Több kötetes szerzőként vagy jelen a kortárs irodalomban, viszont a legelső munkáidat nem a szépirodalom műfajaiba sorolhatjuk be. Mióta érdekel az írás ezen ágazata?
Nem lehet ezt konkrét időponthoz kötni, mint az intercityk indulását. Eleinte dokumentarista szövegek jöttek, a szépírás meg valahogy kinőtte magát belőlem. A legelső kötetem (Olaszliszka – Egy lincselés naplója) felkérésre készült. Akkoriban a Magyar Hírlap újságírójaként dolgoztam, és azt a feladatot kaptam, hogy tudósítsak az olaszliszkai lincselésként elhíresült büntetőperről. Maga a nyomozás tele volt anomáliákkal, részint ennek következményeként a per közel három évig húzódott, úgy alakult, hogy minden tárgyaláson részt vettem. Ez az eset rendkívül borzolta a kedélyeket, ebből adódóan a közvélemény óriási érdeklődéssel kísérte a híradásokat. Az elsőfokú ítélet megszületése után a Kairosz Kiadó vezetője, Bedő Gyuri bácsi felvette a kapcsolatot a Magyar Hírlappal, mert az volt a határozott elképzelése, hogy ezt a történetet meg kell írni. Ragaszkodott hozzám. Az első könyvem tehát megrendelésre készült. Ugyanakkor a vágy — vagy kényszer —, hogy az eseményeket elbeszéljem, bizonyos történeteket kitegyek magamból, ott volt a kezdetektől. Anyukám sokat emlegette, hogy kisiskolás koromtól, ha valami sérelem ért és nem tudtam rendesen kisírni magamból, órákra elvonultam a szobámba. Volt egy elég giccses, de nagyon finom, puha falvédőnk — egy kiskutyát ábrázolt, aki valami hatalmas csizmában ült —, annak dőltem neki, combomra tettem a papírt és írtam. Alapvetően innen számítanám a ráeszmélést, ami a szépirodalom felé vezetett, persze kisebb-nagyobb kitérőkkel és néhány évtized elteltével.
Ezek lélektani novellák.
Definiálhatjuk így is, de azért nem sarkítanám le ennyire. Engem valahogy mindig jobban izgattak a belső történések, a gondolatvilágban, a tudatban — vagy épp a tudatalattiban — zajló események. Ugyanakkor ezeket nem függetleníthetjük el a külső világtól. Amióta eszmélek és olvasok mindig úgy alakul, hogy Babits, Csáth, Kosztolányi és Németh László gondolataival veszem körül magam. Nem tudatos ez, viszont árulkodó. (Pedig Csáth kifejezetten nyomasztóan hat rám — mégis.) Ezek a szerzők sem pusztán a lélektani folyamatokat ábrázolják, hiszen a történetesség, a cselekményesség is jelen van a szövegeikben, mindössze arról van szó, hogy a hangulatiság, a világ érzéki megragadása adott esetben dominánsabb, mint a cselekményleírás. Nézd meg Babits Tábori Elemérét, Németh László Kárász Nellijét, Kosztolányi Annáját vagy Csáth A. G. kisasszonyát. Utóbbi elbeszélőből legalább annyira kirajzolódik az orvos — aki dr. Brenner Józsefként az elmebetegségek psychikus mechanizmusait vizsgálta — mint az író. Egy író, aki nem akármilyen érzékenységgel ülteti át pszichiátriai tapasztalatait a szépirodalomba. Ezek a szerzők árnyaltan és ijesztő precizitással képesek leírni az alkati személyiségstruktúrákat, az öröklött/ szerzett tényezők dominanciáját vagy akár az önazonosság-dilemmákat. A szövegeik rámutatnak, mi minden megy/mehet végbe az emberi pszichében, míg eljutunk egy-egy cselekményig. Mindegy is, hogy író vagy olvasó vagy, egy-egy ilyen szöveggel való dolgozás tanulságos, időnként félelmetes utazás a legtitkoltabb gondolataink mélyrétegeibe.
Csáth Géza nyomdokain haladva: az íráson keresztül lehet leginkább megismerni az embereket, önmagunkat?
