– Most jelent meg a Repedések című debütköteted a KMTG kiadásában. Hogyan kerültél kapcsolatba az íróakadémiával?
– Egy barátomtól, Para Manótól hallottam az akadémiáról először. Jó lehetőségnek tűnt – a szakmai hétvégék, mentoráltság, és az ösztöndíj is. Az meg, hogy ha a három év alatt megírom a kötetre valót és azt ki is adják, tényleg hatalmas dolog volt számomra pályakezdőként.
– Mikor, minek hatására kezdtél el verset írni? Foglalkoztatnak egyéb műfajok is?
– Anyai nagymamám magyartanárnő volt, de a másik mamám is sok verset olvasott és tudott kívülről. Szerves része volt a velük való beszélgetésnek az idézgetés, már nagyon pici koromban tanítottak nekem verseket. Könyvek között nőttem fel, természetes volt, hogy sok van belőlük otthon. Szerintem ez nagyon fontos volt, a támogató kezdő közeg. Az első saját „költeményemet” olyan három-négy évesen írtam, vagyis diktáltam le a szüleimnek. Egy kiszámoló volt, Csibi néni beszélget benne Virág nénivel. Illusztráltam is. Eleinte novellákat is írtam, még az akadémiára is prózásként jelentkeztem, de aztán a versek maradtak. Egyelőre. De nem tartom kizártnak, hogy egyszer végre prózát is fogok írni.
– Hogyan magyaráznád a kötet címét, és miért volt fontos, hogy éppen ez a fogalom szerepeljen a címben?
– Nem szeretek, ha csak egy mód van rá, repedésekre lépni. Szóval nekem ez ilyen babonás bolondságom is. Először a „Szóköz” volt a fejemben, mint cím. De az már el lett lőve, a tizennyolcadik születésnapomra a barátaim (nekem vannak a világ legjobbjai) kiadták az addig született verseimet és novelláimat egy kötetben, illusztrálták is, csodálatosan szép könyv lett, tele borzalmas szövegekkel. Szóval mindig is valami megakasztó, két hely közötti nemhelyet akartam megragadni a címválasztásaimban. Átmenetet, levegővételt. A versek tematikája is ilyen, elvesztés, gyász, kapcsolatoknak szakad vége. De közben önmagamra találás is, új emberekkel való kapcsolódás. Valamint a térkép, az utcák is visszatérő motívumok a kötetben, melyekre, mint nagyobb léptékű repedésekre tekintek. Innen ered a borítón látható alkotás ötlete is, ahol Prága utcái válnak kintsugi technikával megszépített repedésekké.
– A Repedések egy igen szubjektív kötet. Nehéz volt megírni ezeket a verseket, történeteket?
– Igen. Két szempontból is. Először is azért, mert el kellett távolodnom a szövegektől, nem engedhettem, hogy teljesen csak belső utalásokat soroljak egymás után, amit rajtam kívül maximum egy pár ember ért meg. És amikor érzelmileg ennyire be vagy vonódva, amikor például gyászról írsz, akkor valahogy mégis el kell jutni oda, hogy költőileg is jó legyen az a vers, ne csak terápia. A másik ok, amiért nehéz, hogy nem mindenik vers az én történetem. Hallott tragédiák, barátaim repedései is szerepelnek a kötetben, de mivel a hang elég egységes, akarva-akaratlanul így civilben is magamra kellett vennem másokkal történt megrázó eseményeket. Bár ha ezek elmondásával bárkinek is segítek feldolgozni a sajátját, legyen.
– A kötetben alapvetően a szerelmi szál jelenik meg, a másik fontos vonal az értelmezés számára Prága. Jelenleg is Prágában élsz? A művészi énedhez mit ad hozzá a város?
– Igen, bár törekszem a kétlakiságra. Hiányzik Csík, a család, az otthoni barátaim, a nyugis tempó. De Prágában is imádok lenni, rengeteget tanultam magamról abban a városban. Inspirál, mert mindig történik valami, csodaszép, és közben egy picit mindig idegen, így rá tudok nézni az ottani életemre kívülről is.
– Hogyan tudtál ebben a városban önmagadra találni? Milyen többletet adott számodra a város?
