– Az Arcanum oldalára feltöltött, digitalizált újságokat visszapörgetve megtaláltam a lehetséges első versközlését. A Zalai Hírlap 1996. februári lapszámában Ha te mondod... című verse jelent meg. A megjelenés időpontjában ön még csak tizennyolc éves. Ez a költemény tényleg az elsők között volt?
– Á, tizennyolc éves koromra egész komoly életművem volt Ady-versekből! Több Ady-verset írtam, mint ő maga. Úgyhogy ez a költemény, ha nem is úgynevezett kései, de már nem is az abszolút kezdet. Ugyanakkor bukdácsolás. Jó sokáig bukdácsoltam.
– A pályaindulását Erdélyhez kötjük; pontosabban Tusnádhoz és Kolozsvárhoz. Ha a vers közlésének idejét nézzük, mégis hamarabb kellett kialakulnia és érnie ennek a dolognak. Abban az időben milyen nézőpontból szemlélte a költészetet? Önmagát is látta ebben a világban?
– A világon semmilyen szemlélettel nem néztem a költészetet, csak írtam a verseket eszetlenül. Csodálatos gimnáziumi tanárom volt, és mégis… nem olvastam kortársakat, nem tudtam semmiről semmit. Önmagamat se láttam, szerintem nem is tudtam, hogy lehetne látni bármit. Nem volt ez egy reflektált dolog, csak írtam. Azt se tudtam, hogy folyóiratok vannak, azt se, hogy olvasók, tényleg ennyi: szerelem, vers, világfájás, vers, szerelem, vers.
– A kolozsvári hangulatnak, az ott töltött időnek sikerült megkérdőjeleznie az egyetemi továbbtanulását. Egy idő után a jogi egyetem helyét az irodalom foglalta el. A „hogyan tovább” újragondolása esetében mi volt a legtermészetesebb?
– Az, hogy megjelent egy-két versem, megjelent 1999-ben a Kievezni a vajból, és onnantól kezdve valahogy kikoptam a jogi egyetemről. Magától értetődő volt. Nem az történt, hogy azt gondoltam, megvagyok, beérkeztem, nincs szükségem egy fölösleges diplomára, egyszerűen egyre inkább olyan volt bejárni, mintha a fogamat húznák. Már teljesen másik világban voltam, ahol versek voltak, kocsmák voltak, lányok voltak, estek voltak – ezekről egyszerűen nem tudtam beszélgetni senkivel a jogon. Amolyan „másikvilágbólvaló-tudatom” lett, szerintem természetes volt, hogy egyszer már nem megyek be többet. Ki sem iratkoztam, csak nem mentem be többet. Gondolom, azóta is ott van az indexem.
– És mi volt a legfélelmetesebb?
– Mármint a megélhetéssel kapcsolatban voltak-e félelmeim? Dehogyis, hiszen már volt egy pár száz példányban megjelent verseskötetem, tényleg úgy éreztem, hogy a lábaim előtt hever a világ. Eszembe se jutott, hogy meg is kéne élni valamiből. Megszállott voltam, tényleg nem érdekelt semmi.
– Az első kötetei az Erdélyi Híradó Kiadó gondozásában jelentek meg. Ez annak is köszönhető, hogy erdélyi írók körében „nőtt” fel (a feladatra). Milyen volt a századforduló előtt, és a századforduló környékén az irodalmi élet, és ahhoz képest mit lehet tapasztalni manapság?
– Pezsgés, nyüzsgés, eufória volt. És gondolom, most is az, csak most már nekem nem nagyon van abban helyem, amit ki kellett-lehetett szedni belőle, már rég kiszedtem. Egyébként elég ijesztő így hallani azt, hogy századforduló – nekem a századforduló Adyékat jelenti. Lehet, hogy épp ezért nincs helyem a nyüzsgésben, elment az idő.
