– Eddig öt gyermekeknek és öt felnőtteknek szóló köteted jelent meg. Tudatos ez, vagy a véletlenek egybeesése?
– Nem tudatosan alakítottam így, mert mindig a bennem lévő gondolatok „választottak” műfajt. Kiadás alatt áll egy újabb mesekönyvem, a lapokban pedig többnyire felnőttek részére publikálok. Ezek mentén lehet eltűnődnöm olvasótáborom összetételén. Örülök, hogy mind a könyveim, mind a cikkeim iránt van érdeklődés, számos visszajelzést kapok. Azt a nézetet osztom (amit számos író kinyilvánított már), hogy a gyermekek részére írni nagyobb kihívás, mivel közben a bennünk élő gyermekkori énünket kell aktivizálni. Nekem ez kimondottan örömet szerez. A felnőttek számára alkotva is mindig csakis „önmagunkat írhatjuk”, de nyilván teljesen más eszközökkel.
– Sokat jársz író-olvasó találkozókra. Mit nyújt neked az olvasóval való találkozás, beszélgetés?
– Valóban meglepően sok helyen jártam Felvidék-szerte, és az anyaországban is, ezeket érdekességből feljegyzem magamnak. Hívnak iskolákba, könyvtárakba, Csemadok-vonalon, köztük rangos rendezvényekre, ilyen volt a Szenczi Molnár Albert Napok vagy a komáromi Városmisszió. Érdeklődnek az egyházközségek is és különféle szervezetek. Eddig háromszor dedikáltam a budapesti Ünnepi Könyvhéten, egyszer pedig a Szent István Ünnepi Könyvhét vendége is voltam a Magyarországon megjelent mesekönyvemmel. A Könyvhéten szerepelni minden író vágya, számomra azonban a legelhagyatottabb településen megvalósuló író-olvasó találkozó is ugyanolyan fontos. Megismerhetem az olvasókat, beszélgethetek velük, és izgalommal várom kérdéseiket. Vannak olyan falvak és városok, ahová eddig szinte minden könyvemmel meghívtak, ahol „visszajáró vendégnek” számítok. Ez rendkívül megtisztelő számomra, egyben felelősség, nem utolsósorban pedig motiváció: érdemes folytatni! Elmondható, hogy a különféle egyéni és társadalmi krízisekkel teli korunkban kifejezett igény mutatkozik az efféle lírai ihletésű lelki irodalomra.
– Író vagy és pedagógus. Tanítványaid hogyan fogadják az új könyveidet?
– Az első mesekönyvem kéziratából a szerző említése nélkül nekik olvastam fel, ők biztattak, hogy adjam ki, mikor felfedtem, hogy én írtam. Azóta iskolánkban, Felsőszeliben igazgatói kérésre rendszeresen tartok rendhagyó irodalomórákat a könyvtárban.
– Miért döntöttél annak idején a keresztény irodalom mellett?
– Úgy mondhatnám, hogy nem én kerestem – engem talált meg ez a lelki irodalom. Akként alakult, hogy mivel a Remény katolikus hetilap indulásától, 1990-től annak külső munkatársa vagyok, a szerkesztőségtől sok feladatot kaptam. 2015-től kéthetente megjelenő önálló rovatom is van „Csendkóstoló” címmel, amit azért vállaltam el, mert bármiről írhatok, ami éppen foglalkoztat, tehát szabad kezet kaptam. Különféle témákra fókuszálok, keresztény és női szemmel. Bizonyára innen indult a „keresztény irodalom” kategória számomra. A gyermekeknek pedig akkor kezdtem el mesekönyveket írni, amikor magyar–szlovák szakosként képesítést szereztem a hitoktatásra is. Hitoktatóként szembesültem azzal, hogy (legalábbis az akkori) hittankönyvek elég unalmasak, szárazak, hiányoltam a játékosságot és a keresztény mesekönyveket. Késztetést éreztem a meseírásra. Olyan mesékre gondoltam, melyek humorosak, szórakoztatóak, de rejtetten rávezetnek a jóságra, tehát egy-egy fejezetet fel lehet belőlük olvasni akár a hittanórán is. Azóta ez bevált, mind a Cincogi-trilógia, mind a Pünkösdi utazás meseregény, melyben a főhős álmában részesévé válik a bibliai történeteknek, felébredése után pedig korunk értékei jelennek meg. A felnőtteknek szóló elmélkedésköteteimben pedig egy-egy téma továbbgondolására ösztönzöm olvasóimat. Legutóbbi könyvem, az Útjelző kavicsok fejezetei szándékosan „befejezetlenek”. Mégsem szeretném, ha teljesen beskatulyáznának, ugyanis írok más jellegű irodalmi alkotásokat is: novellákat, ezekből remélhetően idővel összeáll egy kötet. Számos könyvtervem van, egyszer pedig szeretném befejezni a félbehagyott regényemet. Ez utóbbi túlságosan időigényes, talán azért akadtam el.
