– 2012-ben jelentek meg az első novellái. Voltak előzményei ezeknek az írásoknak? Tudatosan készült az írói pályára?
– Nem készültem. Inkább, mint minden „olvasó emberben”, egy idő után bennem is a vágy ért meg, hogy próbálkozzam az írással. Azt gondolom, hogy ez természetes, gyakori vágya az irodalmat fogyasztó embernek – sajnos csak kevesen jutnak el a valóra váltásig.
– Mikor kezdte el felismerni, hogy az alkotómunka akár komolyabban is részese lehet az életének, illetve az is érdekelne, hogy miként volt jelen a mindennapjaiban az irodalom és az írás a publikálások előtti időszakban?
– Mint már említettem, rendszeres olvasó voltam, ráadásul az akkori baráti társaságom is csupa hozzám hasonló irodalom iránt érdeklődő nőből és férfiból állt, így ajánlásban, olvasásélményben nem volt hiány. Ami a kérdésének másik részét illeti, amikor nyomdába ment az első könyvem, a Rablóhalak, már kész volt a második, Dögkeselyűk, fejezetek egy multi életéből címmel. Az apósom szavaival élve írtam, mert nem tehettem mást.
– Kiket tekint irodalmi példaképeinek, és – ha van – ki a mestere, aki szinte mindig előolvasója a kiadásra váró szövegeinek?
– Az indulásnál Hemingway, Carver, B. E. Ellis, később, a regényeimnél Michel Houellebecq tett rám nagy hatást, míg a Férfiak fegyverben megírására kifejezetten Jászberényi Sándor első két csodálatos novelláskötete inspirált.
– Írásai nagy részében a felső tízezer mindennapjai kerülnek a fókuszba, hősei folyamatosan abban a dilemmában találják magukat, hogy nem tudják párhuzamba helyezni a vágyott életformát a valósággal. Miért éppen a társadalom ezen szeletét választotta irodalmi alkotásainak központi témájául?
– Azon egyszerű oknál fogva, hogy a társadalom ezen szeletét ismerem úgy-ahogy. Ebben dolgozom mint ügyvéd, és megfigyelésem tárgyai is ezek az emberek és élethelyzetek, és mivel otthonosan mozgok bennük, az imagináció könnyebben megy.
– A Rablóhalak, a Dögkeselyűk és a Harcból nincs elbocsátás című kötetei akár egy sorozatnak is tekinthetők, ezt több kritika és recenzió is visszhangozza. A szereplők, bár a foglalkozásuk eltér, mégis ugyanolyan viselkedésmintákat vázolnak fel. Miért tartotta fontosnak mégis három novellásköteten keresztül taglalni ezt a kérdéskört?
– A társadalom különböző szegmenseit átjáró kortünetet, korszellemet akartam megragadni: a fiatalságkultuszt, a vágyott és megélt valóság ütközéséből fakadó kognitív disszonanciát, a díszletek mögötti ürességet. A vállalatigazgató vagy a lecsúszott valóságshow-sztár ugyanabban a korban él, ugyanazokat a vágyakat hajszolja.
– Milyen hatással vannak és lehetnek a társadalomra, a hétköznapi ember életére a novelláiban is megmutatott embertípusok és az általuk képviselt életforma? Veszélyeztetik-e, és ha igen, hogyan, az „átlagember” életét?
– Azt hiszem a hőseim valahol teljesen átlagemberek. A „globaloma”, egy létforma katonái; vannak köztük tisztek és közkatonák, ám viselkedésüket, értékrendszerüket, vágyaikat ugyanaz az univerzális liberalizmus hatja át, amely a globalizmus hivatalos ideológiája is.
– Több novellában is felbukkan a digitalizációval járó kreált világ és énkép problémája, mely azonban már nemcsak az elit társadalmat érinti. Mindenki a közösségimédia-platformokon keresztül tájékozódik a világról és a többi emberről. Ami talán a legnagyobb probléma, hogy az emberek fals képet mutatnak magukról, ami tulajdonképpen egy láncreakcióvá vált azáltal, hogy a kedvezőbb színben fölmutatott, már-már tökéletes életmódot, arcot, testet, egzisztenciát közvetítők arra sarkallják a követőiket, hogy ők is ilyenek legyenek. És persze olyanok is lesznek, egy kép vagy egy videó erejéig, míg a valóság teljesen mást mutat. Milyen következményei vannak és lehetnek ennek a fajta „kép-mutatásnak”?
