Ilyés Krisztinka: Cséby Géza: A lengyel és a magyar olyan testvéri barátságban maradt, amely párját ritkítja az egész világon

– Ön a lengyel irodalom és a lengyel nyelv kiváló ismerője, s így az sem meglepő, hogy személye a magyar és a lengyel kapcsolatok ápolásában is kiemelkedő szerepet játszik.  A lengyel irodalom és történelem felé való elmozdulás elsősorban az édesanyja felőli lengyel származásának köszönhető?

– Valóban édesanyámnak, az 1939-es lengyelországi menekültnek és lengyel nagyanyámnak köszönhető a lengyel kultúra iránti vonzalmam. Már gyermekkoromban meghatározók voltak azok a mesék, kis történetek, amelyeket Lengyelországban élő rokonaim által küldött könyvekből megismerhettem. Ekkor még – iskolás korom előtt – nagyanyám olvasott fel ezekből a szépen tipografált könyvekből, mert írni, olvasni ugyan nem tudtam, de a lengyel beszédet már elsajátítottam. Később kaptam és vásároltam lengyel nyelvű könyveket, főleg a történelemmel, irodalommal foglalkozó kötetek érdekeltek.

– 2019 márciusától pedig a Lengyel Köztársaság tiszteletbeli konzulja Keszthelyen. Mivel jár ez a titulus?

– A tiszteletbeli konzul feladatkörét két nagyobb területre lehetne osztani. Az első, segítség az idelátogató lengyel állampolgárok ügyes-bajos dolgainak elintézésében, legyen az orvosi, rendőrségi, utazási, szállással kapcsolatos vagy más területen jelentkező probléma. A másik feladat a magyar–lengyel kapcsolatok ápolása, elsősorban a testvérvárosi kapcsolatok erősítése, bővítése, a magyar–lengyel közös történelmi események emlékezetének erősítése. Persze ennél szélesebb feladatköröket kell ellátni, mert a kultúra propagálása, a gazdasági kapcsolatok erősítésének segítése kiemelkedően fontos. Két vármegye, Zala és Veszprém területe tartozik hozzám. Számos rendezvényre hívnak, kérik a segítségemet a legkülönbözőbb megoldandó feladatokkal kapcsolatban. Nem titok, hogy a harmadik balatoni megye, Somogy, ahol számos lengyel menekült talált otthonra a II. világháború alatt, sokszor igényt tart a segítségemre. Balatonbogláron volt Európa egyetlen hivatalosan is működő lengyel gimnáziuma a világháború vérzivataros éveiben.

– Gyerekkorában milyen formában volt jelen a lengyel nyelv és a lengyel kultúra?

–  Már említettem, hogy meghatározók voltak számomra az olvasmányok. Mindemellett, elsősorban nagyanyámtól, aki nem beszélt magyarul, szinte pillanatok alatt megtanultam lengyelül. Ekkor már könnyebb volt megérteni a meséit, történeteit, lengyel énekeit, melyek mind a mai napig megmaradtak az emlékezetemben. Volt egy rendszeresen énekelt altatódala, réges-régi nóta és szöveg: Śpij dziecinko już... azaz Aludj már el, gyermekem. Tulajdonképpen nem lenne különösen említésre méltó dolog, ha évtizedekkel később nem kerül kezembe Somogyvári Gyula összes munkáinak az Auktor kiadónál megjelent kötete, s benne az altatódal műfordítása Lengyel bölcsődal címmel és Álmodj, kis babám kezdősorral. E dal korábban a Ne sárgulj, fűzfa! című regényben is napvilágot látott. Tizenkét éves voltam, amikor hathetes lengyelországi vándortáborban vehettem részt. Ekkor kezdődött számomra Lengyelország felfedezése.

– „Én egy gazdag ember vagyok, mert két identitásom, két hazám van” – mesélte egy korábbi interjúban. Hogyan tudja ezt a kettőséget az ember méltó módon értékelni és őrizni, táplálkozni belőle?