– Bátrabb lettem, szabadabb. Nagyon sokat segített az önbizalmamon, hogy egy idegen nyelven kellett barátokat szereznem, kenyeret vennem. Mivel rengeteg a pici galéria, nagyon sok kiállítást láttam. Vagy csak ha sétálok is, sokszor eszembe jut, hogy te jó ég, milyen szerencsés vagyok, hogy itt élek. Persze van nehéz oldala is, az örökös „kívülálló” lét nem mindig kellemes. Hiányzik az anyanyelvem – olvasok és írok minden nap, viszont van, hogy huzamosabb ideig nem kell magyarul beszélnem senkivel. Ezt régen elképzelhetetlennek találtam. Ma már valóság, de fáj. Szóval talán ebben is mondhatom, hogy több lettem. Az otthonomhoz, gyökereimhez való ragaszkodásban.
– A kötetben sok emlék megjelenik a szerelmi tematika révén. Számodra mikor váltak fontossá az emlékek?
– Hajlamos vagyok néha túlzottan a múltban élni, visszasírni régi szép időket, és elfelejteni, hogy akkor is épp ugyanígy szenvedtem, csak valami/ki másért. Valamint azért is hangsúlyt fektetek az emlékeim megőrzésére, mert túl sok szerettemet veszítettem el rövid időn belül, és pofon csapott, hogy vannak olyan történetek, nem is kevés, amelyeket már csak az én memóriám tehet létezővé, de ha elfelejtem, nincs akit megkérdezni. Ezért is igyekszek mindent felcímkézni, katalogizálni, leírni, dokumentálni.
– Milyen kihívásokkal kellett szembenézned a kötet kiadása kapcsán, illetve mi az, amit úgy gondolsz, hogy a kötet megjelenése révén sikerült elsajátítanod?
– Nagyon lassan dolgozom. Többet írok verset fejben, mint papíron, és ez nem túl praktikus. Az volt a legnagyobb kihívás, hogy belátható időn belül megszülessen egy kötetnyi vers – hogy mire megírom az utolsót, még mindig tudjak azonosulni az elsővel. Nem teljesen most sajátítottam el, mármint állandóan művelem, csak nem versekkel – végtelenül élveztem az írásaim ciklusokba rendezését. Egy picit mániám az ide-oda sorolgatása, listázása a dolgoknak, szeretek összefüggéseket találni vagy kreálni. Csoda, hogy nem vagyok laposföld-hívő. Úgyhogy igen, létrehozni egy térképet a műveimből nagyon vagány érzés volt.
– Milyen tervekkel indulsz tovább?
– Már egy ideje megvan az ötletem a második kötethez, csak mint mondtam, nagyon lassú vagyok. És kissé meg is rekedtem, nem a Repedések miatt, hiszen a kézirat leadása és a megjelenés között elég sok idő telt el, inkább azt gondolom, a munkahelyemre, a felnőtt életre szeretem fogni. De közben nem vagyok így maradéktalanul boldog, muszáj alkotnom, tehát tennem is kellene a helyzet javításáért. Szóval talán egyszer ez, kezdésnek. Hogy teremtsek időt és közeget az íráshoz.
Genovéva (Gere Nóra Éva): Repedések (KMTG, 2023)
„Alkotói energiát, amolyan Red Bull-szerű szárnyakat ad, és persze feladatot és felelősséget, hogy kezdjek is ezzel valamit” – fogalmazott a március 14-én József Attila-díjjal kitüntetett Bálint Tamás költő. A közgazdász végzettségű szerző gyerekkora óta ír verseket, több nagyvárosban élt, köztük Kolozsváron, ahol rendszeresen hallgatta a bölcsészettudományi kar óráit is. Az egykori Előretolt Helyőrség irodalmi kör tagjával az egyetemi éveiről, a kötött versformákról, de még az udvarlási szokásokról is beszélgettünk.
„Az író komoly ember, abszolút társadalomképes, tud érvényesen beszélgetni egy polgármesterrel, a költő viszont bohóc. Ezzel nem tudok mit csinálni. Bár lehet, hogy titkon nagyon tetszik” – fogalmazott Szálinger Balázs költő. A keszthelyi szerzőnek az írás – a pályakezdése idején – nem egy reflektált dolog volt az életében, mint mondja, csak írt, és kész.
„Az írás az a titkos szobám volt, amelyet hét lakattal védtem a külvilág elől. Pedig ez veszélyeket rejtő út, nem tanácsolnám senkinek” – mesélte Mirtse Zsuzsa, a március 14-én József Attila-díjjal kitüntetett író-költő. S bár sokáig fogalma sem volt arról, hogy az írással lehet valamit kezdeni, mára már több mesekönyv és verseskötet szerzője. Mirtse Zsuzsával a gyerekkorról, a mesékről, a munkafolyamatokról és a költészet szépségéről is beszélgettünk.