– „Amilyen életnek én része vagyok, arról nem tudok nem írni” – mondta. Ez azt is jelenti, hogy a saját élményei, impressziói válnak inspirációs forrássá?
– Igen, nagyon sokszor.
– Ez fordítva is igaz? Tud arról írni, aminek – közvetlenül – nem válik a részévé?
– Mondjuk egy történelmi témájú darab olyan, hogy nyilván nem élhetek a megszólított korban. De ha maradt belőle emlék, egy város, lapok, könyvek, történeti munkák, azt azért illik megismerni, hogy az ember ne hibázzon. Olyat is el tudok képzelni, hogy az ember nagyon vágyik valamire, aztán végül nem kapja meg, írásban viszont megvalósítja. Ha azt nézzük, terápia, csalás, varázslat. Sok mindenre jó az irodalom.
– A legtöbb írása köthető valamelyik történelmi korszakunkhoz, múltban zajló történéshez. De ezek megírásához rengeteg kutatásra van szüksége, sőt olyannyira komolyan veszi ezt a feladatot, hogy képes több hetet is eltölteni egy adott helyszínen, hogy jobban megismerje a szövegei színterét. Így tud a részese lenni annak a világnak, amelyet szöveg formájában is megörökít?
– Igen, pont erről beszéltem. A Köztársaság előtt muszáj volt elmennem Rómába. A Kályha Kati előtt muszáj volt egy kicsit Nagybányán élnem. A zalai faluban játszódó Becsvölgye című darabomhoz muszáj volt zalai faluban felnőnöm.
– Annak ellenére is leutazott Nagybányára, hogy azelőtt megtalálta a Hungaricana felületén a teljes digitalizált nagybányai sajtóanyagot. Hogyan zajlik egy ilyen anyaggyűjtés, kutatómunka?
– Biztosan hülyén hangzik, de félelmetesen komoly: szívtam a város levegőjét. Talán ez a legfontosabb. Megismertem a város léptékét, a tereit, az éleket, a kiszögelléseket, a hangulatot. A múltját, a mai bajokat, sok mindenre kíváncsi voltam. Hiszen ez ugyanaz a közeg, száz év és betelepülések és urbanizáció ide vagy oda. Ugyanaz a város. A Teleki Magyar Házban laktam, ahol a szakirodalom terén is sok segítséget kaptam. Voltam fent az emblematikus református torony gombjában is, bejártam a környéket. Hogy ezek hatása hol mutatható ki a darabban, konkrétan melyik szöveghelyen... szerintem sehol. De hogy bele merjek kezdeni egyáltalán, hogy magabiztos tudjak lenni benne, hogy merjek idegenként megszólalni mások történelméről, ahhoz kellett, hogy ott legyek egy kis ideig.
– Több éven át dolgozott a Hévíz folyóirat főszerkesztőjeként, végül a költészete javára – ha lehet így fogalmazni – hátralépett ebből a pozícióból. A szerkesztői munkából szerzett tapasztalatai hogyan mutatkoznak meg a saját versei esetében? Bizonyára az idők folyamán kialakult egy egészséges önkritika is.
– Vagy kialakult, vagy nem, fene tudja. De ha igen, azért remélem, nem a Hévíznek köszönhetően. Amit tudtam hasznosítani belőle, az az, hogy képet kaptam a legfiatalabbak költészetéről, és ez biztosan felfrissítette a sajátomat is.
– „Verseket olvasni a köztudatban csak olyan, mint hogy ne bántsuk egymást, legyünk jól neveltek, meg hogy szeressük a természetet. Pedig ennél több is lehetne – segíthet bizonyos életszakaszokban.” Tud mondani ezzel kapcsolatban egy konkrét példát a saját életéből?
