– Elég korán, tizenéves korodban kikerült ki a kezed alól az első – egy példányszámos – magánkiadásod. „Emlékszem, első könyvemet még kézzel írtam” – meséled egy korábbi interjúban. Azért egy ilyen vállalkozás előtt biztosan motivált is téged valami. Mi volt az?
– Ha megfigyeled a gyerekeket, látod, hogy szeretnek építgetni, építményeket létrehozni: várakat, pici városokat, fakockákból kis templomot. Világot teremtenek. Talán ilyen világteremtés volt ez is nekem. De csak találgatok, talánjaim vannak csak utólag. Talán megmenteni, átmenteni akartam azokat a történeteket és gondolatokat, amelyek bennem gomolyogtak. Nyilván ezt ilyen tudatosan nem fogalmaztam meg magamnak, de szerettem volna egyben látni a kósza írásaimat. Mert kirajzoltak valamiféle ívet, együtt többnek láttam őket, mint külön-külön. Amikor már annyi javítás volt egy-egy oldalon, hogy magam sem igazodtam ki rajtuk, elhatároztam, hogy letisztázom és átmásolom őket egy üres, fehér lapokkal teli, bőrkötéses könyvecskébe. Az átmásolás nem túl izgalmas dolog, nekem mégis az volt. A könyv létezéséről nem beszéltem, teljesen magánügynek tekintettem. Az írás az a titkos szobám volt, amelyet hét lakattal védtem a külvilág elől. Pedig ez veszélyeket rejtő út, nem tanácsolnám senkinek. Mégis, ha végiglapozom azt a könyvecskét, azt látom, hogy szerkesztett, a magam akkori tudásszintje szerint felépített könyvet próbáltam létrehozni, valamiféle írásbeli szelfit az akkori kislány önmagamról.
– Ehhez képest sokat vártál az első könyved megjelenésével. Ennek mi az oka?
Mirtse Zsuzsa | Az emlékezet mérge
Pedig jól indult, nagy szerelemnek képzeltem. Tetszett a nő, és odavolt értem. Érte is odavoltak sokan, ez is imponált. Neki pedig az, hogy író vagyok, és nem mérnök vagy gazdasági szakember. Gátlástalanul rabolt le engem, amikor kinézett magának, s már a legeslegelején meg volt arról győződve, hogy előbb-utóbb elválok úgyis majd miatta. Nem tudta, hogy ez bennem nem ilyen egyszerűen zajlik.
– Sokáig fogalmam sem volt arról, hogy az írással lehet bármit is kezdeni. Hogy ez a fő csapásiránya is lehet az életemnek. Szerencsés véletlenek sorozatának köszönhetem, hogy találkoztam egy olyan emberrel (az első kötetem kiadójának vezetőjével, Méry Gáborral), aki vállalta, hogy kiadja az egyre gyűlő írásaimat, meséimet, amelyeket természetesen nem publikáltam sehol, mert arról sem volt fogalmam, hogy ezeket először publikálni illik. Vagy legalábbis: javasolt. Pedig érdemes megbeszélni másokkal is az írásainkat, ki kell tenni a megméretésnek, visszajelzéseknek. Ma már alig várom, hogy elküldhessem az elkészült művet a szerkesztőmnek-segítőmnek, Bíró Gergelynek. Hasznos a külső szem, tanács, vélemény. Írótársaimtól is kaptam segítő véleményeket, gondolatokat (sajnos mindig csak kötetmegjelenés után), ha azonosulni tudtam velük, a következő írásnál már megkondult bennem a vészharang: Itt vigyázz, ezt a hibát ne kövesd el újra!
– Az első könyved az Égforgató csodagyűrű címet viseli, ez egy mesekönyv. Ez volt az a pont, amikor kicsit visszavágytál a gyerekkorba?
