– Tavaly óta az Előretolt Helyőrség Íróakadémián pályakezdő fiatalokat oktat. Ha jól tudom, most tanít először. Tanárként vagy inkább szépíróként áll a feladathoz?
– Íróként. Azzal a megszorítással, hogy magamat nem reklámozom, a saját műveimről nem beszélek, azokból nem idézek. Nemcsak azért, mert ízléstelen volna, hanem mert bármennyire gyakorlott az ember, önmagával szemben vak lehet. Viszont a munkáról íróként is beszélhetek. Az írás természetéről, folyamatairól, buktatóiról, fogásairól. Ezek a tapasztalataim valóban fontosak lehetnek. És eredetiek, hisz a sajátjaim. Ebből próbálok átadni valamit. Az elvárásaim sem olyanok, mint egy tanáréi. Ami rögtön látszhat, az a kevésbé fontos. Mert egy prózaírónak időre van szüksége ahhoz, hogy kibontakozzon. A tegnapi élményt nem tudja azonnal megírni, lehet, hogy ahhoz hónapok, évek kellenek. Így hát bizonyos dolgokat értelmetlen lenne azonnal követelni.
– Iskolai fogalmazásoknál például az első, amit megtanulunk, hogy és-sel, hát-tal nem kezdünk mondatot. Vannak nyelvi szabályok, amelyek megváltoztathatatlanok?
Száraz Miklós György | Az utazó
Még ugyanazon az órán, melyen észrevette, hogy minden kívánsága teljesül, lemondott az isteni adományról és vele a halhatatlanságról, mert belátta, hogy semmit sem tud kezdeni vele.
– A szépirodalomban azt csinálsz, amit akarsz. Mondják, hogy ha lehet, ne használj felkiáltójelet, három pontot. Hülyeség. Ha nem kell, nem használom, ha kell, akkor igen. De azért ideig-óráig gondolhatunk ilyesmiket. Esterházy például ötven évvel ezelőtt leszólta a három pontot. Harminc évvel ezelőtt meg rájött, milyen jó az – a helyén. Miért ne használnék sok kérdőjelet vagy felkiáltójelet? Persze ne az írói munkát akarjuk megspórolni vele. De használjuk csak nyugodtan. El tudok képzelni egy művet csupa kérdő mondatból, úgy, hogy az egész mégis határozottan állít valamit. Biztos, hogy nem egy ilyet írtak is. És-sel nem kezdünk mondatot? Ha a tanító néni mondja az általános iskola alsó tagozatában, talán igaza van.
– Lehet úgy szépirodalmi szöveget írni, hogy az iskolában tanult szabályokhoz ragaszkodunk?
– Nyilván lehet, de minek. Ha ezt valamiért feladatul kapja egy író, akkor megoldja. De nincs értelme. Ahogy szándékosan szembemenni sincs értelme. Lerágott csont ez. Hogy az alkotás szabadsága egyszerre oldoz és kötöz.
– A prózaírónak, ahogy az imént említette, idő kell. Temesi Ferenc nemrégiben azt mondta nekem, hogy harmincéves kora előtt senki ne írjon regényt…
– Móricz negyvenet mondott.
– Egy korábbi interjúban García Márquez kapcsán említette, hogy a fő művének A pátriárka alkonya című regényét tekinti, ezzel akár le is zárulhatott volna az életműve. Ön hogyan látja ezt a saját írásai kapcsán, megírta már a meghatározó könyvet?
– Baráti beszélgetésekben többször elmondta, nyilatkozta is, hogy szerinte az a legerősebb írása. Ma úgy gondolom, hogy dafke mondta. Válaszul a Száz év magány sikerére.
Védekezésből. Én meg későn kezdtem írni, az első regényem harminckilenc éves koromban jelent meg. Vagyis durván húsz éve vagyok a pályán. A kortársaim többsége húsz- és negyvenéves kora között megírta azt, amit fő műnek vagy -műveknek nevezünk. Az én fő műveim? Az ezüst macska? A Lovak a ködben? Az Apám darabokban? Nem tudom. Nem gondolkodom ezen. Azt sem tudom, kötelező-e, hogy mindenképpen eljöjjön az az életkor, amikor ez felmerül. Kazinczy biztos sírva fakadt volna, ha elárulják neki, hogy fő művének a Fogságom naplóját tartja majd az utókor, nem a költészetét. Lázár Ervin sokszor és régóta mondta, hogy neki elég volt, ő már megírta a magáét. Juhász Ferenc meg, bár tudta, hogy a grandiózus életmű kerek és egész, mégsem érezte azt soha lezártnak. Nekem egy csomó megíratlan könyv van a fejemben. Vékonyak, vastagok. Tibetben játszódnak vagy a gyerekkoromban. Igaz, egy könyv mindenképpen hiányzik még… úgymond a sorból. Az utóbbi hónapokban egyre nyilvánvalóbbá vált, válik, hogy mit is kell írnom, merre kell tovább haladnom. Közben vannak olyan elképzeléseim is, amelyeket sok éve hordozok, most mégis azt érzem, elvesztettem. Már nem érdekel. Az erdélyi, háromszéki havasokban játszódó közép-európai vadnyugat. Ha megírom is, egészen másként. Szikárabban. Könnyedebben. De most más fontosabb lett. Vagy inkább úgy mondom, hogy jelentkezett egy másik könyv, amit nem terveztem, amiről nem is tudtam.
