– Köztudott, mivel nyilatkoztad, hogy rendhagyó írószerűségnek tartod magad. Írásaid a magyar irodalom legjava közé tartoznak, mégis ritkán írsz, publikálsz. Mi ennek az oka?
– Ezt nehéz megmagyarázni, ugyanis én mindig azt vallottam, nem kell mindenáron írni. Viszont úgy gondolom, ami kikívánkozott belőlem, azt mindig papírra vetettem. Amióta a férjem, Bárczi István meghalt, valahogy nem tudok a gép elé ülni, hogy leírjam a fejemben lévő gondolatokat. Számtalan történet kering benne, de ez most nem megy. Talán majd egyszer. Én gondolatban is nagyszerűen tudok írni, sőt újra és újra átírni, csiszolgatni egy-egy művet.
– 1966-tól jelen vagy az irodalmi életben, első szövegeid az Irodalmi Szemle Vetés rovatában jelentek meg. Az 1972-es Fekete szél című prózaantológia címadó novellájának a szerzője vagy. Hogy látod, milyen volt abban az időben fiatal, pályakezdő írónak lenni?
– Nem lehet okunk panaszra, mert az akkori nagyok, ha észrevették, hogy egy tehetséges fiatal bontogatta a szárnyait, ott voltak mellette mindenféle támogatással, tanáccsal. Mellettünk álltak fejlődésben, érvényesülésben egyaránt. Soha nem felejtem el, hogy Cselényi László, aki felfigyelt ránk, mennyire ösztönzött bennünket, többek között drága barátnőmmel, Mikola Anikóval együtt. Laci a szó szoros értelemben olyan volt nekem, mint a bátyám. Ha kellett, szidott, ha kellett, dicsért. Mindig felrázott bennünket, ha látta, hogy több van bennünk, mint amit nyújtunk. Természetesen a szidás is az érdekünket szolgálta, nem hagyta, hogy ne vessük papírra mindazt, ami bennünk volt.
– Mindig rajongva beszélsz szülőfaludról, a Tornalja közelségében lévő Lőkös községről. Annak idején, amikor Pozsonyba költöztél, nehéz volt az elválás? Nyilván kárpótolt egy tágabb világ, ahol megnyíltak előtted a kapuk.
– Imádtam a szülőfalumat, az ott élő embereket, de egy idő után azt éreztem, hogy mennem kell. Az én szüleim egyszerű, természetes intelligenciával megáldott emberek voltak. Tudták, hogy menni akarok, így nem beszéltek rá a maradásra, pedig nagyon szerettek. Talán éppen ezért. Bár volt egy pillanat, amikor ha az édesapám arra kért volna a búcsúzásnál, hogy maradjak, talán megteszem. De ő nem mondta, amiért hálás vagyok neki. Akkoriban a tudatom tágulni kezdett, túl szűknek találtam a közeget, amelyben éltem. Elköltöztem Pozsonyba, ahol belecsöppentem egy olyan szellemi világba, amelyik mindig is vonzott engem. Rengeteg barátra tettem szert, akiknek köszönhetően kicsiszolódtam.
– Első köteted, az Én, a csillagbognár 1978-ban jelent meg, majd az 1981-es évben áttértél a mesékre, amelyek nemcsak a gyerekeknek nyújtanak élvezetet. Miért kezdtél el mesét írni?
– Az első könyvem talán soha nem jelenik meg Cselényi László nélkül. Ennek érdekes története van: egy alkalommal, amikor Laci nálunk volt, a fiókomból felmarkolta a benne lévő kéziratokat és elvitte magával. Átadta a gépírónőnek, aki szépen legépelt mindent, válogatás nélkül. Így történt meg, hogy a kézirathalmaz közé került a férjem egyik írása is, aminek köze nem volt a szépirodalomhoz. Gondolta is magában, milyen fura egy novella ez, de ő tette a kötelességét becsülettel. Ezen persze jót derültünk, és természetesen nem került be a könyvbe. A kötet megjelenése után nehezen tudtam kezelni a róla szóló kritikát, kissé megriadtam, s egy darabig nem is mertem írni. Nem mintha rossz kritika lett volna, csak megriasztott, hogy rólam írták. Ez többször is előfordult velem. Ilyen voltam akkoriban. Mesét először a lányomnak írtam, amikor kicsi volt. Egy idő után már minden meglévő mesekönyvet felolvastam neki, így rögtönzött mesékkel elégítettem ki az igényét. Amikor elkezdtem egy-egy történetet, fogalmam sem volt, mi sül ki belőle, és a végén mindig egy szép kerek történet született. Aztán leírtam a meséket, s a könyvek is megjelentek, de soha nem gondoltam arra, hogy ezek a történetek csak a gyerekekhez szólnak. Nem fogom magam vissza meseírás közben, magamból táplálom mindegyiket. A szülőfalumból hozott mesevilág belém gyökeredzett örökségként. Szeretek írni a gyerekeknek, főleg a csodálatos magyar nyelvünk miatt. Dús a mi nyelvünk, burjánzik. Egyedülálló nyelv. Tudatosan írok. Szépen, szép nyelvezeten, nem egyszerűsítem, nem szűkítem le a szöveget. Amikor írok, akkor a történettel együtt élek és szépen alakítjuk egymást. Összesen ennyi a tudatosság bennem.
– A Nő hetilap riportere is voltál. Milyen volt ez az időszak számodra?
