B. Mihály Csilla
– Rövid önéletrajzi szövegedben azt olvashatjuk, hogy már gyerekkorodtól kezdve az alkotás állt az életed középpontjában, az első versedet „a betűk tanulásával egyidejűleg” írtad meg. Mit fogalmaztál meg ebben az első versben és minek köszönhetően kerültél – már akkor is – ilyen közeli kapcsolatba az írással?
– Semmilyen eget rengetőt. Legelső versem egy teljesen egyszerű, kissé együgyű nyolcsoros volt Gól! címmel. Szobám ablakából a focizó osztálytársaimra láttam, és ez inspirált. Befelé forduló ember vagyok, és gyerekként is az voltam. A kinti fogócskákra, labda- és egyéb játékokra hamar ráuntam, és azon kaptam magam, hogy szívesebben töltöm az időt a gondolataimmal, érzéseimmel, és próbálom valahogy megfogalmazni mindazt, amit a belső hangom mond. Megvan még a füzetem az akkori zsengékkel és a naplóm. Most, belelapozva, valamiféle hiányt olvasok ki belőlük, olyasmit, amit mindannyian érzünk néha és valami másra, többre vágyunk.
– Az irodalom iránti szereteted is ebben az időszakban jelentkezett? Milyen könyveken nőttél fel, melyek voltak az első meghatározó irodalomélményeid?
– Nagyon jó tanító nénim, később nagyszerű magyartanárnőm volt, iskolaváltás miatt, sajnos, csak rövid ideig. Biztosan sokat segített az ő dicséretük, figyelmük abban, hogy még inkább az irodalom felé forduljak; itt megemlítem a rajztanáromat is, Muhi Sándort, aki egy életre megszerettette velem a grafikát. Szerettem olvasni, főleg kalandos, izgalmas történeteket, de életem első regénye, A dzsungel könyve vitte a pálmát abban az időben. Bármikor szívesen újraolvasnám most is. Később aztán előtérbe kerültek a szimbolista, impresszionista költők művei, a dekadens Ady – dacossága, dinamikája, ereje azóta is első helyen tartja a kedvencek listáján –, de Kosztolányi, Babits, a lírikus Áprily, Nagy László szívszorító költészete, Weöres játékossága, a halk szavú és elégikus hangú Arany páratlanul gazdag szókincse mellett formaművészete is lenyűgözött. Nemes Nagy Ágnes, Endrődi Sándor, Ábrányi Emil, és a megkerülhetetlenek: József Attila, Pilinszky János. Nyírő Jézusfaragó embere, Zola Patkányfogója, Márquez Száz év magánya máig visszhangzik bennem.
– Kiket tekintesz mentoraidnak, példaképeidnek?
– Nincsenek példaképeim, és közhelyesen szólva, az élet a legjobb mentorom. Mindig akadt viszont, aki segített és bábáskodott a verseim fölött. Édesapám a kezdeteknél, hiszen ő is írt, jóval később Az Élő Magyar Líra Csarnokában találtam rá a segítőimre, vagy inkább ők rám.
– Kezdetben grafikát és szobrászatot tanultál, később elvégezted az óvó-tanítóképzőt, végül pedig Kolozsváron, a Babeș-Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán végeztél vallás-néprajz szakon. Kissé eltérő szakirányok ezek, ezért is érdekelne: miért épp ezek a tanulmányok vonzottak a leginkább és melyik áll(t) hozzád a legközelebb?
– Mindig, mindig az alkotás. Már gyerekkoromban kijelentettem, ha valaki feltette a „mi leszel, ha nagy leszel” kérdést, hogy művész. Tudtam, hogy erről fog szólni az életem, bár, hogy milyen művész, az sokáig rejtve maradt még előttem is. Ha annakidején tudom folytatni magyar tagozaton a tanulmányaimat, talán a szobrászat és grafika állna most az első helyen. A román nyelv sohasem ment jól, ezért kanyarodtam a tanítóképző felé – ami egyébként a tanítással együtt szintén szép korszaka az életemnek –, később a vallás-néprajz szakhoz – „nyakas kálvinista” családból jövök, édesapám és testvérbátyám is református lelkészek –, de most, írás közben találtam igazán önmagamra. Nem gondolom eltérő szakirányoknak egyébként, a költő is tanít, akár a tanító, értéket ment és őriz, akár a néprajzos, és teszi mindezt Isten színe előtt úgy, mint bármilyen művész ihletett állapotban.