– Zudor János:
Jónás és a mérték
Mikor már azt sem tudod, hol vagy,
csak méred az időt, Nekik,
jófejjel haladsz a salétromban,
s hogy megölnének, jóllehet,
mégis egy mértéket mutatsz, a
mely van, valahol a végtelenben is,
ájulófélben az emberiség,
odalát, és téged elhagy,
voltál valaki ideát,
amíg átkaidat szórtad,
de most, hogy megállt az idő,
csak hangszerelsz és tétovázol,
mi is volt az a nagy erő,
amely megszállt, csak krétaláz volt?
– A szerkesztői pozíció ellehetetlenítette a szépirodalmi alkotások megírását?
– Nem is az idő, amit azzal töltöttem, hanem tényleg a pozíció. Egyre inkább az a kép ragadt rám, hogy én vagyok a szerkesztő bácsi, akihez a verseket kell küldeni. Én pedig nem akartam a szerkesztő bácsi lenni.
– Egy irodalmi folyóirat szerkesztése, ha nem is hálás feladatként, ám mégis egy hálás munkaként értelmezhető: egyrészt belelátni az élő irodalom forgatagába, másrészt a fiatalok felkarolására is lehetőséget biztosít. A legtöbb pályakezdő a különböző folyóiratokban megjelent írásaival tud beépülni a köztudatba. A Hévíz folyóiratnál töltött ideje alatt mire a legbüszkébb?
– Pont erre. Meg hogy milyen gyönyörűen megoldottuk – Cserna-Szabó András, Fehér Renátó meg én – a zökkenőmentes átállást. Meg hogy ma már Vajna Ádám is a Hévíz szerkesztője úgy, hogy hozzám hasonlóan neki is a Hévíz volt az első folyóirat. Nagy büszkeség, hogy egyáltalán meg tudott maradni a folyóirat, arra meg főleg, hogy ott van a legismertebbek között. Sok ember munkája kellett ehhez a húszéves költőktől a tördelőn, az alapítókon, a nyomdászon, a szerkesztőn, a polgármesteren át a Kossuth-díjasokig, és büszke vagyok rá, hogy ezek egyike voltam.
– Az ilyen jellegű tehetséggondozásban (még) milyen formában vesz/vett részt?
– Nem nagyon. Korsós Gergő verseit el szoktam olvasni és véleményezni. De észrevettem, hogy ezek a véleményeim is egyre rövidebbek. Ez ilyen.
– Önnek kik voltak a példaképei, mentorai, akiktől megtanulhatta a költészet mesterségét?
– Mondjuk a mentor meg a példakép más dolog: Ady úgy volt példakép, hogy nyilván gyáva voltam azt az életet élni. Az elején a legeslegfontosabb az egész kilencvenes évek végi kolozsvári mezőny volt, és persze főleg Orbán János Dénes, aki az első szerkesztőm volt. A mesterségbeli dolgokat magam tanultam meg, de ő vezetett rájuk. Később Térey János inkább mentor vagy barát volt, mint mester vagy példakép. Nagyon fontos barát a pályámon Háy János, Király Zoli, Lövéteiék. De aztán álljunk is meg itt, mert mindjárt kezdődik a felsorolás.
– „Fészkelődik”, amikor próza-, illetve drámaíróként emlegetik. Ön költő. De mit kellene még hozzátenni az eddigi eredményekhez, melyik volna az a lépcsőfok, amelyik elérésével már elfogadná ezeket a megnevezéseket?
– Mondjuk az első hatszáz oldalas nagyregényem biztos egy olyan lépcsőfok lenne. Vagy ha visszamennék az időben, és színházi munkákkal kezdenék, kitanulnám tényleg, nyakig benne volnék, akkor elfogadnám, hogy drámaíró vagyok. Így viszont túlságosan tisztelem ezt a szakmát ahhoz, hogy annak tartsam magam. Aki versekkel kezd, és főleg, ha benne is marad, az szerintem költő. Jó, az egész irodalmárszakma címkéje jelenleg az, hogy író. Az író komoly ember, abszolút társadalomképes, tud érvényesen beszélgetni egy polgármesterrel, a költő viszont bohóc. Ezzel nem tudok mit csinálni. Bár lehet, hogy titkon nagyon tetszik.