– Ez egy csodálatos korszak volt az életemben, nagyon szerettem riporterként dolgozni. Dobos Lászlónak köszönhetően kerültem be a csapatba, vadóc, miniszoknyás, vékony testalkatú nőként. Voltak, akik ez alapján ítéltek meg. Páran azt gondolták, amilyen rövid a szoknyám, olyan rövid az eszem is. Szerencsére hamarosan rájöttek, a kettőnek nincs semmi köze egymáshoz. Megszerettek, befogadtak, aki meg nem szeretett meg, az egyszerűen csak elfogadott. Mindig is könnyen barátkozó voltam, szerettem ismerkedni, beszélgetni. Nem riadtam meg semmitől, ha kellett, busszal, vonattal indultam riportra, nálam ez soha nem volt akadály. Csodálatos kollégákkal dolgozhattam együtt.
– Férjed, Bárczi István a költészet terén alkotott maradandót, lányod, Bárczi Zsófi a pedig egy idő után prózában lett elismert író. Három ismert ember egy családban ritkaságnak számít.
– Erre már én is sokszor gondoltam. Csodálatos érzés volt, amikor író-olvasó találkozóra hívtak egy iskolába, ahol megláttam a képeket a falon. A férjem, lányom és jómagam is rajta voltunk. Zsófi a egyetemistaként gyakran felhívta édesapját, ha írt valamit, például Mécs Lászlóról, és kikérte a véleményét. Bízott apja értékítéletében, aki nagyon büszke volt rá, és mondogatta is gyakran, hogy ez a lány már most sokkal jobban ír, mint mi ketten együtt. Természetesen Zsófi a meghallgatta az édesapja véleményét, de soha nem dolgozta át az írásait. Miért is tette volna, amikor önálló, értékes gondolatai voltak már akkor is.
– Egyszer azt nyilatkoztad: „Annyira gömöri vagyok, hogy talán összesűrűsödött bennem valami Gömörből. Ha semmi mást, ezt szeretném az utókorra hagyni. A lelkét Gömörnek.” Hogy állsz ezzel az adóssággal?
– Mérhetetlenül sokat köszönhetek Gömörnek. Nem kellett mást tennem, mint figyelnem az ott élő embereket, szüleimet, és magamba szívtam a hallottakat, amelyekből később építkeztem. Igen, megígértem, hogy a különleges családom történetét papírra vetem, rajtuk keresztül bemutatva Gömört, mert megérdemlik az őseim, hogy örökül hagyjam az utókornak. Nekik köszönhetem többek között azt is, hogy dús fantáziával jöttem a világra. Sajnos eddig még mindig csak ígéret maradt. Ezt még meg kell írnom. Gömör lelkét.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2021. márciusi számában)
Beszélgetésünk során többek között felelevenítettük a koncertek euforikus érzéseit, valamint gondolatai ráébresztettek arra, hogy mennyire is hiányzik a közösségi lét érzése. Egy forró nyári nap, amikor több száz vagy ezer emberrel együtt énekeljük kedvenc dalainkat.
Vári Fábián László, a kárpátaljai Tiszaújlakról indult költő, író, műfordító és néprajzkutató, az Együtt folyóirat főszerkesztője, március 15-én kapott Kossuth-díjat. Ebből az alkalomból kérdeztem őt sokrétű munkásságáról, magánéletéről, múlt és jövő kihívásairól.
Tökéletes formavilág jellemzi Farkas Wellmann Éva költészetét, a forma és tartalom szerves egymásra hatása pedig a megszólalót is képviseli. Ezt a világot az értékek szentségébe vetett hit tartja össze. Munkásságát több díjjal tüntették ki, verseit a Kaláka és az Evilág együttes is megzenésítette.
Az élet szeretetéről, az irodalom iránti szenvedélyéről és a változás lehetőségének a felismeréséről is beszélgettünk.
Nemrégiben jelent meg Száraz Miklós György Székelyek című kötete, amely az eddigi eladási számokat tekintve igazi sikerkönyv lehet. Januári zimankós erdélyi és székelyföldi körútja után itthon is hívták a könyvvel több vidéki városba is. Mi most nemcsak székelyekről, Erdélyről, határon túli magyarságról faggattuk, hanem olyasmiről is, amiről az alkotók ritkábban mesélnek: tanításról, műhelymunkáról, önteltségről és bizonytalanságról.
A sepsiszentgyörgyi származású, de Nagyváradon élő színművésznő mindig is az úgynevezett „megbízható” színészek közé tartozott. A rendezők rábízhattak bármilyen szerepet, mert mindig egyenletesen jól teljesített, és mindig csillogott.
„Magyarságom és európaiságom Pozsonyban született” – írja Ébert Tibor, akit jegyez a Cambridge-i Világirodalmi Lexikon is. Chagall-versciklusát a Chagall-múzeum tartja számon, Franciaországban több drámáját is nagy sikerrel játszották, s az lehetett volna a magyar drámának, ami a világdrámának Ionesco vagy Beckett, de túlontúl a „magyar” kora előtt járt, s még a szlovákiai magyar irodalmi lexikon sem jegyzi. Persze, nem ő az egyetlen hiányzó.
– Sepsiszentgyörgy polgármestere mondta a sajtótájékoztatón, hogy „Erdélyben mindenki Koppány akart lenni, Magyarországon pedig majdnem mindenki István”. Benned ez hogy működik, és akartál-e Koppány lenni?
– Koppánnyal mindig jobban szimpatizáltam. Ez kicsit olyan „Beatles vagy Rolling Stones, Lennon vagy McCartney?”-féle kérdés. Nem tudom, miért, de mindegyikre nagyon határozottan tudok válaszolni.
Iancu Laura verseinek igazi kötőanyaga a lélek erejéből táplálkozó hit. Költészetéhez a lét misztériuma, annak szüntelenül megismétlődő drámája és az emberi esendőség is éppúgy hozzátartozik, mint a krisztusi példázat, amely a bizalomról, a megváltásról, az emberi lélek, az emberi értékek halhatatlanságáról beszél.