„Nagyon sok kamasz ír verseket, a legtöbbjük egy idő után abbahagyja. Én így maradtam, magam sem tudom, miért. Talán mert bizonyos kérdések azóta sem hagynak békén” – mesélte Győrffy Ákos író-költő, amikor a pályaindulásáról kérdeztem. A Budapest zajától távoli településen, Börzsönyligeten élő szerző kérdései vagy a kérdésekre keresett válaszai jellemzően vers, illetve prózaszövegek formájában papírra is kerülnek. Győrffy Ákossal – aki idén március 14-én vehette át a Magyarország Babérkoszorúja díjat – a költészetről, a zenéről és a természetről is beszélgettünk.
Aki egy kicsit is ismeri Ajlik Csengét, akár csak a posztjain keresztül, tudja, mennyire fontos neki a természet közelsége. Ez a közelség, a természethez való kapcsolódás segítette őt abban is, hogy egyre több mindenben felismerje Isten jelenlétét. „Nem koncentrálódik egy olyan dologra, ami tőlem távol van…” – feleli. Beszélgetésünk során erről a közelségről, a nagypapától megörökölt noszvaji kunyhóról, de főként a Csenge által megálmodott verslevelekről beszélgettünk, amelyek nem csupán a költészetet, de a szeretet és az együttérzés ötvöztetésében az élet apró örömeit is belopják az emberek szívébe.
Törekedtem levetkőzni azokat a motívumokat, témákat, képeket, melyek az első kötetnek alappillérei voltak. Elkezdtem kötött versformákkal kísérletezni, ami segített más nézőpontok, gondolkodásmód elsajátításában, és a szabadversek felépítésében is tanulságokkal szolgált. Az otthonkeresés volt a kulcsszavam, egy olyan versbeszélő megformálása, aki egy új ország, város belakására törekszik, ám valamiképpen mindig akadályokba ütközik. Annak idején a Móricz Zsigmond alkotói ösztöndíj nagy segítségemre volt az elindulásban, hisz a Fák után számomra is kérdés volt, hogyan tovább.
A porondmester maga Dionüszosz, aki, mint egy cirkuszi látványosságot, vizsgálja a körülötte lévő világot. Szereplőit, történelmi eseményeit, nagy szerelmeket és barátságokat. Ma a körülöttünk zajló események, fordulatok úgy követik egymást, mint egy cirkuszi előadásban egyik etűd a másikat, és pont úgy próbálnak rákontrázni elődeikre. Amikor azt hisszük, ennél izgalmasabb már nem lehet a műsor, mindig olvasunk valami cikket a globális vagy helyi politikai helyzetekről, az állatkertben született kisoroszlánokról, vagy egy film nem várt elsöprő sikeréről, és minden alkalommal lenyűgöz az újdonság, a dráma.
Ezek az esetek, élethelyzetek, traumák sokkal gyakoribbak, hétköznapibbak, mint azt a mai napig is sokan gondolják. Ezeket a fiatalabb generáció egyre jobban feszegeti, és elég bátrak hozzá, hogy szembe is merjenek nézni velük, hogy változtassanak maguk miatt, az életük élhetősége miatt. Ez a kötet is megerősítené őket abban, hogy a problémáikkal nincsenek egyedül. Az már más kérdés, hogy el fogja-e érni a könyv az olvasót, és az olvasó tud-e majd dönteni arról, hogy ez egy jó, számára hasznos mű, vagy sem.
A valóság egy lehetőség a boldogságra. Mindenhol ott van önnön tökéletességében és tökéletlenségében, az önnön szépségeivel és hibáival, ráncaival, gyűrődéseivel, simaságaival, örömeivel és szenvedéseivel, amelyeket egymás kontrasztjában tudunk értékelni – csakhogy mi ezt nem igazán akarjuk élni.
Nagy Iván amellett, hogy 2019-től igazgatja a múzeumot, hangszeres népzenével, a folklorisztika különböző ágaival is foglalkozik. Csaknem tíz évig a Csallóközi Táncegyüttesben tevékenykedett, és több mint húsz éve a Pántlika Zenekarban cimbalmon és dudán játszik. 1999-től a dunaszerdahelyi Művészeti Alapiskola alkalmazottjaként a Dunaág Néptáncműhely munkájából is kiveszi a részét. A Pátria Rádióban több éven keresztül dolgozott néprajzi szerkesztőként. Etnológusként két önálló kötetet és számos szakcikket publikált, és publikál a mai napig.