– Egyáltalán nem vágytam vissza. Felnőtt szerettem volna mindig lenni, aki maga hozhatja meg a döntéseit, és maga viseli a rossz döntéseinek következményeit is. De nem éreztem igazságosnak, hogy azért, mert felnőtt vagyok, ne lehessenek meséim. Okát sem értettem. A felnőttek rettegnek az elszürküléstől, mégis beletörődnek, hogy egy ilyen forrástól elzárják őket? Hogy nekik már nem kell mese? Beléjük már kár? Miért? A királylányok sem gyerekhősök, a kard se gyerekkézbe való. Az a kötet talán lázadás volt mindez ellen. Hogy de, igenis járnak nekünk is a mesék. Ha nem kapok, megírom magamnak. Harcképes, de hibákkal és gyarlóságokkal teli, vívódó hősöket formáltam, akik képesek küzdeni, és nem állnak le az első sarkon cigizni, hogy bocsánat, de elfáradtam, pihennék egy sort. A saját gyarlóságaikkal viaskodtak meséről mesére – le kellett győzniük magukban olyan tulajdonságokat, amelyek hátráltatják őket a teljes élet megélésében. Későbbi meséimben már formáltam olyan karaktereket is, akikben akadozott a képesség a küzdelemre – de azok inkább lélektani novellák lettek, mesei környezetbe helyezve.
– Azt mondod magadról, hogy hatásvadász ember vagy. „Az érdekel, hogy a másikra hogy tudok hatni, ki tudom-e őt billenteni.” Tehát, amikor írsz, akkor tudatosan figyelsz az olvasói igényekre is?
– Ez csak a felolvasóestekre igaz. Ott ki tud alakulni egy titkos híd vagy burok a hallgatókkal. Szeretem megnevettetni azokat, akik eljönnek az estjeimre, és azt is, ha úgy érzem, megnyitok bennük egy ablakot. Szomorú lennék, ha teljesen hatástalan és varázstalan lenne egy-egy ilyen est. Mert akkor minek? Írás közben viszont csak előre nézek: én vagyok, és a papír. Amúgy sem tudom, milyen az olvasói igény. Ahány olvasó, annyiféle. Azt tudom, hogy egyetlen könyvem megjelenése után volt aggodalom bennem, hogy nem értik-e félre. Ez pedig a Lovagkór – Játék nemekkel és igenekkel (Méry Ratio Kiadó) című kötetem volt. Tartottam attól, hogy magamra haragítom férfitársaimat. De nem így történt, sőt! Jót nevettek a róluk készült irodalmi görbe tükrökön. Azóta elkészült a kötet második kiadása is, és meg is rendelhető a kiadó honlapjáról.
– „A betűk úgy tartoznak a mindennapjaimhoz, mint a fogmosás, az evés. Nélkülük kényelmetlenül érezném magam, és folyamatosan éhes lennék” – meséled. Ez viszont azt jelenti, hogy te tényleg mindennap írsz szépirodalmat?
– Mindennap írok, hogy mi lesz belőle, akkor még nem tudom. Sokszor csak törmelék, pár jó vagy rossz sor. Nyilván nem úgy ülök le reggel, ébredés után a gépemhez, hogy „na, most nekiállok szépirodalmat írni” – de leülök, megnyitom azt az anyagot, amelyen utoljára dolgoztam, vagy ránézek az éjszakai jegyzeteimre. Ilyenkor találom meg a – számomra – jó véget egy novellához, jövök rá arra, hogy hol estem a túlírás hibájába, vagy elkezdem kibontani az elalvás előtt kitalált ötletemet. Inkább korábban kelek, de ez nem maradhat el. Vezetek naplót is, mert később érdekes lehet, hogy egy-egy eseményre hogyan reagálok akkor, frissiben. Hogy ugyanolyan impulzusra – főleg, ha bántó dolog ér – mikor reagálok vállrándítással, és mikor mérgez. Visszanézve ezekből össze tudom olvasni magam, hogyan viszonyulok, mennyire vagyok éppen stabil vagy kitett. De ez csak a saját megfigyelésemhez tartozik, ezekkel a bejegyzésekkel nem kezdek semmit. Viszont rögzítem az élményeimet is már jó ideje – eredetileg csak adatnaplót vezettem –, azokból sokszor írás lesz. Van, hogy évekkel később élesedik le bennem egy emlék, tudom, hogy erről készítettem jegyzetet, rákeresek, és beillesztem azt a mozaikot a készülő képbe, írásba.
– Hogy van erre energiád? Hogyan tudod beütemezni a mindennapjaidba?