– Két nagy kultúrájú nemzetnek vagyok fia. Ez büszkeséggel tölt el, mert mindkét oldal történelméből, kultúrájából van lehetőségem táplálkozni. Ha Madách Az ember tragédiáját, vagy Arany Toldiját olvasom, eszembe jut Mickiewicz Pan Tadeusza, ha Petőfit, akkor Słowacki versei. Ha Adyt, József Attilát, Radnótit vagy Pilinszkyt, akkor Wyspiański, Gałczyński, Herbert vagy éppen Różewicz. Természetesen itt nem a versek hasonlóságára, stílusára gondolok, de a kvalitására, amely mind a mai napig a világirodalom élvonalában jegyzi őket. Őrzöm a magyar városok, tájak szívet melengető érzését, őrzöm a lengyel táj ölelését, városainak gyönyörű házsorát. Mindez sohasem törlődik ki az emberből és ezt szeretném átadni a következő nemzedéknek is.

– 1959-ben járt először Varsóban. Milyen volt a hazatérés?

– Szeretem Varsót. Az Óvárost, a Palota teret, a királyi palota romjaiból felépült épületét, a király egykori nyári rezidenciáját a Łazienkit, Wilanówot, de a Manhattanra hasonlító új negyedeket is, széles utcáikkal, égbe törő felhőkarcolóikkal és a főváros számtalan, szépen gondozott parkját. 1959-ben jártam először Varsóban, de édesanyámmal együtt csak 1969-ben sikerült eljutni a lengyel fővárosba. Megdöbbentő volt számára, amivel szembesült. Ő utoljára akkor járt otthon, amikor romokban hevert a nagyon szívéhez nőtt város, most pedig élt és nyüzsgött. Felkereshette a még élő rokonokat, barátokat… s az elmesélt, legtöbbször szomorú történeteknek nem volt se szeri, se száma.

– Báthory István az egyik legkiemelkedőbb magyar történelmi személyiség, amikor magyar és lengyel viszonyról beszélünk. Ön is azt mondta, hogy Báthory nevét és tevékenységét nemcsak nekünk, magyaroknak és lengyeleknek érdemes ismerni. Tudna mesélni arról, hogy miért van ekkora történelmi szerepe az erdélyi fejedelemnek?

– Talán röviden a tetteiről szólnék, ami meghatározza történelmi alakját. 1574-től csatározások folytak a lengyel trón megszerzéséért. Többen próbálkoztak. A Habsburg-ellenes lengyel nemesség sikeresen megszavazta Báthory trónra kerülését, aki azonnyomban Krakkóba sietett. 1576. május 1-jén a krakkói Wawel székesegyházában királlyá koronázták. Báthory lengyel királyként sem mondott le az erdélyi fejedelmi címről. Persze egyszerre két helyen nem lehetett, ezért bátyját, Kristófot tette meg erdélyi vajdává, ám Báthory mindvégig rajta tartotta szemét Erdélyen. A Krakkóban székelő erdélyi kancellária útján folyamatosan intézkedett. Arra is volt ereje, hogy a királyi Magyarországtól visszaszerezze Nagybányát. Lengyelországban is igyekezett erősíteni a központi hatalmat. Rendbe tette a gazdaságot, a rendektől független zsoldos hadsereget hozott létre, amelyben szívesen alkalmazott erdélyieket. Báthory idejében élt a legtöbb magyar Krakkóban. 1579-ben Báthory megalapította a Vilnai Egyetemet, amely mind a mai napig működik. Nem véletlen, hisz Báthory a lengyel királyság és litván nagyfejedelemség uniójának volt királya, fejedelme. Báthory külpolitikája is eredményesnek bizonyult. Elképzeléseinek eléréséhez egy erős és nagy Lengyelországra volt szükség.  1579–1581-ben három hadjáratban győzte le az oroszokat. Visszaszerezte a lengyelek számára Rettegett Iván cárral szemben elvesztett területeiket. A cár, látva Báthory előretörését, politikai lépésre határozta el magát… A cár követei ugyanis felkeresték a pápát és kilátásba helyezték, hogy békekötés esetén katolizálnak. A pápa Antonio Possevino itáliai jezsuita szerzetes közvetítésével békeszünetre szólította fel Báthoryt. Ez meg is történt 1582-ben Jam Zapolszkijban. Lengyelország sikerei így is nagyok voltak. A további orosz hódításokról Báthory csak a cár 1584-ben bekövetkezett halála után szőtt újabb terveket. Ugyancsak tervei voltak a török elleni háborúval is. Megjegyzem csak, a cár persze nem katolizált. Távolabbi politikai terveit, azaz Lengyelország, Magyarország és Erdély államszövetségét sem sikerült megvalósítania korán bekövetkezett halála miatt. Báthory 1586-ban halt meg, sírját több magyar, így II. Rákóczi Ferenc is meglátogatta. Királyuk halálakor a lengyelek fájdalmasan mondogatták: jobb lett volna, ha Báthory nem születik meg, de ha már megszületett és lengyel király lett, akkor mindörökké annak kellett volna maradnia. Báthory István alakja mind a mai napig elevenen él a lengyelek emlékezetében. Arcmásával pénzeket bocsátottak ki, számos utca, tér, iskola névadója, a legnagyobb lengyel tengerjáró hajó is az ő nevét viseli.