Csáth Naplója eklatáns példa arra, hogyan tárgyiasul egy szerző élete, azaz miként válik alkotássá maga az életmű. Az mindig érdekes kérdés, hogy egy szövegkorpuszban mi van valójában benne és mi az, amit beleolvasol. Bátorság kell ahhoz is, hogy elrejts valamit, ahhoz is, hogy megmutass. És a határvonal kérdése is eltöprengésre érdemes. Hogy mi az, amit szándékoltan megmutat a szerző, és honnantól mondja az olvasónak, eddig és ne tovább.
Hogyan lehet nekifogni egy lélektani novellának? Kellenek háttérismeretek, anyaggyűjtés, pszichológiai tanulmányok – vagy egyszerűen a mindennapi tapasztalatok adják meg az adott mű koncepcióját?
Ez nem ennyire tudatos dolog. Amíg az irodalomtörténészek recenzióiban nem olvastam, én azt sem tudtam, hogy lélektani novellát csinálok. Rengeteg belső monológot használok, ezzel persze tisztában vagyok. Hogy lehet nekifogni? Erről fogalmam sincs, talán mint egy csirkepaprikás elkészítésének. Kell hozzá késztetés, na és a jó alapanyag sem árt. Pszichológiát persze tanultam, Freudot is többnyire eredetiben szerettem olvasni és kétségkívül mindig érdekelt ez a 21 gramm valami ott bennünk.
Kégl Ildikó | Cicás bugyi - versek
attól kezdve a többi lánnyalnem foglalkozott másnapreggelinél leöntött kakaóvalés megtépte a hajam mertelfogadtam a bandikától egy negrót
Szoktál naplót írni?
Grafomán vagyok, elképesztő mennyiségű és műfajú szöveget gyártok: novellát, verset, drámát, mesét, szociográfiát, recenziót, esszét. Újságíróként tárcát, tudósítást, publicisztikát, interjút. De a szakmától függetlenül is bennem van az íráskényszer. Hiába farzsebemben a kiművelt ájfonom, mielőtt átszaladok az Intersparba, szeretem feljegyezni egy papírfecnire a bevásárló listát. Karácsonykor pedig kézzel írott, általunk gyártott képeslapokat küldünk a lányommal rokonoknak, barátoknak. Írok naplót is, azt sajátosan. Valahogy úgy, ahogyan lottózom: veszek egy évben két-három szelvényt, nagy szenvedéllyel kitöltöm, aztán utólag mindig elfelejtem megnézni, hogy nyertem-e. Nem vagyok rendes naplóíró, nem írok napi szinten. Van, hogy elkezdem lejegyezni az eseményeket este, amikor a kislányom elalszik — 10-11 körül — és azt veszem észre, hogy hajnalodik. Máskor meg hetekre békén hagyom a történetet. Nálam a naplóírás lényege nem a naplóírás. Amikor újra olvasom, fogan belőle valami. Többnyire vers. Ha már Csáthnál tartunk, úgy is fogalmazhatnék, hogy a naplóban leírt szövegtestből kifolyatom az életnedvet, hogy új, frissebb, energikusabb valami szülessen belőle.
Lassan egy éve, hogy megjelent legutóbbi novellás-köteted Ásó, kapa, légypapír címmel. A címadó novella egy hazánkban megtörtént gyilkosságsorozatra reflektál.
A címadó novellában a tiszazugi méregkeverő asszonyok történetét dolgozom fel. Esszékben, tudományos publikációkban megtettem ezt korábban is – kulturális antropológusként évekig jártam terepkutatásra a Tiszazugba —, arra a kérdésre keresve a választ, hogyan billenhetett ki ennyire a lokális társadalom a ,,normalitásból”, miként válhatott természetessé és elfogadottá az emberölés. Hiszen a Tiszazug falvaiban — légypapírból kiáztatott arzén felhasználásával — közel húsz esztendőn keresztül, büntetlenül ölték az asszonyok megunt, — javarészt a háborúból hadirokkantként hazatérő — férjeiket. Erre a kérdésre azóta is számos tudományág próbál többé-kevésbé elfogadható választ találni, de engem egy másik megközelítés kezdett érdekelni. A terepkutatás során rengeteg interjút készítettem az ,,arzénes asszonyok” unokáival, dédunokáival. Ezeken a nőkön azt tapasztaltam, hogy hiába telt el csaknem száz esztendő az eset óta, traumaként élik meg az erről való beszédet. Ekkoriban került a kezembe Virág Teréz egyik szakkönyve, aki pszichoanalitikusként elsőként ismerte fel, hogy vannak olyan másod- és harmadgenerációs traumák, amelyek kihatnak a mi személyiségünkre is. Az ő kutatási eredményeiben elmerülve jöttem rá arra, hogy sokkalta több megfejtendő kérdés rejtőzik ebben a történetben, mint azt korábban gondoltam. A novellám is ezen az úton haladva közelítette meg ezt a folyamatot. Azt a kérdést szövegeztem meg, kihathatnak-e az életünkre a felmenőink által elkövetett bűnök?