– Ugyanaz, mint minden önbecsapásnak. Egy idő után vagy bizonyos élethelyzetekben az egyén gyorsan szembesül azzal, hogy ő nem az, akinek képzeli, mutatja magát. Ez óriási lehetőség arra, hogy az író konfliktust generáljon (konfliktus nélkül nem működik a próza), és a tragikus, tragikomikus vég is garantált egy ilyen jellegű kognitív disszonancia során. Mondok egy példát: nagy cég középvezetője vagyok, emberek engedelmeskednek és félik a szavamat, ám mint minden ember, én is arra vágyom, hogy mindez a tévé sugallta álomvilágban is így legyen. Lemegyek hát péntek este egy bárba, hogy valóra váltsam a Netflix egyik jelenetét (szóval becsajozzak, méghozzá ripsz-ropsz puszira). Észre sem vesznek, mert a bár, amely napközben álmaim színterévé nőtte ki magát, egy másik dzsungel, mint a toronyház, ahol dolgozom; mások a szabályok, és itt még csak zsákmányállat sem vagyok, legfeljebb növény.
– Mi kellene ahhoz, hogy a világ fölébredjen ebből a látszatvalóságból, hogy végérvényesen lekerüljön a hályog a szeméről? Ön szerint hogyan lehetne elkerülni, hogy ne váljunk táplálóivá a látszatvalóságnak?
– Irónia. Próbáljunk meg nevetni magunkon. A modern ember ott kételkedik, ahol nem kellene (hogy a legfontosabbat említsem, Istenben és az ő erkölcsi parancsaiban), és ott hisz, ahol kételkednie kellene (a multikulti előre gyártott, csomagolt és lefagyasztott, majd bizonyos események idejére felmelegített zavaros ideológiája, pl. klímarettegés, woke stb.). Én ezektől az emberektől konkrétan félek.
– Izgalmas és egyben kétségbeejtő belegondolni, hogy amikor száz-kétszáz év múlva az emberek fellapozzák ezeket a könyveket, egy ilyen, meglehetősen drasztikus képet kapnak a 2020-as évek eleje-közepéről. Valóban ilyen nagy a baj?
– Óriási. A gondolkodást előre gyártott ideológiával helyettesítik. A vallás hanyatlik, a Kreonok győznek és az Antigonék veszíteni látszanak, az erkölcs relativizálódik, az esztétikai érzék a béka segge alatt van. Az emberek rosszabbul öltözködnek, mint a nyolcvanas években. A rosszulöltözöttség a magunkkal szembeni igénytelenséget rejti, míg az erkölcsi relativizmussal azt üzenjük a külvilágnak, hogy olyan dolgot is tolerálunk magunk körül, amivel nem értünk egyet. Mindkettő szellemi, lelki, erkölcsi és fizikai restségre vezethető vissza, és a hanyatló kultúra csalhatatlan jele. És ezek után csodálkozunk, hogy a bevándorlók nem akarnak integrálódni az európai kultúrába?! De hát miért tennék, amikor már mi sem vesszük komolyan a saját múltunkat, hőseinket, az alapvető viselkedési szabályokat?! A nyugat, amelynek részei vagyunk, a lovak közé dobta a gyeplőt. Utánuk az özönvíz.
– Bár az is lehet, hogy száz-kétszáz év múlva a mostani sokkal inkább fog normalitásnak tűnni, mint az ő aktuális helyzetük. Ön hogyan látja a világ, azon belül is Magyarország jövőjét?