– Hogyan és milyen mértékben voltak hatással ezek a tanulmányok az alkotásmódodra, a költészetedre?
– Inkább úgy tekintek ezen időszakokra, mint rövidebb-hosszabb kitérőkre, hasznos pihenőkre, melyek segítettek abban, hogy az legyek, aki most vagyok. A szobrászkodás közelebb vitt a formához, a grafika a képi világ és kifejezés különféle módjaihoz, a tanítás alázatra nevelt, a néprajz az értékeink mentésének, megőrzésének és továbbadásának fontosságát jelenti számomra ma is, a vallás pedig Isten közelségét.
– Ma már, az írás mellett szerkesztéssel is foglalkozol. Sokan mondják, hogy a szerkesztői munka némiképp kiöli, vagy legalábbis korlátozza az alkotói kiteljesülést. Te hogy érzed ezt?
– Nálam első helyen az alkotás áll, minden más utána következik. Ugyanakkor a sok munka, tennivaló inkább motivál, mint hátráltat.
– „Mára az alkotás, főként a versírás, egyszerre lett hivatás, küldetés és felelősségteljes feladat is számomra. Szent játék” – hangsúlyozod a már említett önéletrajzi szövegedben. Először is kíváncsi lennék arra, hogy mi a te küldetésed a költészeted által és miben látod az írás, az alkotás felelősségét?
– Először azzal kezdem, hogy minden leírt és kimondott szóért felelősséget kell tudnunk vállalni. A költő, író esetében még inkább igaznak kell/kellene lennie. Sajnos, nagyon sok esetben nincs ez így, és közönséges, profán szintre süllyesztik a gondolatot, érzéseket, és ezáltal a verset. A költészet olyan fenséges játék, amit csak teljes és tiszta szívvel lehet játszani. Küldetésemnek érzem, hogy visszaemeljem a költészetet az őt megillető helyre. Persze nem egyedül. Fontosnak tartom anyanyelvünk ápolását is. Rombolás, a nyelv törése, tördelése (ami kordivat, akárcsak a bizonytalanság, a nihil, a mindent elutasítás) helyett, ráirányítani a figyelmet az igazra, a hitre, a valós életre, értékre, és a szép, gazdag, ízes magyar beszédre. A költő úgy szólaljon meg, hogy értsék őt, ne magas lóról és főleg ne bikkfanyelven! Ne beszéljen mellé, kongassa meg a vészharangot, ha arra van szükség, fenyítsen, tanítson, ha arra és szeressen.
– Manapság, akik írással foglalkoznak, ha nem is írói weboldalon keresztül, de a Facebook segítségével megpróbálnak egyfajta kapcsolatot létesíteni az olvasóikkal. A minapi levelezésünkkor említetted, hogy neked nincs Facebook-fiókod. Ezen manapság, sajnos, nem sajnos, az ember azért mégis meglepődik, és felmerül benne a kérdés – főként talán egy író, költő esetében –, hogy mi lehet az oka ennek? Te hogyan próbálsz kapcsolatot létesíteni az olvasóiddal? Egyáltalán szükségesnek tartod-e?
– Nagyon fontosnak tartom a kapcsolattartást az olvasókkal. Nélkülük pusztába kiáltott szó a vers. Ma, ha valaki nincs a közösségi oldalakon, gyakorlatilag nem is létezik. Régebb, még az iWiW-en fent voltam – te talán nem is emlékszel rá –, aztán megszűnt, és kezdődött a Facebook-őrület. Nincs különösebb oka, lever a víz a töménytelen, ömlesztett és felesleges „információtól”, ezért egyszerűen kimaradtam ebből. Az olvasókkal való kapcsolattartás hiányát viszont érzem, és igényelném is a visszajelzéseket, bármilyen őszinte véleményt, kritikát. Előfordult olyan is, nem egyszer, nem kétszer, hogy azon folyóiratok szerkesztőségén keresztül, ahol publikálok, kaptam olvasói levelet, e-mailcímeket. Rendkívüli érzés és nagy öröm, némelyikből barátság született. A kötetem megjelenése előtt készítettem egy weblapot (https://versekegipasztorok.mozellosite.com), talán ez lehet majd a verseim és olvasóim találkozóhelye.