A szöveggyűjtemény többi novelláját szintén a falu-város kontrasztokban lehet körüljárni és megvizsgálni. Az imént említett települések, a nagyvárosok és Teresztenye közti különbségeket tárod fel egy-egy novellában.
A végletek embere vagyok: él bennem egy aktív közszereplő, irodalomszervező, aki igazi programhalmozó, de ezzel párhuzamosan egy analitikus alkotó is, aki szeret magányosan elvonulni, és igényli, hogy 72 órán át senki se szóljon hozzá. Ilyenkor az is bosszant, ha napjában egyszer megcsörren a telefonom. Talán ezért is kell egyszerre a belváros és az aprófalu. Több helyen élek párhuzamosan: Miskolc a bázis, de van egy bérleményem Budapesten és egy parasztházunk az ország egyik legkisebb falujában, az Aggteleki Nemzeti Park területén. Ez egy mindössze tizenhárom főt számláló zsákfalu. Képzelj el egy falut a 21. században, ahol a tősgyökeres helyi lakosság javarészt gáz és vezetékes víz nélkül él. A nagyvárosi értelmiség azt hiszi, ez egy letűnt világ, ami a népi írókkal együtt kihalt. Először nem is sejtettem, hogy feladatom van ezzel a letűntnek hitt világgal, itt a szlovák határ mellett, az északi végeken. Hittem, hogy a városi nyüzsgésből való kiszabadulásra, a pihenésre lesz alkalmas a hely – viszont csakhamar rájöttem: nem a vadromantika miatt keveredtem ide, hanem, mert dolgom van ezzel a közeggel, ezekkel az emberekkel. Ha egy ilyen közegbe integrálódsz egyszeriben azt veszed észre, hogy súlyos kérdések törnek fel belőled — akár önmagadról. Ezek a kérdések írják bennem a történeteket. Ezek nem hagynak aludni. Tudod, hogy van ez: ha a mélyszegénységről általánosságban beszélsz, az egy távolító aspektus, de, ha nevet adsz neki, látod, hogy a mélyszegénységet Magdinak hívják, 52 éves és élettörténete van, már más lesz a viszonyulásod hozzá. Akkor már nem tudod megtenni, hogy nem segítesz. Akár úgy, hogy a köztudatba emeled, hogy ábrázolsz egy-egy magdit.
Ez a kötet több hang, s így több nézőpont egyvelege is. Mennyire volt nehéz összegyúrni a realista és a lélektani prózát? Miért tartottad fontosnak, hogy most Móricz is helyet kapjon az írásaidban?
Az, hogy közel másfél évtizedet dolgoztam egy országos napilapnál erős alapot adott az írásaimhoz. Tudósítóként ott lehettem az események sűrűjében. Meglehet, hangsúlyos a szövegeimben a lélekábrázolás, de ezzel együtt a kóborlásaim és a soklakiságom során megtapasztalt kőkemény realista világ is nyomot hagy a történeteimben. Mindkettő én vagyok. Azt nem gondoltam, hogy Móricz ennyire benne van az írásaimban. Fecske Csaba József Attila-díjas költő hívta fel először rá a figyelmemet, számára nagyon szembetűnő volt az elmozdulás a szociográfia és a realizmus irányába. Persze Móricz szövegei a fejünkben vannak, rejtett utakon hat ez az emberre, de részemről egyáltalán nem volt tudatos a móriczosítás. Több novellám esetében, mint ahogy a Bambipörkölt címűnél is, csupán ábrázolni szerettem volna egy világot, amiről sokan nem is tudják, hogy létezik.
Sok irodalmi program (felolvasóestek, könyvbemutatók, versszínházak) szervezése kötődik a nevedhez. Az Irodalom a kertben programsorozat — aminek ötletgazdája és moderátora vagy — országos hírnévre tett szert. Több kortárs szerző is elismeréssel nyilatkozott a műsoraidról, kiemelték azt is, hogy nem kevés érdeklődőt csalogattál el ezekre a találkozókra. Mi a legfontosabb a közönségnek, az olvasóknak?