– Emmanuel Todd szerint ha egy hanyatló korszakban látni, érezni akarod, hogy miként éltek egykor a központban, mit tartottak egykor helyesnek és mit rossznak (etika), akkor menj el a kultúra peremvidékére – ugyanis a végvárakban őrzik legtovább az adott civilizációt egykor karakteresen leíró jegyeket. Ma Magyarország, hasonlóan a V4-hez, egy végvár, egy ostromlott erőd, amit a társadalommérnökök által vezetett magányos tömeg ostromol, faltörő kosként használva a pénzen megvett sajtót, a posztkommunista kulturális elitet, a hazánkban ideiglenesen állomásozó multikat és a magukat civilnek álcázó, idetelepített politikacsináló zsoldoscsapatokat. Nekünk pedig nincs jogunk meghátrálni. Kötelez minket a humanizmus, Isten szava, a tudomány igazságai és a józan ész.
– A Harcban nincs elbocsátásban megjelenik egy Kötter nevű alak is, egy „nagymenő, gátlástalan ügyvéd”, ahogyan Svébis Bence fogalmaz a Dezillúziók diktátorai című kritikájában. Utalás ez valamiképpen a saját életére, hiszen a valóságban ön is ügyvédként dolgozik. A novellákban megjelenő embertípusok és történeteik megírása segített abban is, hogy a saját életében is tudatosítsa – és ezáltal elkerülje – a hazugságokra, képmutatásra épülő látszatvalóságot?
– Nem tudtam ellenállni a kísértésnek, és beleírtam magamat – bocsánat. De, nem megkerülve e kérdést, egy jelenet erejéig jelenek meg, és az általam megformált figura, mintegy összefoglalását adja a 2010-es évek életérzéseinek, miközben hasztalan tanácsokat – „maradj mindig fiatal” – ad főhősnek.
– Az IKEA, vasárnap című regényéről beszélgetve elhangzott a következő mondat: „Meg az az igazság, hogy egy idő után a kapcsolatok nagy része kiüresedik, és megunják egymást az emberek.” Ezt szerintem még sokan tapasztaljuk akár magunkon, akár a közvetlen környezetünkön is. De mi lehet az oka ennek? Ugyanis, ahogy én látom, a válás, a kötelezettségektől mentes élettársi viszony, valamint a nyitott kapcsolatok egyre „divatosabbak” lesznek. Nem beszélve a „childfree by choice” mozgalomról – nevezzük most így –, amivel szintén mostanság találkoztam.
– A házasság nem a végtelen kalandok sora, főleg nem egy videóklip. A házasság sok minden, közös célok, testiség, vagyon, ám legfőképp olyan dolog, ami, hasonlóan a barátsághoz, bizalomra épül. A kölcsönös bizalomra. Szóval nem hallgatjuk le a házastársunkat, a barátunkat, nem adjuk ki a titkait, mert ezzel megsemmisítjük az ember mint társas lény legfontosabb tulajdonságát: hogy képes másokban megbízni vagyis együttműködni. Korunk, a magányos tömeg kora, úgy tűnik, ezt is kikezdte. Az emberek egy részének nincs szüksége a bizalomra és az arra épülő véd- és dacszövetségre, helyettük élményekre van szükségük, a szexualitás határainak a végtelenbe tágítására van szükségük, a folyamatos változásra van szükségük – persze, amíg test bírja. Ám mi lesz, ha a vágy még hajt, de a test, az a fránya test, az már nem bírja? Íme egy újabb korszakos társadalmi probléma.
– A regény címe rögtön eszünkbe jutatthatja, hogy milyen gyakran választjuk a céltalan IKEA-bolyongásokat vagy más szórakozási lehetőségeket a hagyományos vasárnapi templomjárás és elcsendesedés helyett. Talán pont az a baj, hogy az ember elvesztette vagy lassacskán elveszíti az Istenhez való kötődését, a rituálékat és a szakralitást?
