– Az első verseit nagyjából tizenhat éves korában írta, egy szépirodalmi pályázaton pedig az egyik verse első helyezést ért el. Talán ehhez a ponthoz kapcsolhatjuk azt, hogy mintegy motivációként, úgy érezte, van értelme az írásnak. Valóban így volt?
– Azt talán túlzás lenne állítani, hogy ekkor ismertem volna fel az írás értelmét. Mert valójában ma sem tudom, mi az értelme, hogy van-e értelme. De talán fel sem kell tenni efféle kérdéseket. A művészetnek nincs értelme. Legalábbis olyan értelemben nincs, mint mondjuk annak, hogy valaki szakács. Az említett pályázat egy középiskolai irodalmi pályázat volt, ahová a tudtomon kívül küldte el egy versemet az irodalomtanárom. Egy negédes, bánatos szonett volt. Azóta sem írtam szonettet. Mindenesetre az első díjjal járó pénzjutalomból a barátaimmal befröccsöztünk az azóta már nem létező váci Rév büfében.
– Az önnel készült interjúkban nagyon kevés szó esik arról, hogy – az imént említett verspályázatot leszámítva – mi ösztönözte az írásra. Minek a hatására közeledett az irodalom világa felé?
– Erre nagyon nehéz válaszolni. Introvertált kamasz voltam, nehezen találtam kapcsolódási pontokat a világgal. Volt a természet és volt a zene, meg egy-két barát. Nagyon sok kamasz ír verseket, a legtöbbjük egy idő után abbahagyja. Én így maradtam, magam sem tudom, miért. Talán mert bizonyos kérdések azóta sem hagynak békén. Ez egyfajta irritáció. De eleinte ez évekig úgy ment, hogy magamnak írtam különféle noteszekbe. A világért sem mutattam volna meg senkinek azokat a verseket. És jól is volt ez így. De az ösztönzés forrásáról semmit sem tudok mondani. Vagy talán csak a már emlegetett irritáltságot.
– A középiskolás évei alatt megírt szövegeket még elrejtette, nem mutatta meg senkinek. Ki volt az a személy, akinek végül odaadta ezeket a féltve őrzött írásokat?
– Egy akkori jóbarátomnak mutattam meg néhányat. De ezek a korai versek nem kerültek bele a 2000-ben megjelent első kötetembe. Évtizedek múltán néhányat beletettem a 2021-ben megjelent A távolodásban című könyvembe. Sosem szerettem mutogatni azt, amit írok. Ennek persze ellentmond az, hogy több mint negyedszázada publikálok. Van ebben valami skizofrén vonás.
– Ha jól tudom, ebben az időben olyannyira nem követte a kortárs irodalmi életet, hogy a heti és havi irodalmi folyóiratokat sem ismerte. Szálinger Balázs mondta a saját első közlése kapcsán – nem negatív értelemben –, hogy „húszévesen egy gyereknek, ha megjelenik egy verse egy folyóiratban, nem tudod neki megmagyarázni, hogy nem ő Petőfi Sándor”. Ön mit érzett, miután megjelent az első verse?
– Balázsnak igaza van ebben, de talán nem is kell megmagyarázni egy pályakezdőnek, hogy nem ő Petőfi Sándor. Jó esetben majd rájön erre magától is. Rossz esetben nem, de ezen nem lehet segíteni. Először a nagymarosi önkormányzati lapban jelentek meg verseim 1995 körül, de az első „rendes” megjelenésem 1996-ban volt, a Magyar Naplóban. Bella Istvánnak vittem be a verseimet, aki közölt is néhányat belőlük. Sosem felejtem el, amikor a lapszámot megvettem a Nyugati pályaudvar aluljárójában. Olyasmit azóta sem éreztem. Talán csak az első könyvem megjelenésekor. Azt viszont hamar elrontotta a felismerés, hogy a könyv gerincére rosszul nyomtatták a Csóványos nevét. Kis cs-vel. Ettől picit összeomlottam.
– Kik voltak a mesterei, mentorai, akiktől tanulhatott, akik egyengették az útját?
– Mondhatnám nagyképűen, hogy nem voltak mestereim vagy mentoraim, és lenne is ebben némi igazság. Tényleg kívülről érkeztem az irodalomba, nem jártam bölcsész szakra, nem ismertem senkit. De magamnak is kissé meglepő módon nem is éreztem szükségét annak, hogy bárkitől tanuljak. Persze sokaktól tanultam, csak közvetetten, áttételesen. Leginkább úgy, hogy sok mindent összeolvastam. De személyes mentorom, mesterem sosem volt. Két ember mégis eszembe jut, igaz, kicsit már későbbről. Egyikük Keresztury Tibor, aki rendszeresen közölt az Alföld című folyóiratban és később a Literán, másikuk pedig Hafner Zoltán, aki a Vigiliában jelentette meg rendszeresen a verseimet, illetve nagy szerepe volt abban, hogy a Nem mozdul című könyvem a Magvető Kiadónál jelent meg 2008-ban.
