– Nem csak meséket ír, verseket, felnőtteknek szánt műveket is, elsősorban mégis az ifjúsági irodalom tette ismertté. Hogyan csöppent a mesék világába?
– Amikor pályakezdő voltam, Magyarországon egy nagyon erős hullám érkezett a meseirodalomba. Ennek az volt a magyarázata, hogy annak idején a szocialista realizmus rémes korszakában, amikor a jó írókat sorban kirugdosták, ők a gyermekirodalomban találtak helyet. A legnagyobb írókról van itt szó: Tersánszky, Szabó Magda s így tovább mindenki. Mondanom sem kell, hogy a magyar gyerekek jártak jól. Ennek a nagy hullámnak a végén kerültem én is ide. Mondhatnám, hogy menedékként vagy baráti rábeszélésre – mindkettő igaz volna. Ez azért fontos, mert amikor megismertem, kik írnak a magyar gyerekeknek, rájöttem, hogy ők voltaképpen elismert írók, és nagyon magas színvonalon alkotnak. Elkezdtem nyomozni, elolvastam, amit csak lehetett, és rájöttem, hogy nincs még egy ilyen csodálatos gyermekirodalom, mint a magyar. Még a szocializmus előtt is minden kiemelkedő író, Petőfitől, sőt Vörösmartytól kezdve írt a gyerekeknek, ha mást nem, egy verset. Végigmenve az időben, nagyokat ugorva Móricz Zsigmond, Molnár Ferenc nevén keresztül, rájöttem, hogy ez egy nagyon fontos része a magyar irodalomnak. Ez még abban az időben volt, amikor nem kényszerből írtak a gyerekeknek. Amikor a tragikus hangú írótól, Móricztól olvastam, hogy Volt egy török Mehemed, / Sose látott tehenet…, szinte leestem a székről, és rájöttem, hogy ez egy nagyon fontos dolog. Ezt ma is vallom. Éppen ezért soha nem tartottam kevesebbre az ifjúsági irodalmat, mindig ugyanazzal az energiával írtam a gyerekeknek, mint a felnőtteknek. Meggyőződésem, hogy a gyermekirodalom talán a legfontosabb része a teljes magyar irodalomnak. Nem mellékvágánya, nem asztal alatti maradványa, hanem egyenrangú párja, ahogy a névsor is bizonyítja. A gyerekeknek úgy kell írni, mint a felnőtteknek, csak egy kicsit jobban. Azért jobban, mert a gyerek mindig sokkal erősebb közönség, jobb az agyuk, a képzeletük, és ezt kell megtölteni a világgal, a csodákkal.
– Ez a céljuk a meséknek? Hogy feltöltsük a gyermeki képzeletet?
Csukás István | A város meghódítása
Mert végül befogadott a Város, s megtaláltam a helyemet én is. A talán romantikusan nyomorgó ifjúságot a munkás felnőttkor követte; mert végül mindig volt segítő kéz, baráti gesztus. A zene se hagyott el, emlékszem, szorgalmasan írtuk Kodálynak a dalszövegeket Weöressel.
– Ezt úgy szokták tőlem megkérdezni, hogy mi a haszna – a haszon szót nem szeretem –, mi a haszna a festménynek, a zenének? Inkább azt mondanám, a lényege, a küldetése. Az, hogy a gyerekeket segítse a világ birtokbavételében. A gyerek egyetlen feladata, amikor világra jön, hogy azt elfoglalja. Ebben segít a nyelven keresztül a gyermekirodalom. Segít felismerni, felfedezni, szavakat ad a szájába, és igen, kitölti a képzeletét. Az is meggyőződésem, hogy a magyar gyereknek magyar mesét kell olvasni. Ebben nincs nacionalizmus, a német gyereknek német mese kell, a franciának francia. Azért, mert a gyermek ide született, ez lesz a világa, ezt kell vele megismertetni. Van egy sajátos gondolkozásunk, ami csak a mienk. Nem szabad, hogy ez másként legyen, mert akkor csonkák maradunk. Gyerekkorban ez azért nagyon fontos, mert ez lesz az ő oxigénje. Persze olvasson később idegen nyelveken is, de ez legyen az első. Ezzel a szándékkal kezdtem el írni. Nem zászlóvivő szerettem volna lenni, nem oktató, élményt akartam adni. Olyan élményt, amilyen akár egy nagyregény a felnőttnek. Sokféle jóindulatú, de téves gondolat kering a levegőben. A gyereket oktatják az iskolában eleget, az írónak nem tanítania kell őket, hanem ráébreszteni a világra. Ebből következik az is, hogy nem lehet fél kézzel dolgozni. Minden gyerekkönyvet, minden verset teljes felkészüléssel írok.