– Nem mindent lehet megírni versben. A történelem, azt hiszem, épp ilyen. Talán ezt bizonyítja az is, hogy költőként prózát és drámaszövegeket is ír. Ezek az írások azért születtek más műnemben, mert így a történelmi hitelesség is könnyebben megragadható?
– Az Al-dunai álom egy útinapló volt. Útinaplót ne versben írjon az ember, Petőfi is prózában írta az útinaplóját. Ami a drámát illeti, ha egy költőnek története van, akkor két út áll előtte: a verses epika vagy a verses dráma. A színpadi dolgaimmal nem tértem le erről, minden egyes színházi szövegem versben van írva. Csak – remélem – úgy van megírva, hogy nem tűnik fel.
– Ma már felkérésre is ír drámaszövegeket színházaknak, említhetjük itt a Magyar Állami Operaházat vagy a Radnóti Színházat is. Ilyen esetben mennyire lesz valós az az elterjedt kijelentés, hogy az írás magányos műfaj?
– A Radnótiban futott Kályha Kati nem felkérés volt, hanem régóta foglalkoztatott a román megszállás alatti Nagybánya. Több évről futottam neki, nagyon készültem rá. Elküldtem aztán ismerőseimnek, és nagy szerencsémre eljutott Kováts Adélhoz. De amúgy érvényes a kérdés. Ha saját darabot kér egy színház, tehát tőlem egy saját történetet, fura volna, ha beleszólna. Nem is fordult még elő ilyen. Az az én művem, és kész. Lehet nem elfogadni, lehet húzni belőle, összevonathatnak velem szereplőket, sok mindent lehet, de én vagyok a szerző. Ha mondjuk egy bábszínház keres egy mesefeldolgozás ügyében, akkor viszont teljesen természetes, hogy a munkafolyamat előtt és alatt kapcsolatban vagyunk a rendezővel. Aki elmondja, hány szerepben gondolkodik, esetleg milyen térben stb. Ott értelemszerűen nem én vagyok a szerző, az adott mese talált kincs, amit színpadra kell írni. Persze ezekbe is viszek saját költészetet, nem is tudnám megállni, hiszen meg kell találnom saját magam a történetben, de az én Fehérlófiám vagy Csillagszemű juhászom azért nem egyedi dolog úgy, mint egy saját darab.
– A drámaszöveg megírása közben látja már a történetet színpadon?
– Tulajdonképpen soha nem láthatom azt a színpadon, ami a fejemben él. Egy karaktert máshogy jelenít meg a színész – az én fejemben viszont ez legtöbbször csak karakter, bár előfordult, hogy kifejezetten létező emberről mintáztam egy szerepet. Gyakran járok próbára, meg tudok szokni és szeretni olyan rendezést is, ami sosem jutott volna eszembe. Elég jó fej szerző vagyok, húzáspárti, hajlandó vagyok igazítani a szövegen, és nem vagyok hisztis. Sőt, olyan is előfordult többször, hogy egy karakterről teljesen mást gondoltam, mint amit a színész kihozott belőle, de aztán rájöttem, hogy az övé sokkal jobb. A Nagybányán tanuló pesti festőt a Radnótiban Porogi Ádám stílusos, finom bohémnak mutatta, én inkább sértett és gőgös festőt képzeltem. És sokkal jobb volt az övé, jól is csinálta, és az előadásnak is nagyobb hasznára vált az ő figurája, mint ami a fejemben volt eredetileg.
– „Egy vastag válogatott kötet negyven körül már sokakat betegesen vonz. […] de tényleg jobban érdekel a következő pár év, mint az elmúlt húsz.” Mondta ezt még a közel huszonöt éves Zalai passió című vígeposzának újrakiadása előtt. A válogatott kötet helyett miért egy korábban írt könyv újrakiadását tűzte ki célul?
