Nagy Erika: „Engem a sors a tenyerén hordott”

– Hat évtized életpálya: sikerek, kanyarok, és talán buktatók is.

– Harmincévesen indultam el a pályán. A Pozsonyi Magyar Tanítóképző után ugyanitt elvégeztem a Színművészeti Főiskolát, 1968-ban pedig Budapesten a rendezői szakon Nádasdy Kálmán növendékeként szereztem diplomát. Először Pozsonyban próbálkoztam azzal, hogy színházat csináljak, miután elindítottam az irodalmi színpadi mozgalmat. Kassától Nyitrán át Pozsonyig ajánlottak fel állást, de úgy döntöttem, hogy saját színházat akarok. Pozsonyban, a koronázási templom melletti zsinagógát néztük ki helyszínnek, de a sors fintora, hogy amikor egy szép napon felutaztam a fővárosba, az épület már nem volt sehol. Felrobbantották, sőt a romokat is eltakarították. Sokat gondolkodtunk azon, hogyan tovább, és akkor felötlött helyszínként Kassa. Az ottani ipari iskolának volt egy kultúrháza, azt használták tornateremnek. Mi pedig úgy láttuk, ott jó helye lenne a mi társulatunknak. Hosszadalmas lenne elmesélni, hogyan alakult át szinte egy fillér nélkül az épület színházzá. Segítségből nem volt hiány, Kassán kitűnő társulat működött. Az alapító tagok mellett dolgozhattam többek közt Sunyovszky Szilviával, Szombathy Gyulával, Szigeti Károllyal. Kicsit belefolytam az 1968-as eseményekbe, s ahogy a társadalomban, úgy körülöttem is megfagyott a levegő. Ennek okán búcsút mondtam Kassának, és 1976-ban Magyarországra költöztem a családommal együtt. Miskolcon kaptam állást, és olyan színészeket indítottam el a pályán, mint Reviczky Gábor, Blaskó Péter, Gyöngyössy Katalin, olyan előadásokban, amelyek ellentétesek voltak az akkori magyarországi stílussal. Miskolcon négy ősbemutatóm volt, majd a minisztériumból felhívtak, nem szeretném-e elvállalni a kecskeméti színház főrendezői posztját? Ott megalapítottam az első stúdiószínházat. Négy hónapon belül egy 120 férőhelyes stúdió állt rendelkezésünkre.

– Beszéljünk egy kicsit a Komáromi Jókai Színházról és a Bástya Színházról is!

– 1990-ben megpályáztam a Jókai Színház igazgatói posztját, megnyertem, így tértem vissza a Felvidékre. Akkor lehetőségem volt arra is, hogy önállósítsam a kassai Tháliát. Kollár Pétert neveztem ki a kassai színház élére, amit a minisztérium is megerősített. Komáromban negyven évig nem volt saját épülete a színháznak. Nem akarom részletezni, mennyire bonyolult volt azt is megszerezni, de sikerült! Négy évtized után végre saját épületet kapott a társulat, s a névadója is én lettem. A Bástya Színház számomra a világ hetedik csodája, a második olyan színház, amelyik teljesen az én nevemhez fűződik. A vár hatos bástyájában egy új alapítványon keresztül sikerült összehoznom a szabadtéri színházat. Két hónap alatt megvalósult minden álmunk. Ebben az időben szüntették meg Szentendrén a szabadtéri játékokat, és az ottani polgármesteri hivatal nekünk ajándékozta az egész nézőteret. Még kamiont is béreltek a szállításhoz. Burokban születtem, szerencsém volt. Sokszor voltam jókor jó helyen, és segítségben is bőven volt részem. A Bástya Színházban mindig teltház előtt zajlottak az előadások. Klapkával indítottunk, utána bemutattuk Márai Kassai polgárok című darabját és Tolcsvay Mária evangéliumát is.

– Térjünk át a magyarországi színházcsinálásra, sikerekre!