– Igazán magyar világlátást csak a magyar meséken keresztül ismerhet meg a gyermek?
– A világlátást is, de bővítenék rajta, a mítoszokat, sőt a történelmet is. Bartók Béláék is felfedezték, hogy nagyon sok gyerekdalban jelennek meg a történelmi események. Ezt érdemes bogozgatni. Az óvodákban – hála Istennek, jól működnek a magyar óvodák – ezt jól át is adják. Sokat táncolnak, énekelnek, mondókákat tanulnak, melyekből olyan szavakat ismernek meg, amelyek már kikoptak a hétköznapi nyelvhasználatból. Ezeken keresztül lehet valóban megtanulni a magyaros világlátást. Nemcsak azáltal csodálatos a magyar irodalom, hogy nagy tehetségek művelték és művelik, hanem a hagyományai miatt is. Mindent megőrzünk, a bűbájolástól a történelmen át, amire érdemes támaszkodni, amit fel lehet használni. Régen a mese nem gyermekműfaj volt. A mesékkel hagyományozták egymásra a hitvilágot, a történeteket. A legősibb emberi műfaj. Én már a barlangrajzokat is mesének tartom: elmondta egy vadászat történetét. Amikor elmeséltek valamit, azzal birtokba vették, a részük lett, ezáltal lettek emberek.
– Ön mit szeretne átadni, megismertetni a mesevilágon keresztül?
– Amikor nekikezdtem, elhatároztam, hogy csak derűs dolgokat. Mert annyi életörömöt kell a gyermekbe gyömöszölni, hogy kibírja a felnőttkort!
– Nehezebb elnyerni a gyerekek szeretetét, a figyelmüket?
– Természetesen. De hálásabb is. És ez minden művészeti ágra kiterjeszthető. Mindig azt mondom színész barátaimnak is, hogy játsszatok gyerekeknek, ha tomboló, őszinte sikert akartok, azt a gyermektől kapjátok meg. Nagyon jó közönség. A gyerekek nem egyszer, hanem háromszor, négyszer elolvasnak egy könyvet, egy színdarabot is többször megnéznek. Akár a régi görög tragédiák nézői, akik nem a történetért mentek színházba, hiszen azt már ismerték, hanem az élményért. A gyerek nagyon jó befogadó, újra és újra élvezni fogja a mesét.
– Az unokahúgom nagyon nagy rajongója. Amikor elmondtam neki, hogy találkozni fogok önnel, számtalan kérdést „üzent”, például hogy honnan jönnek a szereplők, kik ők.