– 2007 óta minden év március 23-án ünnepeljük a lengyel–magyar barátság napját. Ennek az eseménynek mi a története?

– 2005-ben Győrött született meg az a gondolat, hogy megépítsék a lengyel–magyar barátság első köztéri emlékművét. A megvalósulásig eltelt idő sok buktatót tartalmazott, végül 2006. március 24-én a győri Bem téren megtörtént Tóth Dávid szobrászművész két összekapaszkodó tölgyfát ábrázoló alkotásának avatása. Stanisław Worcell 1849-es vallomása volt az ihletet adó, ahol a lengyel politikus, Kossuth barátja, a magyar és lengyel nép barátságát két örök életű tölgyhöz hasonlította, melyek külön törzset növesztenek, de a földben gyökereik egybefonódnak. Komoly diplomáciai eredménynek tartom, hogy az avatáson megjelent Sólyom László magyar és Lech Kaczyński lengyel köztársasági elnök. Az avatáson olvasták fel a győri nyilatkozatot, amelyben arra tettünk javaslatot, hogy március 24-ét Magyarországon és Lengyelországban is a lengyel–magyar barátság napjának kiáltsák ki. A magyar változatot Kollár János, a Piłsudski Történelmi Társaság elnöke, a szobor megálmodója, a lengyel változatot én olvastam fel. Ugyan a két parlament nem 24-ét, hanem 23-át ratifikálta, de így is végtelen örömmel töltött el bennünket, magyarokat és lengyeleket a nyilatkozat javaslatának elfogadása.

– A két nép barátságának ünnepnapja azt is feltételezi, hogy jó a magyarok és a lengyelek közötti együttműködés. Ez hogyan nyilvánul meg leginkább?

– A barátság megnyilvánulásának legfontosabb területe a civil szféra, az emberek egymás közötti kapcsolata. Ebben olykor segít, máskor nem, a napi politika. Ám az, ami az elmúlt évszázadokban a magyar és lengyel lelkekben akarva-akaratlan beépült, azzal együtt élünk. Nem kizárólagosan királyaink és szentjeink régmúlt történelmére gondolok, hisz azonnal eszünkbe jut a magyarok részvétele a XIX. századi lengyel felkelésekben, az 18848/49-es Szabadságharcunk lengyel hőseinek sokasága, Magyarország 1920-as lőszerszállítmánya, amely lehetővé tette, hogy a lengyel hadsereg megállítsa és visszaverje Varsó alól a bolsevik hadakat. Különösen dicső az 1939–1944 közötti időszak, amikor mintegy százezer lengyel menekült, civil és katona, léphette át a magyar határt, hogy tovább mehessen a nyugaton szerveződő lengyel haderő kötelékébe, vagy itt maradjon a biztonságos, baráti országban. Nem titok, hogy 1956-ban Lengyelország segítsége (pénz, gyógyszer, építőanyag, stb.) dollárban számítva több volt, mint a világ valamennyi országának együttes adománya, segélye. Kevesen tudják, hogy 1956 novemberében a lengyel állam több száz magyar gyermeket fogadott be fél esztendőre, hogy biztonságot, élelmet szállást és oktatást biztosítson a vérzivataros időszakban.