– Mennyire követed a kortárs irodalmi életet, aminek egyébként te is a részese vagy? Szoktál találkozni, beszélgetni pályatársakkal? Olvasod, követed a szövegeiket?
– Igyekszem mindent olvasni, kivéve, amit nem bírok végigolvasni, mert előfordul ilyen is. A vásári, posztmodern, se füle, se farka álkölteményeket hamar átlapozom. Pár költőtársamat barátomnak tudhatom, nincsenek sokan, de számomra fontosak. Személyes levelezést folytatunk, és igen, találkozunk, néha együtt sütögetünk, kirándulunk, túrázunk, megvitatjuk egymás, mások verseit, az élet ügyes-bajos dolgait.
– Verseidben az összhangra törekszel, a gondolat és a forma összhangjára, amely meglátásaim szerint sikerül is minden esetben. Ez azért is érdekes, mert manapság talán inkább a szabadversek hódítanak, a fiatal szerzők is többnyire ezt a módszert alkalmazzák. Neked miért fontos a formai kötöttség, a forma és a gondolat kölcsönhatása?
– Olvastam valahol, hogy: az ilyen „belső ritmusú” divatos leegyszerűsítés olyan költőknek való, akik verselő készségük köznapiságát a rímtelen próza kényelmes eszközeivel kénytelenek kendőzni. Tudom, nem leszek szimpatikus ezzel a kijelentéssel, de van benne igazság. A ritmus a vers szívdobogása, a jól megválasztott forma pedig erősíteni tudja a tartalmat. Ezek alapvető verstani – ha úgy tetszik szabályok – dolgok, amit valaki vagy elfogad, vagy nem vesz róluk tudomást – manapság többnyire divatból, de attól még ez nem változik, állandó. A léleknek teste van, a gondolatnak formája. És bár a költő nem lesz, hanem születik, a tehetséget fontos fejleszteni és csiszolgatni. Tizen-, huszonévesen szabad verseket írtam többnyire, de meglátásom szerint csak az tud jó szabad verset írni, akinek már nem okoz gondot a kötött versek írása. Hogy mondjak erre egy banálisat: csak az tud igazán szabad lenni, aki ismeri a korlátait. Egyébiránt természetszerű a vers és a dallam összekapcsolódása, hiszen ősi felező nyolcasban szólal meg számos népdalunk, a vers is kezdetben dal volt, énekelt vers. Nálam is sok esetben egy dallam születik meg először, vagy egy egyszerű ritmus, és erre próbálom ráültetni mindazt, amit el szeretnék mondani. Mindemellett és minden esetben a tartalom a lényeg. Viszont az a jó, úgy szól igazán, ha a költő összhangba tudja hozni a kettőt.
– Idén, március 8-án jelent meg az első, Versek, égi pásztorok című versesköteted. A kötetben 340 oldalnyi vers található meg, „hét év válogatott termése”, amely meglehetősen hosszú idő. Miért volt szükség ilyen hosszas várakozásra a kötet létrehozásáig és hogyan szerveződnek egy nagy egységgé ezek a versek? Melyek voltak a szerkesztési elvek?
– A kötetterv már 2020-ban készen volt, azóta porosodott a gépemen. Nem vitt rá a lélek, hogy kiadassam. Méltatlannak éreztem, és tulajdonképpen most is, hogy a kiadás vesződségeivel és menedzselésével kell foglalkoznom. Egyfajta csodavárásban voltam. Beláttam aztán, hogy kénytelen leszek magam megoldani, ha tovább akarok lépni. Egy korszak lezárása a kötet. Hét fejezetre osztottam, minden fejezet az adott év általam legjobbnak ítélt és szívemnek kedves verseivel.