– Nagyon jó kérdést tett fel. Újabban, ha egy kis időm akad, csak a gyerekekhez szeretek elmenni. Tőlük mindig kapok valamit, ha mást nem, örömöt, de azért mindig figyelem őket és tanulok tőlük. Az ember, akárcsak a felnőttirodalomnál, itt is anyagot gyűjt. Aztán kitalál egy hőst, annak a jellemvonásait, az egyik lusta, a másik szorgalmas és így tovább. Ezután jön a legfontosabb dolog: ezeknek a hősöknek nevet kell adni. A név már sugározza, hogy milyen a szereplő. Vannak vidám nevek, ilyen Oriza Triznyák vagy Lópici Gáspár. Vannak szomorú nevek, a leghíresebb talán, csupa kisbetűvel írva, Nemecsek Ernő. És még egy dologra kell vigyázni, amit örömmel mesélek el mindig: attól, hogy az ember állatmeséket ír, még emberi vonásokat kell vinni a szereplőinkbe. Például Gombóc Artúr, aki összepréselt csőrrel fogyókúrázik, egy picit önvallomás is. Elsősorban az ember önmagából merít, és ettől lesz jó a figura. Általában valós dolgokból veszek példát, de van egy mesesorozatom Sajdik Ferenccel, amelynek a szereplői képzelt lények – ez a Pom Pom meséi. Azért szoktam ezt elmondani a gyerekeknek, mert ezt is tudni kell, és táplálni, hogy a mesében bármilyen lehet egy főhős, lehet valódi vagy kitalált, amilyet csak a képzelet szülni tud.
– Egy karakter jellemét gyakran összefoglalhatjuk a nevével, gondolok itt például a Madárvédő Golyókapkodóra, Gombóc Artúrra vagy a Radírpókra. Ez egy speciális eleme a gyermekirodalomnak?
– Ez egy nagyon fontos elem, de nem csupán a gyermekirodalomban. Az írásnak is van egy mesterségrésze, amit meg kell tanulni. Meg kell tanulni, hogy egy figurát hogyan lehet életre kelteni. A mesékben el lehet menni ezzel a szürrealizmusig is akár, a nevekkel erősítjük a szereplőt, karaktert adunk nekik.
– A gyermeki képzelet mindig jóval élesebb, mint egy felnőtté. Előfordult már, hogy gyermekek ötletei, tanácsai alapján esetleg változtatott valamit egy-egy mesén?
– Mint említettem, nagyon sokat merítek a közönségemből. A gyerek hatéves koráig zseni és nyelvalkotó. Kettévágja és újraformálja a szavakat. Ezt is figyelem, és a jókat néha be is építem a könyveimbe. Elsősorban persze az alkotónak kell megerőltetnie az agyát.
– Van különbség a felnőtteknek szánt és a gyermekirodalom között?
– Nem sok, talán azt kiemelném, hogy ügyelni kell a gyermek teherbírására. Ne akarjunk túl sokat, túl nagyot mondani, és kénytelenek vagyunk érdekesebben, gyerekfejjel gondolkodni. Amikor például az első filmemet forgattuk, a Keménykalap és krumpliorr címűt, az operatőrnek volt egy nagyon jó ötlete, hogy vigyük le a kamerát egy méter magasságba, és mind leguggoltunk, hogy gyermekszemszögből nézzük a világot. Ebből a nézőpontból mások az emberek, más a világ, erre csak akkor jön rá az ember, ha beszélget és figyel. A gyerek kíváncsi, feltesz kérdéseket, amikből már mesét is lehet építeni. De nincs külön valóság felnőtt és gyerek számára, csak a gyereknek a valóság egy másik arcát kell megnéznie. Azért hisszük, hogy ez egy másik valóság, mert mi már sajnos elfelejtettük.
– A gyermek világában több a csoda – meg tudjuk ezt őrizni felnőttként?