– Nagymarosról felköltözött Budapestre, és mozgássérült gyermekek tanításával foglalkozott, majd szociális munkásként dolgozott hajléktalanszállón. „A periféria vonzott, azok az emberek, akik valamilyen határhelyzetben élnek. Nyilván nem függetlenül attól, hogy magamat is egyfajta határhelyzetben láttam mindig.” Ez a periferikus helyzet az ön életében hogyan mutatkozott meg?
– A mozgássérült gyerekeket nem tanítottam (ilyen képesítésem nem volt), hanem gondozási feladatokat láttam el körülöttük. Végzettségem szerint szociális munkás volnék. Anyagi értelemben sosem voltam igazán periferikus helyzetben (csak annyira, mint a legtöbben, amikor a hónap utolsó hetére nem maradt egy vasam sem), a periferikus létezést másféle perspektívából látom a magam életét illetően. Alkatilag állok a periférián, mindig is ott álltam. Számomra sosem volt magától értetődő mindaz, ami a legtöbbünknek annak tűnik. Az életnek van egy eredendő megszokhatatlansága, legalábbis számomra. Ilyen alkattal elég nehéz részt venni a szociális interakciókban. Művészlélek, bambulós fajta, magának való gyerek – a többség ilyesmikkel szokta elintézni az ilyen alkatú embert. Ez pedig óhatatlanul a pálya széle felé kergeti őket. Vagy oda sodródnak. Ez a hely egyébként nincs ellenemre, sőt. Innen, a szélről jobban belátható a pálya. Ebből is ered, hogy mindig is közel éreztem magam azokhoz, akik a társadalom peremén egyensúlyoznak, mert bizonyos értelemben magam is ott egyensúlyozok.
– Ma már a börzsönyligeti házának elhelyezkedése is értelmezhető egyfajta határnak. Míg az egyik oldalon az emberiség, addig a másik oldalon az erdei világ helyezkedik el. Ez a kettősség az, amelyben ön ki tud bontakozni?
– Ez a kettősség bő egy évtizeddel ezelőtt még markánsabb volt, ma már kevésbé az. Amikor ideköltöztünk, még tényleg az volt az érzésem, hogy a hátunk mögött a lakatlan erdő kezdődik, ami egészen a szlovák határig tart. Ez némi túlzással akkoriban még igaz is volt. Azóta nagyon sokan költöztek ide, építkeznek, fel-alá száguldoznak a teherautók a szűk hegyi utcákon. A hegyoldal lassan beépül. Persze azért maradtak zugok, ahová jó olykor kilátogatni. Szükségem van arra a tudatra, hogy a közvetlen közelemben ott a természet a maga titkos életével. Tehát markáns határok ma már nincsenek, de a természet jelenléte még erős. Egyszerűen jól érzem magam a madarak és a növények társaságában. Sokszor egész nap ki sem nyitom a kertkaput, mégsem érzem úgy, mintha nem találkoztam volna senkivel. Ami nem jelenti azt, hogy emberkerülő volnék. Csak annyit jelent, hogy nem ragaszkodom feltétlenül az emberi jelenléthez.
– „A városok a történelem bizonyos szakaszaiban még jelentettek valamit, képviseltek valamiféle kultúraformáló erőt, de ezek az idők elmúltak, ma már csak burjánzó embertelepek leginkább, az elmebaj különféle formáinak ideális táptalajai” – mondja. De azért azt nem felejthetjük el, hogy ön nagyjából három évet élt a fővárosban, Budán, a Feneketlen-tó környékén. Milyen volt ez az időszak?
– A feleségemmel közös életünk első évei voltak ezek. Egy villalakásban éltünk, amit egy külföldön élő ismerős adott bérbe nekünk jelképes összegért. Szerettem azt a lakást. Bizonyos értelemben egy zárvány volt, egy olyan város levegőjét árasztotta, ami már rég nem létezik. Úgynevezett polgári ház az ehhez tartozó lakókkal. Sokszor nem is éreztem, hogy Budapesten vagyok, olyan csendes volt. Ide született a nagyobbik fiunk, ebben a lakásban tette meg az első lépéseit. Budának ez a szeglete közel áll hozzám a Feneketlen-tóval, a Bartók Béla út egyes helyeivel, a Gellért-heggyel.