– Ön műfordítóként is dolgozik: lengyel irodalmat adoptál magyar nyelvre. A lengyel (és a magyar) nyelv milyen nehézségeket okoz a munka folyamán?

– Több mint kétszáz lengyel szerző, jobbára XX–XXI. századi költő versét fordítottam magyarra. Kilenc kötetbe, antológiába szerkesztettem őket. Közülük a legtekintélyesebb a 336 oldalas Az égbolt hajfonatai című kétnyelvű antológia, ahol ötven XX. századi lengyel költő százhuszonhét versét olvashatja az érdeklődő irodalombarát. Természetesen a Nobel-díjasokat is. Legutóbb Andrzej Grabowski Sajtkukacka manó kalandjai című gyermekregényét magyarítottam, s ezzel majdnem egy időben adták ki fordításomban Dariusz Tomasz Lebioda válogatott verseit A Central-park kövei címmel. Véleményem szerint a fordítás alapkövetelménye, hogy egy vers elolvasásakor a magyar olvasóban ugyanazok az érzések toluljanak fel, mint a lengyelben, aki a mű eredeti nyelvét ismeri. Ez külső és belső formákra is vonatkozik. Nagyon nehéz, olykor lehetetlen a szójátékok fordítása. A műfordítónak arra is figyelnie kell, hogy minden költőnek, írónak megvan a saját stílusa, formai nyelve, nem szabad, hogy a fordítás során a transzlátor a saját stílusával nyomja rá bélyegét valamennyi műre.

– Mi történik most a lengyel irodalom világában?

– Véleményem szerint a lengyel irodalom magyarországi megjelenése csak intellektuális gazdagodást jelenthet számunkra. Öt lengyel Nobel-díjas szerzőt ismerünk, s valamennyinek jelent meg műve magyar fordításban. Őket mindenképpen illik ismerni. A régieket Henryk Sienkiewiczet, Władysław Reymontot, a közelmúlt szerzőit Czesław Miłoszt, Wisława Szymborkát, vagy a fiatal nemzedék egyik tehetségét, Olga Tokarczukot. A lengyel líra számos remek költője sajnos kevésbé ismert Magyarországon, bár antológiákban találkozhatunk verseikkel s olykor önálló köteteik is megjelennek neves magyar fordítók jóvoltából. Az égbolt hajfonatai című antológiában ötven lengyel költőt válogattam be, sajnos így is több remek lírikus kimaradt. Éppen ezért folytattam ezt a munkát, így látott napvilágot a Csend visszhangjai címet viselő műfordításkötetem. A prózairodalomban, csak a teljesség igénye nélkül mindenképpen megemlítendő Żeromski, Woroszylski, Mrożek, Tadeusz Nowak, Kapuściński, Vincenz. Rendkívül meghatározó világviszonylatban is a lengyel dráma. Wyspiański, Gombrowicz, Mrożek darabjait játsszák a világ valamennyi színpadán. A lengyel groteszk drámairodalom világhírű, amit többek közt remek színházi rendezőiknek is köszönhető: Szajna, Grotowski és mások. Mai viszonylatban kiemelkednek Bogusław Schaffer és Tadeusz Słobodzianek, valamint Janusz Głowaci. A legifjabbak közül Ingmar Villquist, azaz Jarosław Świerszcz. Persze ez egy rendkívül személyes válogatás, mások minden kétséget kizárva bővítenék a palettát.

