növény- és állattani kollekcióját. Egyes feltételezések szerint Karl May róla mintázta Old Shatterhand alakját, miután olvasta Xantus János amerikai tudósításait.
A cím mellett Laczkó Géza gondolatait is kölcsönzöm: Pázmány manapság nagyjaink pantheonjába tartozik, azonban hogy miért van ott, nem tudjuk. Annyit tudunk, hogy nagy ellenreformátor volt, államférfi, és remek szónok. De miben is rejlett Pázmány Péter különlegessége?
„Jöjjetek velem a mezőre, köszöntsük a magvetőt: áldja meg az Isten a munkáját. Ím, ott áll földje határán, levett kalappal tekint az égre, s alázatos szívvel fohászkodik Ő hozzá, akitől száll e földre minden áldás. Piros hajnal pirkadása őt már itt találta, s a fölkelő nap verejtéket szárít homlokán. Édesreménységtől dobog a szíve: oszlik-foszlik a felhők tábora, mely a csöndes éjszakában meglepte az eget. A szelíd hold gyönge ereje nem bírt velök, s lám, most megriadva futnak a lánggal égő sugarak elől: ameddig a szem ellát, mosolyog a határ."
Karácsony Benő talán az egyetlen olyan magyar író, akinek az írásairól nem lehet, vagy inkább: nem érdemes írni. Erre jöttem rá magam is pár évvel ezelőtt, készülő disszertációm sokadik oldalán: az ő friss, eleven, találó, a gyönyört nem csak okozó, de fokozni is képes nyelvéhez képest a legszellemesebb recenzió vagy tanulmány is csupán agyaglábakon ingadozó monstrum, amelyik következetesen gyilkolja az olvasás során kialakult élményt.
Selye János Bécsben született 1907-ben, édesapja magyar, édesanyja osztrák volt, Komáromban nőtt fel, nevét viseli a város gimnáziuma és magyar nyelvű egyeteme. A stressz kutatójaként szerzett világhírnevet, első publikációja 1936-ban jelent meg a Nature című tudományos lapban. Ekkor ismertette meg a világgal azt a tünetegyüttest, amelyet manapság stresszként ismerünk, ezzel kezdődött élete végéig tartó kutatás a témában.
Ignácz Rózsa bátor és karakán ember volt, szilárd jellem, kíméletlen szókimondó, ami nemcsak íróként tette őt kényelmetlenné, hanem emberként is azoknak a szemében, akik nehezen viselték az egyenes beszédet. Első regénye, az Anyanyelve magyar 1937-ben jelent meg, tizenhat kiadást ért meg, azzal hozott újat, hogy realista történetet épített a román uralom alatt élő magyarokról, mely nem csapott át sem irredenta követelőzéssé, sem nemzethalált vizionáló jajongássá.