– Lehet azt mondani, hogy az írás, a szépirodalmi szövegek alkotása a (belső) béke megteremtésével volna azonos?
– Mondani éppen lehet, csak nem feltétlenül igaz. Az írás talán inkább egyfajta egyensúly beállítására képes, jó esetben. A belső békéhez vezető királyi út nem az írás, hanem… őszintén szólva nem tudom, hogy mi. A nagy világvallások alaposan ismerik ezt az útvonalat.
– Ma már pedig azt mondja: „Az elhallgatás felé gravitálok folyton. A folyamatos eldöntendő kérdés, hogy a hallgatás vagy ne a hallgatás legyen. Hogy feltétlenül írnom kell-e.” El tudja képzelni úgy az életét, hogy abbamarad az írás?
– El.
– A költészetét sokan – tévesen – a tájlíra műfajával írják le. Ön viszont azt állítja, hogy amióta az eszét tudja, leginkább az foglalkoztatja, hogy nyelvet találjon, érvényes nyelvet ahhoz, hogy beszélni tudjon valamiről, ami nem emberi. De ebben a szándékban a nyelv mennyire marad meg emberinek?
– Létezik emberen kívüli nyelv, csak azt a nyelvet az ember nem beszéli. A természet nyelvén nem értünk, bár számos olyan tudósítást olvastam már, amelyekben a természet nyelvét értő emberekről esik szó. Az archaikus társadalmakban bizonyára jó néhány ilyen ember akadt. David Abram Az érzékek igézete című remek könyvében jó néhány ilyen esetet megírt. Kanadai indiánok, akik értik a baglyok, a farkasok, a lazacok vagy épp a fenyők nyelvét. Irigyelem ezeket az embereket. Nekünk legfeljebb a sugallatok maradtak, az álom és az ébrenlét határán lebegő homályos benyomások. Ha valaki sokáig járja az erdőt, és időnként képes az intenzív hallgatás mélyebb bugyraiban elmerülni, legalábbis közel kerülhet ahhoz, hogy fogalmat alkothasson az efféle kommunikációról. Egy bagoly tényleg beszélhet hozzánk. Nem emberi nyelven (bár ki tudja), hanem valahogy úgy, ahogy például a zene beszél hozzánk. Persze ez így homályos, nem is feszegetném tovább. A természet nem ember, ez tény. De mi magunk is nagyrészt természet vagyunk, tehát ezek szerint az önmagunkhoz fűződő viszonyunk is problémás. Ennek megfelelően nem is ismerjük magunkat. A természet egészen kicsi koromtól kezdve végzetesen vonz. Megbabonáz. Megrendítőnek találom a természeti lények életét. Nem mintha az emberi életet nem tartanám annak. A természet és a természetfölötti anyagából vagyunk összegyúrva, nem csoda, hogy nehezen találunk szavakat arra, mik is vagyunk tulajdonképpen. Én már itt, a legelején leragadtam valamikor rég, hogy tulajdonképpen ki és mi vagyok én. Azóta sem tudom.
– „Ma már azt hiszem, hogy a természet nyelve leginkább zenei eszközökkel közelíthető meg, a költészet legfeljebb körüljárni képes.” Mit tud, mit ad a zene a költészethez képest?
– A zene mélyebbre megy, mint az irodalom. Közvetlenül a szívbe folyik. És mivel ehhez nincs szüksége az emberi nyelvre, eleve sikerre van ítélve. A zene az emberiség legnagyobb „találmánya” vagy adománya. Azzal együtt az, hogy manapság iszonyatos mennyiségű, minősíthetetlenül igénytelen zene árasztja el a világot. Ebből a hangzavarból kell kihámozni a nekünk szólót. Nehéz, de nem lehetetlen. Nekem mindig sokat segített a zene, most is sokat segít. Sokat ad, bár néha elég nehéz megmondani, hogy mi is az, amit ad. Tágasságot, a tágasság érzetét, talán ez a legpontosabb. Érzed, hogy a világegyetemben létezel, nem pedig a valamilyen utca valamilyen házszáma alatt.
– A korábban már említett munkákból szerzett tapasztalatai sok esetben szolgáltak inspirációs forrásként. A perifériára szorult emberekkel való foglalkozás, az ott élőkkel való megismerkedés megmutatott egy utat a „nem emberi” felé?
– Ellenkezőleg. Sokkal inkább a mélyen emberi felé mutatott utat. Amire szükségem is volt. Az emberi élet szédítő térfogatait tárta fel.