– Komáromból négy év után ismét visszakerültem Budapestre, ahol Sík Ferenccel együtt megalapítottuk a Magyar Játékszíni Társaságot, aminek a főtitkára lettem, majd a Nemzeti Színházban kezdtem rendezni. Két rendezésem volt ott, a Szent Péter esernyője és a Liliomfi. Sinkovits Imrével, Bessenyei Ferenccel, Agárdy Gáborral meghatározó élmény volt dolgozni. 1996-ban jött a felkérés, hogy pályázzam meg az egri színház igazgató-főrendezői posztját. A beadott pályázatom sikeres volt, megkaptuk a támogatást, de akkor azt mondtam, hogy ilyen lerobbant színházban nem akarok igazgató lenni. 2000-ben átalakítottam a színházat, ahhoz viszont ragaszkodtam, hogy kizárólag olyan cég nyerheti meg a felújítási munkálatok elvégzését, amelyik egy év alatt be is fejezi. Sikerült. Egészen a nyugdíjig sok szép, sikeres rendezésben volt részem Egerben.

– Mi a véleménye a szlovákiai magyar dráma helyzetéről?

– Szerintem a dráma mostohagyerek. A magyar dráma él, de valahol nincs meg a kapcsolat a színház és a drámaírók között. Amikor 1990-ben ismét igazgató lettem a komáromi színház élén, akkor Ébert Tibortól megrendeltem egy gróf Esterházy Jánosról szóló darabot. Ezt a darabot a magyar tévé kétszer is közvetítette. 1993-ban Mészáros László Klapkája is színre került. Viszont egyértelmű, hogy a felvidéki írók társasága nem tudta beírni magát a drámaírás területén a magyar színháztörténetbe. Látok napjainkban kibontakozást, például Csáky Pál részéről, két drámáját is bemutathatónak tartok minimális átdolgozással, de arról van szó, hogy a színházak nem nyúlnak bátran a hazai forráshoz. Ugyanez a probléma Erdélyben is, talán csak Újvidék a kivétel.

– Megéri ma magyar műveket játszani a színházakban?

– Nekem ezt a kérdést azért nem szabad feltenni, mert a magyar kultúra napja alkalmából most kaptam kitüntetést Egerben, a Gárdonyi Géza-díjat. Rendezéseim nyolcvan százaléka magyar szerző művéből készült, és sikerrel zajlottak az előadások. Ratkó József Segítsd a királyt! című drámáját rendeztem meg 1996-ban, akkor, amikor még nem volt ildomos beszélni István királyról. 120 alkalommal játszottuk, óriási sikere volt. Nyolcvanéves koromban rendeztem utoljára magyar darabot, Kassán, Márai Kaland című darabját. Elhatároztam, hogy az összes játszható Márai-darabot megrendezem, s ez volt a zárórendezés, amivel feltettem Márai fejére a koronát, hogy végre hazaérjen Kassára. Lenkey tábornokról is átdolgoztam egy darabot. Egerben mutattam be, és szintén óriási sikerrel ment, pedig ez egy véres történet a tizenharmadik aradi vértanúról.

– Melyik rendezését tartja a legemlékezetesebbnek?

– Az első rendezésem, a Rómeó és Júlia a legemlékezetesebb, viszont minden darabot értékesnek tartok, amit megrendezhettem.

Shakespeare-től is csak azokat rendeztem meg, amelyek nekem tetszettek. Óriási szerencsémre Magyarország legjobb dramaturgjaival dolgozhattam együtt, Száraz Györggyel és Tarján Tamással. Sütő András Káin és Ábel című darabját Száraz György dramaturg készítette elő. Fantasztikus darab volt. A Félkegyelműt Szakonyi Károllyal írattam meg, hatalmas sikerrel ment Kecskeméten. Amikor vendégjátékon szerepeltünk a Nemzeti Színházban, olyan vastapsot kapott a darab, hogy leengedték a vasfüggönyt, mert azt hitték, hogy a nézőtéren provokáció tört ki. Szerencsém volt, engem a sors a tenyerén hordott.

– Egy színházi ember számára mennyire fontos az írókkal való kapcsolat?

– Állandóan kerestem, kutattam őket. Ha segít engem a sors, akkor most Bródy Sándorról, Gárdonyi Gézáról és Dankó Pistáról szeretnék darabot íratni, és Egerben szeretném bemutatni. Nagyon fontos, hogy egy-egy darabhoz megtaláljam az írót. A fél életem ezzel telt el, néha sikerült, néha nem. Kassán Gál Sándor a színháznál dolgozott dramaturgként és íróként is. Szinte azonnal írattam vele egy mesejátékot, ami Szürke ló címmel volt a kassai színház első mesejátéka. Legfantasztikusabb darabját, A pokol kapujában címűt szinte senki nem ismeri, megérdemelne egy posztumusz kiadást.

(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2024. márciusi számában)