– Milyen meghatározó pontjai, mérföldkövei voltak a pályádnak?
– Most mondhatnám, hogy „mindig írtam”, gyermekkoromból fenn is maradt egy írtrajzolt „könyv”, de akkor nagyon messziről kellene kezdeni. Röviden: volt naplóírás, iskolaújság-szerkesztés, az egyetemi évek alatt azonban minden abbamaradt. Kisgyermekes anyukaként sokáig inkább festettem. 28 éves voltam már, mikor döntenem kellett, hogy a festészet terén képzem-e magam vagy írni fogok. A festés kedvtelés maradt. Publikálni a már megszűnt Nevelésben, majd a Katedrában kezdtem, pedagógiai jellegű cikkeket. Mérföldkő volt a Remény, ahová elmélkedéseket írtam, de minden műfajban kipróbálhattam magam. Elküldtek interjúkra, sorozatot készítettem a diktatúra alatt üldözést szenvedett, akkor még élő papokkal, akik hitük és magyarságuk miatt a börtönt is megjárták. Írtam recenziókat, tudósításokat, vezércikkeket stb. 2007-ben a Glória kiadó és a Remény szerkesztője lettem, valamint a Budapesten megjelenő Új Ember Magazin felvidéki rovatának szerkesztője. A kiadónál könyveket is szerkesztettem, korrektúráztam. Hamar rájöttem (csak két évig voltam főállásban szerkesztő), hogy ez nem nekem való. Túlzottan stresszes munkának éreztem mások alkotásaival dolgozni, nem maradt időm a saját könyveimre, ezért inkább visszamentem tanítani a jól megszokott helyemre. Nyári szünetben helyettesítem a szerkesztőket, de évközben nekem jobban megfelel, ha tanítok, és esténként, illetve az iskolai szünetekben a saját cikkeimmel, könyveimmel foglalkozhatok. Az említetteken kívül számos más lapban is jelennek meg írásaim. Publikációim jegyzékében közel állok a 800-hoz. Írni szerintem csak a „csend szerelmeseként” lehet – az alkotás afféle cella-magányt igényel.
– Miként látod, az írók manapság tudnak hatni a környezetükre, a társadalomra?
– Meglátásom szerint közvetve határozottan igen. A művekben lévő gondolatok beépülnek az olvasók lelkivilágába, s ha nem is tudatosítják (hiszen szórakozásból, kikapcsolódásként belső igényből olvas az ember), bizonyos helyzetekben segíthetnek az olvasottak. Akadhatnak konkrét élethelyzetek is, amikor beugrik valami megoldás, éppen a könyveknek köszönhetően. Íróként nem azért írunk, hogy szándékosan hassunk az olvasóra, de ami az író lelkéből feltör és megfogalmazást nyer a műben egy-egy verssoron, szereplőn, elmélkedésen vagy leíráson keresztül, az mások lelkében gyógyírrá válhat. Ha a szakirodalom segít, mert kimondottan útmutató, miért ne segíthetne a szépirodalom is? A történelemből tudjuk, hogy a költészet tömegeket tudott lelkesíteni, miért ne hatna korunkban is az irodalom a társadalomra? Az önkifejezés igényéből írunk, de hinni kell abban, hogy a leírt szó nem vész el, ellenkezőleg: a pszichológusok biztosan ki tudnák elemezni, hogy az egyes életszakaszunkban mit érdemes olvasni. S ha az egyénekre hatással vagyunk, ennélfogva a társadalom egészére is. A szépirodalom ettől is csodás, értékes, tehát valóban szép és nemes. Így válhatunk a csend ölelésében mások számára hasznossá.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. októberi számában)
Hegymegi Mátéval a vajdasági közönség 2013-ban találkozhatott először, amikor a Szabadkai Népszínház Magyar Társulata és a budapesti Katona József Színház közös, Vörös című előadásában szerepelt. Azt a produkciót koreográfusként is jegyzi. Nemrég újra hallatott magáról, a Desiré fesztiválon két általa rendezett előadást láthattunk, a Kosztolányi Dezső Színházban pedig színpadra állította A föld fia című darabot.