– Önmagáról is megállapíthatja valaki, hogy megírta-e már a fő művét?
– Persze. Van olyan alkatú író, aki megállapíthatja, és igaza lesz, a másik megállapítja, és téved, a harmadik azt sem tudja, miről van szó. Van olyan író, aki ha befejez valamit, úgy tesz, mint a tyúk, körberohangálja a baromfiudvart és kotkodácsol, hogy milyen szép tojást tojt. A másik író kételkedik. Bizonytalan. Kussol és figyel. Nem tudja, mit csinált. A harmadik író reggel nyolckor tudja, hogy jót írt, de tízkor már nem hiszi el, másnap meg azon kesereg, hogy miért szülte őt az édesanyja, hiszen nem írónak való. Délben meg kap egy SMS-t, egy dicsérő szót, és megint kisütött a nap. Én egyetértek Örkénnyel, Kosztolányival és azokkal, akik bizonytalanok, kétségekkel viseltetnek a saját munkájukkal szemben. Egy barátom mondta kicsit gőgösen, tíz vagy húsz évvel ezelőtt, különben igen jó prózaíró, hogy már nincs olyan, amit ne tudna megírni. Azt feleltem, hogy mi van, ha nem tudja elképzelni azt, amit nem tudna megírni. Mindenki más. Az egyik írót az hajtja, ha kétségek közt vergődik, a másikat a magabiztossága.
– Létezik olyan, amit szeretne megírni, de úgy érzi, nem sikerülne?
– Van ilyen, de azt nem mondom el. Mondok viszont mást. Szívesen írnék egy olyan krimit vagy kalandregényt, amit fél év alatt százezren vásárolnak meg. És ennek ellenére jó. De valahogy eddig évtizedeken át sosem jött el az a hajnal, amikor nekikezdtem volna. Ebből következően kimondhatom, hogy ilyet sem tudok írni.
– Budapesten él, karakterei és történetei mégis jól tükrözik a határon túli életérzést. Ez valószínűleg annak is köszönhető, hogy gyakran járja ezeket a vidékeket. Mi keltette fel az érdeklődését a téma iránt?
– Háromévesen régész akartam lenni. Meg történész. Úgy születtem, hogy a múlt mindig érdekelt. Apai ágon felvidékiek vagyunk, anyai ágon erdélyi, szilágysági rokonságom van. Ebbe tehát belenőttem. Tízéves korom körül kezdtek Erdélybe vinni a szüleim rokonlátogatásra, majd tovább, Kolozsvárra, Farkaslakára, a Sóvidékre. Tizennégy éves koromtól pedig már egyedül, vagyis egy akkori kölyökbarátommal nyaranta autóstoppal, tehervonatra kapaszkodva csavarogtuk be Erdélyt. Tutajra úsztunk rá, barlangokban, kápolnák padlásán aludtunk. Az Aranyos partján a víz fölött cölöpökön álló aranymosó-kalyibában húztuk meg magunkat éjszakára. Ezek a kamaszkori kalandok meghatározóak voltak. Tizenévesek voltunk. Sokszor koszosak, éhesek, ázottak, fáradtak, többnapos vagy -hetes stoppolás, csavargás után. Favágóbarakkokban aludtunk. Meg esztenán, havasi pásztoroknál. Vándorcigány-táborban. Ha visszatértünk a szász, székely vagy román falvakba, nyomban befogadtak az öregek. Etettek, itattak, meséltek. Drámai helyzetekbe keveredtünk. Felvett minket egy székely férfi, s kérdezte, honnan jöttünk. Mondtuk, Budapestről, erre letért az útról, ráborult a kormányra és zokogott. Aztán azt mondta: „A magyarok elhagytak minket, Kádárék elfelejtették az erdélyi magyarságot.” Amikor tizenévesen síró felnőtt férfit látsz, az nagyon erős élmény, karmolás a lelken. A hasonló élmények annyira rányomják a bélyegüket az emberre, hogy máig nem szűnt meg a rossz érzés, ahogy a román határ felé közeledem, jön a szorítás a gyomromban.
– Mennyire érzi magát budapestinek?
– Én otthon csak itt lehetek. Szívesen mondanám, hogy Kolozsvárra és Székelyföldre is hazamegyek, de a valóság nem ez. Bármennyit is jártam Erdélyben meg a Felvidéken, akárhogy igyekszem is átérezni, milyen lehetett Romániában mondjuk katonának lenni, ez képtelenség. Nevetséges is lenne ezt állítani.
– Mi a célja az írással?
– Maga az írás a cél… Vannak vágyaim, persze. Sok olvasó. Szórakoztatni. Elgondolkodtatni. Ilyesmi. Hogy jól írjak. Semmi nem olyan erős, mint a tapasztalat. Amit nem éltél át, arról bármennyit tudsz is, igazából nem ismered. A jó irodalom pedig képes tapasztalatot sűríteni és azt nagy erővel átadni.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019. március 9-i számában)