– Hála Istennek nem mindenki. De nagy a baj. Európa, az európai kultúra nagy könyve hosszú évszázadokon át a Biblia volt, útja, története pedig a kereszténység. A kereszténység a nyugati világ számára több volt, mint egy vallás: energia volt, amely, ha kellett háborúba vitt minket, ha kellett, megszervezte a kontinens védelmét. Embereket vitt a kreativitás csúcsára, a Szent Péter-bazilikától a firenzei dómon át a Mátyás-templomig ez inspirálta, ahogy Bachot, Beethovent, Vivaldit vagy éppen Leonardót, Botticellit is. Választ tudott adni mindenre, ami fontos a lelki egészséghez. Douglas Murray írja, hogy „a modern európai kultúrában semmi sem nyújt választ. Semmi sem mondja: Nézd, itt van egy kultúra és egy filozófia, ami évezredeken át vigasztalta az embereket, így hát ebből te is táplálkozhatsz. Ehelyett a legjobb esetben is csak ezt hallani: Találd meg az értelmet, abban, amiben akarod.” A legrosszabb válasz pedig a nihilizmus, ahogy a világnak, úgy a te életednek sincs értelme. Így tényleg nehéz lesz fenntartani a kultúránkat, ugyanis, ahogy a szó is mutatja, azt művelni kellene, ám ha már nincs mit művelni, akkor tulajdonképpen vége van – leállt, megfagyott, kész, vége.
– Miért célja a nyugati kultúrának, hogy kiölje Istent az emberek életéből?
– A nyugati kultúrának nincs célja, mert a kereszténység után nem jött semmi., amit egységes európai kultúrának nevezhetnénk. Ahogy az előbb mondtam, lefagytunk, nem művelünk. Nincs semmi isteni, ami inspirálna minket. Már nincsenek nagy íróink, költőink, akikért a világ rajong. Nem alkotunk nagy, maradandó zeneműveket, amelyeket a világ koncerttermeiben játszanak vagy hazaviszik az emberek CD-n. Épületeink középszerűek és harminc-negyven évre szólnak, szóval most ki lehetne rájuk adni előredátumozva a bontási engedélyt. Istent mi öltük meg, hogy egy klasszikussal éljek, és helyére egy, remélem egyszer klasszikussá váló fiatal tehetség, Czopf Áron, gondolatával élve ezt tettük: „Akit a vallás nem érintett meg, nihilistának viszont tehetségtelen, az a 21. században leginkább a technokrata elitek szekuláris erkölcsrendészetében találja meg a számítását. Annak a dolga kigúnyolni, üldözni és jelenteni a politikai gondolkodás minden formáját. Emlékeztetni az embereket arra, hogy miben kell hinniük, továbbá tájékoztatni a lakosságot, hogy a »globális civil társadalom« rosszallását elkerülendő miképpen élhet csendes, apolitikus és az előírt szabványok szerinti erényes életet.” Ez a nagyvállalatok, az embertelen szervezetek rabjainak a sekélyes életfilozófiája, amely önsegítő könyvként ad szinte minden élethelyzetre PC gondolati és abból fakadó cselekvési útmutatót. Ez a félelmetes robothadsereg szolgálja ki a globalizmust.
– „Túlságosan gyengék és esendőek vagyunk, ráadásul elveszítettük minden spirituális alapunkat. A Nyugat elveszítette Istent, nincs kihez menekülnünk, egyedül vagyunk” – említi az egyik interjújában. Hogyan nyilvánul ez meg?
– Ha nincs törvény, ha minden relatív, nincsenek Antigonék sem, csak Kreonok vagy még rosszabbak. A törvény Istenből fakad, mivel ő maga a törvény. Örök és megváltoztathatatlan. Ebből fakad az ereje és a nehézsége is. Manapság nyugaton milliónyi ember fejében milliónyi kis istenke él, akik – mily meglepő! – mindig ugyanazt gondolják jóról és rosszról, mint az, akinek a fejében élnek. Isten és teremtmény így egyesül egy-egy emberben. Ezeknek az embereknek csak maguknak kell megfelelniük – ez könnyű. Viszont nincs abszolútum az életükben, iránytű és kormány nélkül hánykolódnak, ami viszont gyorsan neurózishoz vezet. A fogyasztás öröme, a fiatalság ereje és vadsága sokáig elfedi a gondokat, ám a test az idővel hanyatlik, az erő fogy, és ezek az emberek a végén ott állnak üresen, és egy áthatolhatatlan üvegfal mögül bámulják a letűnt világukat. Ez nagyon fájdalmas, és sokszor tragédiához vezet.
– Ez a regény a generációs különbségekre is rávilágít, sok egyéb mellett a közöttük húzódó feszültséget és a meg nem értettséget állítja fókuszba. Ön hogyan látja a mai fiatalokat, és mi az, amit mindenképp érdemes lenne megőrizniük az előző generációkból?