– A gyerekirodalom azért gazdagabb és bővebb a felnőttirodalomnál, mert abban mindig csodák történnek. Mondhatni, természetes a csoda. Erre azért van nagyon szükség, mert a gyermek hatéves koráig végtelen felfogású, később ez a világ kezd bezáródni. Az okos emberek megőriznek belőle egy részt. Azt szoktam mondani, hogy a mese jobban hasonlít a költészethez, mint a prózához, mert a jó vers is elemelkedik a földtől, a jó mese is. A mese nem reális, nem is kell annak lennie, megvan a saját világa. A magyar nyelv alapvetően nagyon képszerű, képekben fejezünk ki mindent, azokban gondolkodunk, ezt a költészet mellett a mese is a végtelenségig kihasználja. Kodály Zoltánnak volt egy nagy mondása, hogy a jövő közönsége abból lesz, akit gyerekkorában megtanítunk rá. A gyereket be kell vezetni a nagyművészetbe, mert az lesz az ő lelki tápláléka; gyerekkorban kell elkezdeni ezt a fajta ajtónyitogatást. Eléggé sok színházi előadás és könyv jelenik meg gyerekeknek, nem lenne szabad előfordulnia olyannak, hogy egy gyerek soha nem volt színházban, soha nem olvasott el egy könyvet sem. A kapukat ki kell tárni. Kodály és Bartók is nagyon sokat írt a gyerekeknek, arra gondoltak, hogy ezt a lépcsőt a gyerekek elé kell tolni. Van még egy módszertani dolog is, amit régen kitaláltak. A gyerekkornak három része van. Az első hatéves korig tart, ez a mesekorszak, itt meséket tud befogadni, azokat kell olvasni. A második tízéves korig tart, ekkor rövidebb, valóságos történeteket fogad be. Ezután jön a kamaszkor, amikor elfogadja a komolyabb történeteket, például Verne Gyula vagy Mark Twain írásait. Ez azért fontos, mert a lélek fejlődik. Minden történet a mesére építkezik, de az írónak is eszerint kellene fejlődnie, megérteni, hogy melyik korosztálynak mit kell írni. Nálunk a mese nagyon megy, rengeteg új mesekönyv van, ezzel nincs probléma, de a tízéveseknek alig szolgáltatunk tartalmat, az ő kezüket elengedtük.
– Egy jó ifjúsági író tehát elindul attól a ponttól, amíg ő mutatja be a csodákat, addig a pontig, amíg az olvasója maga fedezi fel azokat akár a realitáshoz közeli történetekben?
– Igen. A gyerek nagyon jó alkotótárs ebben a dologban. Mindezt azért mondom el, hogy aláhúzzuk, ez egy nagyon érdekes része az irodalom fejlődésének, és a legfontosabb része is egyben. Sajnos nagyon sok dilettáns író van, aki úgy gondolja, hogy a gyereknek bármi jó lesz. Ebben a kérdésben alig van szabályozás. A gyerek védtelen, a szülő próbálja védeni, de nem feltétlenül ért hozzá. Annak idején ráírtuk a korosztályt tájékoztatásként a könyvekre, ez talán most is működne.
– Mennyivel nehezíti meg egy író dolgát, ha több korosztálynak is meg akar felelni ugyanazzal a művel? Megoldható ez?
– Van egy varázsszó: a tehetség. Amit tehetséggel készítenek, annál nem számít, hogy melyik korosztálynak szánták. Jól kell írni.
– Pomogáts Béla írta az ön felnőtteknek szóló verseiről, hogy egyfajta csodálatos egyszerűség jellemzi őket, ami bevilágítja az emberi életet, olyan, amit csak a mesékben találni meg. Van eltérés a felnőtt- és a gyermekirodalom nyelvezetében?
– A megfogalmazásban az lesz jó, ami telitalálat és pontos, mindegy, milyen korosztálynak szánják. Próbáltam viszont azzal játszani, hogy olyan szavakat csempésztem vissza a nyelvbe, amelyek manapság már nem használatosak. Ilyen volt például az oktondi a Süsüben, és azt hiszem, sikerült visszahozni a köznyelvbe.
– Hogy látja a jelenlegi pályakezdő ifjúsági írókat? Működik a toborzás?
– Igen, úgy látom, jól működik. Nagyon sok tehetséges fiatal kolléga van a pályán. A toborzásban sajnos már kevésbé veszek részt, de tanácsokkal és ajánlásokkal ma is boldogan segítek mindenkit, és csak ajánlani tudom, hogy minél többen próbálják ki ezt a pályát, mert az írói hivatás leghálásabb ága.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019. május 25-i számában)