– Azt hiszem A távolodásban című kötetében a Szövegek T. J. hagyatékából verssorozat – ahogy akár már a kötetcímben is érzékeljük – eltávolodik ettől az embertapasztalattól, és annál sokkal többet, valami tőlünk idegent mutat be.
– T. J. úgynevezett őrült volt, egy hajléktalan, aki egyben pszichiátriai beteg is. Monológjai nagy hatással voltak rám. Valóban van ezekben a szövegekben valami idegenség. Kilógnak a megszokott keretekből, radikálisak, intenzívek. De nem mondható el ugyanez nagy versekről, nagy regényekről, nagy zeneművekről, nagy filmekről? Thomas Bernhard vagy Samuel Beckett regényei, Ezra Pound versei, Tarkovszkij filmjei vagy John Cage darabjai nem értelmezhetőek hasonlóképp? Ezek idegenek számunkra? Azt hiszem, nem, sőt. T. J. szövegei ugyanígy egyszerre idegenek és lenyűgözők, ugyanakkor mélyen ismerősek is. Egy sajátos logikából fakadó sajátos nyelvi szerkezet produktumai. Számomra T. J. szövegei arra is példák, hogy mekkora szabadsága van a nyelvnek. És ezzel együtt mennyire hajlamosak vagyunk beleragadni a sematikus, semmit sem jelentő nyelvi formulákba. Az, hogy őrült volt, számomra nem jelent semmit. Soha nem tartottam őrültnek. Inkább sámánnak tűnt, vagy egy kihalt nép utolsó, életben maradt tagjának.
– A Bajdázó zenekarral írták meg a Lekapcsolom a villanyt a fejemben című dalt. „Megszületni a világra gyönyörű, / Benne lenni a világban gyönyörű, / De kiszületni a világból az a szép, / Elhagyni a csónakot a tengerért!” Az idézett sorok értelmében mit jelent az élet, az emberi létezés?
– A dal szövegét (és zenéjét) nem én írtam, hanem Mile Zsigmond, úgyhogy őt kellene megkérdezni arról, mit gondol a saját szövegéről. De valamelyest ismerem a dal születésének körülményeit. Zsiga az édesanyja halálakor írta. Egy ilyen esemény határpont, magaslat egy ember életében. Egyszerre mélység és magaslat. Ezek nagyon szép, igaz és „térfogattal” bíró sorok. Kiszületni a világból, véget vetni a szenvedésnek és megcélozni egy olyan minőséget, amely meghalad bennünket. Minden transzcendens vágyakozás végső célja ez. megvilágosodás, üdvösség, beérkezettség, hívhatjuk sokféleképpen. Hogy mit jelent az élet, arról fogalmam sincs. De ha már csak annyit jelent, hogy efféle sorok megszülethetnek általa, akkor talán nagyon is jelent valamit.
– A Rahan című versében írja: „Minden a romlás jegyében áll.” Pusztul a világunk?
– Nézzen csak körül, látni fogja. Pusztul, folyamatosan, egyre növekvő sebességgel. Nem szeretném felmondani a leckét a környezetpusztításról, a levegő, a föld és a vizek mérgezéséről. Tudjuk, tapasztaljuk. Az idézett versben a szülői ház pusztulásáról van szó, a gyerekkor helyszíneinek eltűnéséről. Szoktam mondogatni, hogy abban a pillanatban, amikor befejeződött a mostani házunk felújítása, el is kezdődött a pusztulása. De mindez törvényszerű, kár ezért sopánkodni, az anyagi világban előbb-utóbb minden elenyészik. A természet pusztulása viszont nem törvényszerű, ezt az ember idézte és idézi elő a maga mértéktelen mohóságával és érzéketlenségével. Nem kellene így lennie, mégis így van, ami minket minősít. Megrontottuk a Földet. A természetet viszont nem lehet elpusztítani, bármennyire is szeretnénk. Az univerzum egésze is természet. Néha elképzelek távoli bolygókat, ahol különös napfelkelték és naplementék váltják egymást, számunkra elképzelhetetlen lények élik a maguk életét e különös egek alatt, és mi soha nem fogjuk megpillantani ezeket a világokat. Megnyugtató erre gondolni.
– „A költészetnek nem dolga válaszokat adni az univerzális kérdésekre”. De akkor mi a költészet missziója?
– A misszió talán túlságosan terhelt kifejezés. Ha van dolga, akkor talán csak annyi, hogy emlékeztessen bennünket arra, hogy itt élünk a csillagok alatt, egy felfoghatatlanul nagy tér koordináták nélküli pontjában. Tulajdonképpen a végtelenben. A végtelenben élünk, erről ad hírt a művészet. A többit ránk bízza.