– Mindent, ami a múltban működött, ami összeköt, ami a legapróbb jelét is hordozza az összetartozásnak, magunkkal kell vinnünk. A nép, a nemzet, a haza, a család és keresztény kultúra sosem lehet meghaladott. A fiatalság lázad, új utakat keres, elégedetlen – ez a természetes állapota. Az iskolák, a szülők és még a munkahelyek dolga is, hogy legalább elmondjuk nekik, hogy ők is részesei az időfolyamnak. Annak az időfolyamnak, amely a legelső ősünktől tart, és remélem, hogy még sokáig, mondjuk az idők végezetéig tart. Meg kell tanítanunk nekik a múlt iránti felelősséget. Igen, tudom, mindenki a jövőről, a jövő generációiért vállalt felelősségről prédikál, pedig ugyanilyen, ha nem nagyobb tiszteletet érdemel a múlt, amely nélkül jelen sem lenne. A honfoglaló vezérek, a szent királyok és többi neves férfi és mellettük a névtelen hősök Nándorfehérvár alatt, a mohácsi síkon, a földeken izzadók, akik tatártól, töröktől, orosztól dúlt országot építettek újra. Övék a tisztelet és a dicsőség, míg ránk a megőrzés mellett annyi marad, hogy méltók legyünk hozzájuk. Embernek és magyarnak lenni – ez a feladat.
– Hogyan lehetne elérni, hogy jobban működjön a kommunikáció a generációk között?
– Beszélni kell egymással, és lehetőleg nem unottan leadni a tananyagot az iskolákban, ahogy azt néhány helyen teszik. A gyerekek, a fiatalok partnerek ebben. Látom, hogy szomjazzák a tudást, de fel kell kelteni bennük az érdeklődést.
– A menő üzletemberek, a jól kereső, de üres életet élő ügyvédek és sztárok különféle élethelyzeteit bemutató történetek után egy merész vállalkozásba fogott: a második világháború eseményein keresztül a Magyarországot védő katonák élményeit tárta az olvasók elé. Ebből lett a Férfiak fegyverben című novelláskötete. Mennyiben volt másabb, nagyobb vállalás ez az előző írásaihoz képest? És itt most természetesen nem magára a témára gondolok, sokkal inkább az írástechnikai, valamint a háttérmunkai részére.
– Ez a könyv egy kitérő, egy írói párbaj eredménye. Jászberényi Sándor, már említett kötetei inspiráltak a megírására. Idegen terep volt kétségkívül, hiszen nem harcoltam a II. világháborúban, ezért aztán jó néhány naplón, memoáron át kellett rágnom magam, hogy képbe kerüljek, ám katonaviselt emberként bíztam benne, hogy meg tudom ragadni a hangulatot. Ami azt illeti, írói pályám egyik legnagyobb élménye volt a hőseimmel „együtt” menetelni, küzdeni, harcolni; nehéz szívvel tettem le a tollat főleg azért, mert minden hibájuk, kicsinységük, félelmük ellenére sokkal nagyszerűbb karakterek voltak, mint a középosztály neurózissal küzdő hősei.
– A Férfiak fegyverben legnagyobb értéke – és egyben érdekessége is –, hogy esendőségükben, emberi mivoltukban mutatja meg a katonákat, végletek helyett inkább véletlenek vannak és emberek, akik, mint mindenki más, néhol jó, néhol pedig rossz döntéseket hoznak. Nagyon jó érzékkel ismeri fel és rajzolja meg a novelláiban megjelenített embertípusokat, és ez ugyanez érvényes az előző műveire is. Minek köszönhető ez a pontos megfigyelőképesség, ez a mély emberismeret?
– Ezek több ezer éves történetek; amelyeket mi, emberek, újra és újra játszunk. Újra és újra ugyanazokkal a dilemmákkal kerülünk szembe, csak más korban, más egyenruhában. A megírt élethelyzetek belőlünk, emberi mivoltunkból fakadnak, és persze nem árt, ha az íróban megvan az a tulajdonság, hogy beleképzeli magát a helyzetekbe. Ilyen egyszerű.
– Milyen mértékben van jelen fikció ezekben a novellákban, és mely részek azok, amelyek valós, megtörtént eseményeken alapulnak?