A miskolci Irodalom a kertben programsorozat idén hároméves. Nevéhez hűen egy belvárosi galéria árnyas, szőlőlugasokkal teli kertjét töltjük meg versekkel és prózákkal három-négyhetente. Önerőből indultunk, helyi mecénások bevonásával. Az idei szezonban a PKÜ és az NKA támogatásának köszönhetően minőségben nagyot ugrottunk, versszínházi estjeink során együtt dolgozunk a Miskolci Nemzeti Színház színművészeivel és az Egressy-Erkel Zeneiskola tanáraival, növendékeivel. Az volt a célom, hogy minél szélesebb körben terjesszük a kortárs irodalmat, mutassuk meg, mit írnak a mai szerzők — esszéistaként, átlag heti 3-4 kortárs kötetet böngészve — azt tapasztalom, hogy rendkívül gazdag, értékes és izgalmas a magyar nyelven megszólaló líra-és prózairodalom. Aligha mondok újat azzal, hogy a kortárs szépirodalom mennyire ismeretlen ágazat. Erről a területről jó esetben 5-6 agyonsztárolt szerzőt szokás megemlíteni. Ennek ez az egésznek a gyökerei az általános iskoláig nyúlnak vissza, ahol az irodalomórákat szimpla irodalomelméletté szűkítik le, ahonnan a kreativitás teljesen kiszorul: a játék és a szabadság megtapasztalása helyett a memoriterek, a szárazon tálalt életrajzok betanulása a fontos. Emiatt a legtöbb gyerek már alsóban félni kezd a magyarórától, hiszen az irodalmi alapélménye azokra a kérdésre szűkül le, ,,képes vagyok-e hibátlanul visszamondani a Toldi Hatodik énekét”, vagy, hogy ,,emlékszem-e melyik évben ment Kisújszállásra segédtanítónak Arany.” A memoriterek fontosak, de az irodalom ennél sokkolta szabadabb és színesebb világ. Muszáj bele fejest ugrani, mint a medencébe. Engedni kellene, hogy élvezzék a gyerekek a szövegeket: szabdalják szét, parafrazálják. Tiszteljék úgy a műveket, hogy közben játszanak velük. Ha rendhagyó irodalomórára hívnak minket általános iskolába, ilyesmit szoktunk csinálni. De visszatérve az Irodalom a kertbenre. Kezdetektől a Kárpát-medencében gondolkodtam: a megannyi regiszteren megszólaló, mégis egységes kortárs magyar irodalomban. Kárpátalja, Partium, Erdély, Felvidék, Délvidék — rendszeresen hívok szerzőket ezekről a területekről. Mára van egy törzsközönségünk, irodalomszerető, sőt irodalomértő közönség, akik egy-egy irodalmi estünk után el akarják olvasni pl. Farkas Wellmann Endre, Lőrincz P. Gabriella, Király Farkas vagy Varga Melinda kötetét, bejelölik őket a Facebookon, elkezdenek figyelni rájuk. Kezdetnek nem rossz ez. És talán abból a szenvedélyből is tudok mutatni valamit a miskolciaknak, ami ott lüktet a kortárs versekben, prózákban.
Májusban szerveztétek meg az első Női irodalmi páholyt Lőrincz P. Gabriellával és Döme Barbarával. Milyen célokkal indultatok útnak?
Ez egy teljesen más típusú irodalomnépszerűsítés, mint a miskolci programsorozat. Az utóbbi versszínházként működik, van egy lazább, anekdotázós rész, aztán szakmai etap következik, ahol erősen rámegyünk a verselemzésre is. A lányokkal viszont azt határoztuk el, hogy ezúttal lazább köntösbe csomagoljuk az irodalmat, így próbálunk elérni egy szélesebb közönséghez. Gabicának és Barbinak nemcsak azért örülök, mert baráti a kapcsolatunk, de azért is, mert mindhárman más-más személyiségek vagyunk és íróként is abszolút elkülönböző hangon szólalunk meg. A cél ez estben is az volt, hogy megmutassuk, milyen izgalmas és sokrétű tud lenni a kortárs (női) irodalom és ehhez nemigen találtam volna megfelelőbb társakat.