– „Lengyel, magyar két jó barát, együtt harcol s issza borát.” A fentiek értelmében hogyan értelmezhetjük az idézett közmondást?

– Sok-sok évvel ezelőtt született e közmondás, valamikor a XVI. vagy XVIII. században, lengyel nemesek jóvoltából. Magyarországon csak a XIX. század végén terjedt el. A közmondás mindkét nemzet fiainak emlékezetébe belevésődött annál is inkább, mert ez a két nemzet, amelyik különböző megpróbáltatásokon át mindvégig olyan testvéri barátságban maradt, amely párját ritkítja az egész világon. Lehetnek kisebb-nagyobb döccenők, de számos lelket melengető történelmi téma bizonyítja: Polak, Węgier dwa bratanki… Vágyam, hogy ez a közmondás mindkét nemzetet kötelezze a jó baráti, testvéri viszony fenntartására. Emlékezzünk Varga Béla plébános atyára, a balatonboglári lengyel gimnázium jótevőjére, kisgazdapárti politikusra, az országgyűlés elnökére, aki egyik szónoklatában a következőket mondta: „A magyarok az oly kiváló örökségüket, mint a hazai föld, az otthon, őseiktől kapták az ezeréves lengyel barátsággal együtt. Minden magyarban mélyen gyökerezik a lengyel barátság. Akiben nincs meg ez az érzés – nem magyar.”

– Én úgy tudom, hogy elég sok olyan magyar hagyományunk van, amely hasonlít a lengyelek szokásaira. Önnek vannak kedvencei?

– Úgy tapasztaltam, hogy a hagyományok, mintha jobban megmaradtak volna Lengyelországban, bár Magyarország sem szűkölködik gyönyörű hagyományokban. Ezek mindkét nemzet esetében, elsősorban a keresztény kultúrkörhöz kapcsolódnak. Ezért számos hasonló eseményt lehet felfedezni a magyar és lengyel szokások között. A kötelezően elfogyasztható ételekre, a böjtökre, a viselkedési módokra, az egyházi ünnepekre vonatkozóan is. A Karácsonynak Lengyelországban egy különös, mind a mai napig fenntartott eseményrendje van. Némelyik szokás mindkét országban azonos, de vannak olyanok, amelyek megkülönböztetnek bennünket. Ilyen például az ostyatörés. Lengyelországban Szenteste mindenki kezében (még a nem hívők esetében is) ott van a megszentelt (természetesen nem a misén átváltoztatott) ostya. Mindenki tör a másikéból, áldott karácsonyt kívánva és elengedve a másikkal szembeni haragot. A külföldön élő lengyelek otthoni rokonaiktól, ismerőseiktől, még az ünnepek előtt, levélben olyan ostyát kapnak, amelyből egy kis darab hiányzik, bizonyságául annak, hogy a vacsoracsillag feljövetelekor mégiscsak együtt lesz a család, együtt fogyasztják el azt a bizonyos ostyát. Otthon a kisebb darabot, külföldön a nagyobbat, és gondolataik, érzéseik ekkor összekapcsolódnak. A szentestei vacsora alkalmával a fehér abrosz alá kevéske szénát tesznek emlékezve Jézus szénával takart jászolbölcsőjére. Az asztalon tizenkét fogás van a tizenkét apostolt megidézve. Egy terítékkel mindig több kerül az asztalra, hátha betoppan egy vándor, akit meg kell invitálni, ételt-italt kell a vendég számára biztosítani. S talán az sem kizárt, hogy a vendég éppen maga Jézus Krisztus lesz. A magyar és lengyel nép szép hagyományait nem szabad elfelejteni, mindenképpen tovább kell adni az utánunk jövő nemzedéknek. A hagyományok megerősítenek bennünket és alapot adnak a jövő megformálásához.