– Egy-egy érdekes tény, helyzet, szituáció köré építettem a saját történetemet. Szóval 99 százalékban fikciók. Egyszerre akarnak magyarok és emberiek lenni.
– Azon túl, hogy egyfajta főhajtás a II. világháborús katonák előtt, mi a célja – ha lehet így kérdezni – a Férfiak fegyverben című novelláskötetnek?
– Az írók 80 százaléka mindmáig birkaként ábrázolja a második világháborús magyar katonákat: becsapták, meghalni vitték őket, bornírt, ostoba katonatisztek vezették őket, és minden vágyuk az volt, hogy harc közben azonnal leléphessenek. Ez nettó hazugság! Ha valaki venné magának a bátorságot és fáradságot, hogy elolvassa ezeket a memoárokat, melyben a tisztekről sokszor hálásan írnak, másképp látná a történteket. Ezt a képet le kellett rombolnom, helyre kellett tennem a dolgokat! Ennyivel tartozunk nekik, magunknak és az utánunk jövőknek.
– A katonaság fegyelemre, pontosságra és tiszteletre tanít. Meggyőződésem, hogy nagyon sok fiúgyermek hallhatta ezeket a gondolatokat az apjától, s ha nem is tőle, de a nagyapjától biztosan. Hozzátartozik ehhez az is, hogy szerintük nem ártana a mai fiataloknak sem megtapasztalni ezt a fajta fegyelmezettséget. Elsősorban arra lennék kíváncsi, hogy ön mit gondol erről, a katonai évek valóban pozitívan tudnak hatni a fiatal fiúk személyiségfejlődésére, illetve mi lehet az oka annak, hogy szinte minden esetben – azok, akik nem hordoznak azóta is magukkal súlyos lelki, akár testi sebeket – jó szívvel emlékeznek vissza a katonaságban töltött éveikre?
– Mindenkinek ki kellene próbálnia, a haza és saját maga javára is. Az ember vágyik a közösségre, és ez is az. Egy speciális közösség, amelyet ugyan parancsok uralnak, de a bajtársiasság érzése tölt meg élettel, melegséggel, érzelmekkel. Ugyanakkor élmény is. Sokak itt találkoztak az iskola után először a felelősséggel, itt lettek önállóan gondolkodó és cselekvő emberek, vagyis felnőttek. És persze tanít is, például arra, hogy rajtunk kívül más emberek is élnek a hazában, más tájakon, más, helyi szokásaik vannak, amelyek színesítik a nagy egészet.
– A 2022-ben megjelent Vikingek című regénye kapcsán jutott eszembe szintén egy generációs probléma. Tapasztalataim szerint az idősebbek általában megvetik a Netflix „érzékenyítő küldetését”, míg a fiatalabbak, ha észre is veszik a mögöttes tartalmakat, nem tartják annyira veszélyesnek, mint az idősebb generáció. Ön hogyan látja, a Netflix által közvetített tartalmak hogyan és milyen mértékben jelenthetnek veszélyt, főként a fiatalabb generációk világról alkotott képére?
– A globális agymosoda helyszínei ezek a csatornák. Az ideológiai elvárások, amelyek vonatkoznak nemre, bőrszínre, szexuális orientációra, fogyasztási szokásokra alakítják a karaktereket, erőszakolják meg a történeteket. Ráadásul amikor meg akar felelni ennek az agresszív ideológiának, amit woke néven ismerünk, még a történelemhamisítástól sem riad vissza. Nem pontatlanságokról beszélek, hanem tudatos történelemhamisításról. Ez pedig elképesztően veszélyes, hiszen nagy tömegek kizárólag ezeken a platformokon „tanulják” a saját és az egyetemes történelmet.
– Milyen témák és műfajok felé fordul ezután, mi az, ami jelenleg foglalkoztatja?
– Reményeim szerint április végén érkezik az új regényem, amely majd igyekszik lerántani a leplet a woke- és a sötétzöld őrületről, és egyben igyekszik reményt adni, hogy nem veszett el még minden. De most csitulj, szívem, mert a könyv azért van, hogy olvassák – szóval egy szót sem többet róla!