– Mert elfogyott, nem volt hozzáférhető, és úgy éreztem, van rá valami igény.
– A Zalai passió 2022-ben újranyomtatott változata már magánkiadás formájában valósult meg. Arra a hírre, hogy távozva a Magvető Kiadó karjaiból magánkiadásba kezd, sokan felkapták a fejüket. A váltás pozitívumok sokaságát hozta: több volt az eladási példányszám, nagyobb volt az érdeklődés. De mi, olvasók, sosem látunk bele abba a folyamatba, hogy a képernyőre vetített word dokumentum forma hogyan alakul át egy sokoldalas, borítókkal keretezett, papíralapú olvasmánnyá. Milyen nehézségekkel jár mindez? Voltak bukkanók a Koncentráció című verseskötet kiadásának folyamata során?
– Más agy kell és sok szervezés. És tessék: a Hévíznél pont ezt csináltam, úgyhogy most nagy hasznát vettem. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy bár a Koncentráció valóban több példányban fogyott, mint az utolsó Magvető-verseskötetem, a Zalai passió már korántsem. Szóval a figyelem egy részét a gesztus újdonsága, a sajtó hozta, nem én, ezt a figyelmet a Zalai passió már nem kaphatta meg. A tavaly megjelent válogatott kötet már megint jobban fogy, szóval van egy kis hullámzás. Nagyjából megtudtam, hol a helyem.
– Több éven át nem volt Facebook-fiókja. Ez a hír is kellőképpen megbotránkoztatta az embereket. Engem csupán egyetlen dolog érdekel: a rengeteg negatív hatása mellett ez a közösségi oldal lehetőséget teremt (főleg Covid-időszakban) arra, hogy a szerzők kommunikálni tudjanak olvasóikkal. Hogyan oldotta meg ezt Facebook nélkül?
– Sehogy. Volt más dolgom a Covid alatt.
– Azóta viszont, nagyjából egy éve, ismét aktív a Facebook-oldalon. Ez minek köszönhető?
– A magánkiadásból vezethető le. Rájöttem, hogy nem fog senki odaszokni a honlapomra. Nem is tudom, miért gondoltam. Ez az oldal egyszerre útjelző a webshop felé, egyszerre kirakat. Hasznos ennyiben, bár látom, hogy statikus is. A Facebook negatívumait nem érzem, nem lájkolok egy oldalt sem, nincsenek ismerőseim.
– A Szűcsinger formáció előadásai egyebek között összesűríti a zenét, a költészetet és a humort is. Úgy olvastam, főként a közös rajongások fűzik egybe a műsorszámokat. Mit lehet erről még tudni?
– Hát hogy a Covid meg a költözés kicsit agyonverte ezt, de most már kezdünk új életre kelni, idénre már van három időpontunk. Új dal is van.
– „Ha mondandóm van, megírom. Bele a műbe. Mert az a munkám, hogy versben megírjam. Nincs másom. Ady Endre sem nyilatkozni született. Ha valami fájt neki vagy idegesítette, megírta. Eleinte publicisztikában, később már csak versekben. És ezért tudjuk ma is, hogy ki volt Ady Endre. Próbálom ehhez tartani magam, és nem belemenni a mocsárba.” Többször negatív kritikával illette az ehhez is hasonló interjúbeszélgetéseket. Persze a költő, író dolga, hogy véleményét elsősorban az írásain keresztül közvetítse, de ez egyben kizárná a többi megnyilatkozási formát?
– Természetesen nem, hiszen számtalan nem közéletinek szánt gesztusunk alapvetően az, a költözéstől a színházválasztásig. Ugyanakkor ha valaki nem akar a műveken kívül megszólalni, ahhoz szerintem joga van. Tény, a nem megszólalás is lehet közéleti gesztus.