– Külön kell választani az írást és a publikálást. Velem időről időre megesik, hogy csak írok, de visszatartom, nem publikálom, nem engedem ki a köztérbe. Ennek sokszor lelki okai vannak: nem érzem fontosnak, hogy megszólaljak, nem érzem azt, hogy szeretnék megosztódni. Amikor viszont érzem a késztetést, akkor behozom a lemaradást. Hullámvölgy, hullámhegy. Nem öröm felismerni, de nyilván általában valaminek a rovására írok: a szeretteimtől veszek el időt, a pihenéstől, a bandázástól. És még így is jó szervezésre van szükség ahhoz, hogy az ember rendszeresen és naponta írással tudjon foglalkozni. Amikor éppen valamilyen ösztöndíj védi az évet, akkor könnyebb, de erre folyamatosan nem lehet, szabad számítani. Így marad a leleményesség. Nem ragaszkodom semmilyen eszközhöz, a létező összes formát használom: jegyzetfüzetbe írok, ha éppen az van kéznél – éjszaka leginkább, mert olyankor letiltom magam a telefonhasználatról –, belemondom a telefonomba útközben, vagy beleírom digitális jegyzetbe a sorokat, és amikor végre a laptopomhoz kerülhetek, összesítem mindezt. De a teremtő időszak a (nagyon) kora reggel, hétvégenként a délelőtt. Amikor még tiszta az agy, nem zörejes, mint a nap végére. Mert folyamatos áramlásban vagyok, folyamatosan töröm valamin a fejem, így inkább az időhiány okoz gondot. Főleg a nagyobb lélegzetű prózáknál jelent ez problémát.
– Azt vallod, hogy a mindennapjaidban nehezen beszélsz magadról, inkább versben tudod megtenni ezt is. Akkor ez egyben azt is jelenti, hogy téged a verseiden keresztül lehet leginkább megismerni?
– Mondok egy szándékosan nem irodalmi példát. Ha megtetszik egy cserépkorsó, nem foglalkoztat, hogy megismerem-e általa az alkotóját, hiszen nem vele van dolgom, hanem a tárggyal. Hogy befogadnám-e, helyet tudok-e adni neki az életemben, világomban. Valahogy így vagyok a versekkel is. Nem azért olvasok verset, hogy mondjuk Ady Endrét jobban megismerjem. Nekem a verssel van dolgom – vagy nincs dolgom. Nyilván következtetni lehet az írójának a vérmérsékletére, szokásaira, de fontos ez? Persze, az, hiszen nem lehet – és nem is kell – szétválasztani a műveket az alkotójuktól, de pontosabb, ha azt mondom: az írónak és műveinek közös metszeteik vannak. Nem fedik teljesen egymást. Lehet olyan része az alkotónak, ami a műre nem tartozik – és fordítva is igaz ez: van olyan része egy műnek, amelyről maga az alkotó sem tudja, hogyan született. Ahová az írója sem tudja követni. Van ebben valami mélységes rejtély, titok, amit csak szemlélni lehet, rácsodálkozni. Engem sem lehet összerakni az írásaim alapján, de valóban több kétségemet, bizonytalanságomat kiírom magamból, mint kibeszélem. Ha csak lehet, ügyesen kerülöm, hogy magamról kelljen beszélnem – vagy elegánsabban fogalmazva: nem terhelem vele a környezetemet. Jó, ez így nem igaz, mert egyre inkább terhelem, ennek is rákaptam az ízére, de csak a legszűkebb környezetemet. Egyre inkább szeretném, hogy legalább páran igazán lássanak, láthassanak engem. Ennek sokáig én voltam a legfőbb kerékkötője.
– Visszatérve egy kicsit a mesékre, idézek tőled egy interjúból, s talán nem is maga a válasz lesz a lényeg, hanem a nyelvezete. „Szeretek felnézni a tornyos-bornyos házak, templomok tetejére, mert mögöttük mindig van egy kis darab égbolt, ugyanakkor szeretek lenézni a földre is, hátha találok ott egy gyémánt félkrajcárt. De egy lyukas rézgarasnak is örülni tudok.” A legtöbb válaszodban hasonlóan beszélsz, tele mesebeli motívumokkal. Úgy érzem – nem pejoratív értelemben –, hogy a valóságot is egyfajta mesének éled meg.