Elérkezett a pillanat, amikor egy vérbeli bölcsésszel beszélgethettünk, aki nem mellesleg még költő is. Ráday Zsófi gyermekkora óta az irodalom szerelmese, az évek során könnyedén átvészelte az ELTE BTK magyar alapszakát, most pedig az irodalom- és kultúratudomány mesterképzési szak záró időszakát élvezheti. Kislányként arról álmodozott, hogy egyszer majd énekes, sárkány, szurikáta, kocsmatulajdonos, irodalmár vagy esetleg denevér – és még sok minden más is – lesz, majd költővé vált, hogy bármivé, még akár egy játszótéri haditudósítóvá is átalakulhasson.
Takács Bálint első novelláskötete Bad Trip címmel jelent meg 2020-ban. Jelenleg a Színház- és Filmművészeti Egyetemen tanul forgatókönyvírás szakon. A szépirodalom és a filmművészet együttes világa határozza meg mindennapjait. Az íróval a forgatókönyvírásról, a filmkritikákról és a humorról beszélgettünk, de két új regényének kézirata is szóba került.
Gerencsér Anna első, Az ajtó másik oldalán című novelláskötete 2020-ban jelent meg, majd egy seregnyi félresöpört regénytörténet után elérkezettnek érezte azt a pillanatot, hogy végre útjára engedje egyik szövegét. Az írónő Kimondatlan kívánságok című regénye nem is olyan rég, 2022 decemberében látott napvilágot, s így mi nem csupán egy remek alkotással gazdagodhatunk, hanem Gerencsér Anna tapasztalataival, élményeivel is, melyek példaként szolgálhatnak az írni vágyóknak.
Regős Mátyás első verseskötetét, a Patyik Fedon élete címűt két regény követte, a Tiki, valamint a Lóri és a kihalt állatok. 2022-ben Gérecz Attila-díjat kapott. Jelenleg a PPKE-BTK Irodalomtudományi Doktori Iskolájának hallgatója, és két kislány édesapja. A fiatal költő-íróval az olvasási igényekről, az írás munkafolyamatáról beszélgettünk, de szóba került az is, hogy negyedik könyve újból versekkel lesz teli.
Tavaly augusztusban jelent meg a csallóközi Makki Lajos, alias Maquet Ludovic könyve, Ludo, egy hontalan idegenlégiós címmel, amely csakhamar sikerkönyvvé vált. Az önéletrajzi ihletésű, gazdagon illusztrált és magyarázó jegyzetekkel ellátott kalandos történet nemcsak az olvasók, hanem az újságírók érdeklődését is felkeltette. Sőt, többen is jelezték már, hogy szeretnének dokumentumfilmet készíteni a szerző életéről.
Gere Nóra Éva Csíkszeredában született, jelenleg Prágában él. Egy évet volt diák a kolozsvári BBTE Bölcsészettudományi Karán, egy év múlva viszont felköltözött Budapestre, hogy a MOME design- és művészetelmélet tanulója legyen. Első alkotása három-négy éves korában született. Gere Nóra Éva néven publikál, de barátai – a teljes név összevonásából létrejövő becenevén – Genovévának szólítják.
Leczo Bence egykötetes szerző, újságíró, de ami még ennél is izgalmasabb, szereti a vonatokat. 2021-ben jelent meg A falu összes férfija című novelláskötete, amelyben sok más mellett a természet és az ember viszonya is megjelenik. Főként ezen az íven haladva beszélgettünk az említett kapcsolat különféle megnyilvánulásairól, de szóba került még az alkotó első (még megírásra váró) története, az irodalmi díjak és irodalmi élet, a közösségi média által kondicionált instaversek, majd az interjú végéhez közeledve az is kiderült, hogy a költő milyen más művészeti ágban alkotna még szívesen.
Gál János muzeológusként dolgozik a budapesti Mezőgazdasági Múzeumban, a Vajdahunyadvárban. Történészként abban látja munkája izgalmas oldalát, hogy elsőként tárhat fel összefüggéseket, amelyekből később történetek szövődnek. 2021-ben jelent meg első verseskötete Az eltűnt hírnév nyomában címmel, melynek egyik alappillére a humor. Jelenleg az Iván báró című verses regényén dolgozik. A költővel a paródiáról, a kötött versformákról és a versmegzenésítésről beszélgettünk, de az is kiderült, kivel beszélgetne szívesen, ha időutazásban vehetne részt.
Pejin Lea a Vajdaságban, Zentán született, a SZTE BTK Szociológia Tanszék volt hallgatója. Eddig két verseskötete jelent meg, az első 2017-ben Nyugati csiga körfűrésszel álmodik címmel, a második, a Hogy meg sem érte című 2021-ben került olvasók elé. Több alkalommal és több kategóriában is ért el helyezést az Énekelt versek fesztiválján. A szerzővel a versmegzenésítésről és az identitáskeresésről is beszélgettünk.