– Az Égi pásztorok című versed utolsó szakaszában már megjelenik a kötet címe is: „Szép magyar beszédet őrző / versek, égi pásztorok! / Hadd legyen ma fény a költő, / mely az éjen szívbe ömlő / békeszóval átlobog.” Miért pont ezt a sort választottad a köteted címéül?
– Egyszerű a válasz. A vágyamat fogalmaztam meg benne, és ez lenne az. Mint már említettem, azt szeretném, ha a költészetet visszaemelnénk abba a magasabb szférába, ahová tartozik. Ez nemcsak feladat lenne, hanem kötelesség is.
– Azt, hogy szűk vagy bő hét év volt a 2013 és 2019 közötti időszak, azt valóban csak az olvasó döntheti el. Mégis jó volna, ha adnál némi támpontot arra nézvést, hogy ha az olvasó kinyitja ezt a kötetet, milyen témákkal, gondolatokkal találkozhat benne?
– Az élet, a líra klasszikus témáival: szerelem, tájleíró versek, öröm, bánat, haza, létösszegző versek, szülőföld, utazási emlékek, nemzeti sorskérdések, humoros, máskor komolyabb hangú társadalmi kritika, emberi kapcsolatok. Mindezt ütemhangsúlyos, időmértékes és magam álmodta formai köntösben. Ahogy egy kedves költőbarátom fogalmazott: a szavak rácsozatán átütő hit teszi a verseket mindennapi kenyérré. Ha nem is mindennapi kenyeret, de igyekszem adni a verseimmel. Azért izgulok kicsit, hogy hogyan fogadják az olvasók…
– Elmondásod szerint már születésedtől kezdve írsz, mégis a versek egy konkrét életszakaszt jelölnek meg, a már fentebb is említett 2013 és 2019 közötti időszakot. A saját hangod megtalálásának, kiforrásának időszaka volt ez?
– Nem, nem születésemtől kezdve, csak a betűk tanulásával egyidejűleg kezdtem lefirkálgatni a gondolataimat. Kezdetleges, gyermeteg versek voltak ezek. Később megjelent pár antológiában, helyi napilapban, magazinban versem a tizenéves, lázadó korszakomból is. Korábban említettem, kisebb-nagyobb kitérő után rászántam magam újra az írásra. Innentől datálódik, 2012–2013-tól, amit már vállalhatónak érzek, de ha szigorú akarok lenni magamhoz – miért ne lennék az? – akkor 2017-től írok úgy, ahogy szeretnék. De nem vagyok elégedett még. Tudom, hogy tökéleteset ember nem alkothat, viszont elég, ha törekszik rá.
– Egy ilyen nagy merítés után mennyire nehéz újból nekifogni az írásnak? Mennyire volt nehéz kötetbe rendezni 340 oldalnyi verset? Kik segítettek a munkafolyamatban?
– Egy kedves költőtársam, Szilágyi Ferenc Hubart átnézte, ajánlót írt, de magam rendeztem egybe, korrektúráztam. A belívet végül a kiadóval közösen alakítgattuk. Nem volt nehéz, tulajdonképpen már szinte könyörögtek a versek azért, hogy könyvbe kerüljenek. 2020-ban, amint elkészült a kötetterv, valóban úgy éreztem, hogy elfogyott a szusz és a lendület, de viszonylag hamar feltöltődtem és ráncba szedtem magam. Hiszen az írást nem lehet csak úgy abbahagyni! Fejben már elkészült a második, sőt a harmadik kötettervem, és a versek is szép számmal összegyűltek mindkettőhöz. Bár még a kiadásukon korai elmélkedni.
– Sok író, költő ismerősömtől hallottam az első kötet utáni depresszióról. Te hogyan élted (és éled) meg a kötet megjelenése előtti, illetve utáni időszakot?
– Új terveim vannak, és dolgozom rajtuk rendületlenül. „Ameddig bírja szív, torok”, s ameddig a Fennvaló engedi, teszem a dolgomat.
– Mi a feladata ma a költőnek?
– Irányt mutatni, igazat szólni, nem megalkudni.