– Amennyiben a mesék a küzdésről, a próbák teljesítéséről, a saját erőnk felméréséről és a rend visszaállításának igényéről szólnak – igen. Könnyebben eligazodom a valóságomban, ha felismerem benne a mesei analógiákat, szerkezetet, a rendet a látszólag kusza mintázat alatt is. Mert hiába lógnak ki cérnák, hiába rojtosodik a szövött anyag, mégiscsak van rendjük mélyebb vagy magasabb szinten. Ha éppen kilógnak is, ha leszakadnak is, de hozzátartoznak. Nem függetlenek. Nincs önmagából kilógó cérna vagy rojtosodás kárpit nélkül. A romlás, az időnkénti gyengülés is része a mesei útnak. A mi utunknak is.
– S hogy a fenti idézet tartalmi része se vesszen el: mintha egy mindent megfigyelő emberként írnád le magad. Ezekből a megfigyelésekből táplálkozol, ezekből születnek a szépirodalmi alkotásaid?
– A legutóbbi kötetem (Bölcsőmben magam ringatom, Magyar Napló Kiadó, 2021) valóban hangsúlyosan a megfigyelésekből táplálkozott. Az a kötet a pandémia alatt született, korlátozások között próbáltunk élni, elszigetelten, leginkább digitális kapcsolatok segítségével enyhítve a bezártságot. Nagy utazásokról szó sem volt, viszont naponta kimehettem sétálni a Dunához, egy kis tóhoz, a közeli hegyre. Szerencsémre mindez van a közelemben. Naponta meg tudtam nézni, hogyan változik ugyanaz a hely, minden bokrot számontartottam, a szemem előtt történt a kizsendülés – tavasz volt –, a természet újraszületésének misztériuma. A pandémiát télnek fogtam fel – megint a mesei világrendnél tartok! –, veszteségekkel, sötét tónussal, de erősen figyeltem a jó jeleket, a tavasz jegyeit. Ki fogunk mászni belőle. Túl fogjuk élni. Újraszüljük magunkat. Mi ez, ha nem lírai helyzet? Ezért annak a kötetnek a kisprózái nem történetközpontúak, hanem inkább egy belső út lenyomatai. De tulajdonképpen az összes többi kötetem alapja is a megfigyelés. Hiszen aki elmegy a világ mellett, az hogyan tudná megjeleníteni?
– Azt is mondod, hogy könnyen rajzolsz verbális karikatúrát bárkiről. Egy másik interjúban viszont azt is elárulod, hogy számodra nem létfontosságú a humor, persze megtörténik, hogy belekerül, főként a prózaszövegeidbe. De akkor – ahogy már korábban is volt szó róla – mivel lehet kibillenteni az olvasókat?
– Az óta az interjú óta sok minden történt bennem is, a világunkban is. Most úgy gondolom, hogy nem kibillenteni szeretném az olvasót, inkább megerősíteni, biztonságos közeget nyújtani, amelyben kedve van elidőzni, megfigyelni, szemlélődni. Kicsit visszavenni a sebességből. Ma minden arról szól, hogy hogyan lépjünk ki a komfortzónánkból – de vajon mennyi időt töltünk benne? Nomád utakra, távoli tájakra, mezítlábas, egy szál hátizsákos kalandtúrákra indulnánk – ezek persze érdekes és tanulságos dolgok –, miközben igazából az úgynevezett komfortzónánk is gyakran inkább feldúlt táj, mint a béke tere. És nem csak a kényelmes ágy meg a kapszulás kávé tartozik hozzá. Van-e bennünk olyan tér, ahol nyugton lehetünk, ahová visszahúzódhatunk? Képesek vagyunk-e még belefeledkezni, igazán megmerítkezni valamiben? Mostanában inkább ezek foglalkoztatnak.
– „S milyen különös: ahogy újra volt medre a mindennapjaimnak, néhány hét múlva felemelkedett a zsilip is bennem, ömleni kezdtek újra a betűk, sorok, és fényt akartak.” Ez a vallomás azért is különös, mert a legtöbb szerző nem a kiegyensúlyozott állapotában tud alkotni. Nálad ez hogyan működik?
– Fordítva. Amikor már túl vagyok valamin, akkor nézek csak vissza, hogy hátha valami hasznosítható is van abban a gödörben, amelyből kimásztam. Ha egyáltalán bármit is szeretnék kimenteni, hasznosítani belőle. De csak elemeket, mozzanatokat emelek ki, építőanyagként használom – az enyémek, ha már a sorstörténetem részei, szabadon garázdálkodom velük. Olyankor már megvan a távolság, és nem esem az önsajnáltatás kísértésébe sem. Egyszerre harcos és krónikás nem tudok – és nem is akarok – lenni. Amikor baj van, akkor a megoldása érdekel, akkor azzal foglalkozom. Olyankor is írok: magamnak, majd jó lesz valamire alapon. De nem viszem végig, és főleg nem engedem ki a köztérbe. El kell távolodnom ahhoz, hogy szemügyre vehessem, mi történt velem. Ezért volt többször olyan is, hogy évekig nem publikáltam.
– A Pécsi Tudományegyetem Kultúratudományi, Pedagógusképző és Vidékfejlesztési Karán tartasz biblioterapeutáknak képzéseket. Írni egy dolog, de tanítani a kreatív írást, azt hiszem, teljesen más. Miből állnak ezek az órák? Mit próbálsz átadni a hallgatóidnak?
– Már nem tartok, de szerettem azokat az éveket is. Ráadásul női csoportjaim voltak, a mai napig többen megvannak a körömben. Nekik köszönhetem, hogy újra kedvem lett meséket írni, felnőtteknek szóló meséket.
– „Gondos, cikornyás betűkkel róttam tele az oldalakat, az írásokhoz rajzokat is készítettem. Indás-bindás, szövevényes, kusza rajzok voltak ezek, inkább lélektérképek, csak a magam szórakoztatására készítettem őket.” Itt a már említett első, gyerekkorodban készült kötetednek az illusztrációiról beszélsz. A képekhez, rajzokhoz való viszonyod mindmáig ilyen erős, szinte nincs is olyan könyved, amelyben ne találnánk illusztrált részeket. Úgy érzem, a fotók, a rajzok jelenléte egy új, egy másfajta értelmezési lehetőséget kínál a szöveg befogadására. Nélkülük is ugyanúgy gondolnánk az írásaidra?
– Az utolsó két kötetemben nincs illusztráció, az előtte lévő hét kötetben van. Nyilvánvaló volt, hogy ha meséket írok, azokhoz „jár” a kép, ha felnőtteknek szólnak a mesék, akkor is. Az Égforgató csodagyűrű akvarelljeit Jankovics Marcell grafikusművész készítette, a Tizenhárom bűvös tükör – Mesék felnőtteknek illusztrációi pedig Békés Rozi grafikusművész munkái. Mindketten kifejezetten a mesékhez komponálták meg a képeiket. A versesköteteknél is jó iránynak gondoltam, hogy legyenek pihenőhelyek a versek között. A Sötétkamra – Előhívott versek kötetemhez S. Horváth Ildikó rézkarcai közül válogattam, az Idő és mérték és a Kondenzcsík – Főbenjáró versek című köteteimhez maguk a kiadóvezetők, Szondi György, illetve a felvidéki Méry Gábor fotói közül választottam olyan képeket, amelyek jól illenek a versek atmoszférájához. Méry Gábor fotóművész légi felvételeket készített, repülőről – odafentről nincs határ Felvidék és Magyarország között. Ezt szerette volna megmutatni, és ez a koncepció nagyon tetszett nekem. A halhatatlanság vesszőkosarai (Orpheusz Kiadó, 2021) és a Bölcsőmben magam ringatom (Magyar Napló Kiadó, 2021) prózakötetek, akkor jelentek meg, amikor minden fillér számított – nem gondolkoztam illusztrációkban, nem is igényelték a prózák. Mindkét út járható. De szeretek illusztrátorokkal együtt dolgozni, és sokszor az ő meglátásaik is ötleteket adnak, amikor megjelenés után, irodalmi esteken beszélek a kötetekről. A könyvek mögött pedig már csapat áll, és ezt is szeretem, mert bármennyire is introvertált vagyok, vágyom a közösségre, és szeretek is közösséghez tartozni.
– Az életed során szerkesztőként is dolgoztál, dolgozol. Több könyv szövegét gondoztad, lektoráltad. Ez a munka mennyiben segített a saját szövegeidhez való kapcsolódásban? Kritikus vagy magaddal?
– Jó megismerni a pályatársakat, és jó segíteni is. Amikor kötetet gondozok vagy estet moderálok, természetes módon tudok a háttérben maradni és a másikra figyelni. Hogy kritikus vagyok-e magammal, nem tudom. Sokat vacakolok az írásaimmal, ez talán azt jelzi, hogy igen, van bennem szűrő.
