Navarrai Mészáros Márton: Holtidényben – Beszélgetés a születésnapos Ferdinandy Györggyel

2020. október 11., 08:56

Ferdinandy György szépirodalmi kötetei hatvan éve rendszeresen jelennek meg, miközben sem a magyar, sem a francia, sem a spanyol nyelven olvasók nem felejtették el. Francia ügynöke éppen most tárgyal egy válogatáskötet megjelentetéséről egy párizsi könyvkiadóval. Nemrég írt egy filmforgatókönyvet, jelenleg két magyar könyvön dolgozik, és spanyolra fordítja az elbeszéléseit, a novelláit. A kétlaki szerzővel barátja és szerkesztője, Navarrai Mészáros Márton készített interjút az író 85. születésnapja alkalmából. (Az interjú telefonon készült, az író Miamiból, a szerkesztő Budapestről beszélt.)

Fotó: Kovács Attila

– Hihetetlen, hogy október 11-én már a 85. születésnapodat ünnepled. Ma is ugyanazzal a nagy munkakedvvel és kötelességtudattal ülsz az üres papír elé, mint korábban?

– Erről a nyolcvanöt évről nem veszek tudomást, éppen úgy élek és dolgozom, mint korábban vagy mintha otthon írnék. Nem pedig idestova tízezer kilométerre a hazánktól. Korán kelek, a reggeli készülődés után az íróasztalomhoz ülve írni-olvasni kezdek. Általában négy-öt óra elteltével, amikor belefáradtam, dél körül abbahagyom a munkát. Délután igyekszem kipihenni magamat, hiszen az „én koromban” fárasztó tevékenység ez, legalábbis így kell mondani. Mindig akad feladat délutánra és estére is: telefon, levél, szerkesztés, fordítás, és gyakorta visszatérek az íráshoz, olvasáshoz. Igyekszem telefonon vagy a feleségem (María Teresa Reyes kubai származású tanár, fordító – a szerző) masináin tartani a kapcsolatot a négy gyerekemmel, akik három kontinensen élnek. Ez a mellékfoglalkozásom.

– Miamiban, ahol most tartózkodsz, minden reggel és este nézed a spanyolországi és a Puerto Ricó-i híradót a tévében. Részben ennek köszönhetően tettél szert nagy jártasságra a világ legkülönfélébb történéseiben.

Ena Columbié | Egy idióta vallomása
Kedvencem, Brad fejét leszegve, magányosan üldögél egy sarokban. Gondolatainak mélysége szembeszökő: semmi köze monoton hétköznapjaihoz. Erről a nagy csendről az jut eszembe, hogy hátha mindent ért, ami történik körülötte, és azon tépelődik, hogy a teste miért nem engedelmeskedik csapongó fantáziájának.

– Igyekszem tudomást szerezni arról, mi történik a nagyvilágban. Angolul nem igazán tudom értékelni a híreket, ezért a feleségem a jelentősebbeket lefordítja nekem. Emellett reggel és este valóban megnézem a spanyol nyelvű híradókat, a madridit és a Puerto Ricó-it is. Az utóbbi alig ezer kilométerre van ide, ott él az egyik fiam. Nagyon fontos számomra annak a kis szigetnek a sorsa, mert harminchat és fél évig tanítottam a San Juan-i Állami Egyetemen. Azok közül, akik ma a Puerto Ricó-i televízióban szerepelnek, sokakat taníthattam, mert elvétve rájuk ismerek. A madridi híradásokat azért szeretem, mert ott néha van nyitás a nagyvilágra. Gyakran az ott látottakból-hallottakból kell kihámoznom, mi történik az én szeretett hazámban.

– Hatvan éve annak, hogy első köteted, a franciául írt L’île sous l’eau (magyar kiadása nincs; nyersfordításban: Sziget a víz alatt) először megjelent Strasbourgban. Ha lenne még további hatvan éved, mivel töltenéd?

– Az 1956-os forradalom volt életem meghatározó élménye. Attól fogva minden ’56 és a magyar irodalom körül forgott az életemben. Azt hiszem, ha tehetném, egyáltalán nem változtatnék rajta, így a hátralévőkben sem kívánok nyugdíjba vonulni. Nyolcvanöt évesen már egyébként sem illene. A magyar irodalommal az a baj, hogy ritkán kapok hírt hazulról, véletlenszerűen érkezik egy-egy levél, néhány folyóirat. Hét-nyolc lap rendszeresen közöl, de ezeket a megjelenéseket nem küldik el nekem, leszámítva a Magyar Napló és a kolozsvári Helikon folyóiratokat, bár az utóbbiban alig publikálok. Legalább te mint „titkárom” kéthavonta összeállítasz egy csomagot, így érkezett meg az Országút, a most indult folyóirat néhány augusztusi száma. Benne a Mi a nemzeti oldal? című nagyon okos írás, amiben Falusi Márton főszerkesztő arról szól, hogy a nemzeti kiteljesedés nem ösztönzi a művészi próbálkozásokat, nem tudja megnyerni a fiatal értelmiséget. Én is mindig olyanokat próbáltam innen, Amerikából, spanyolról magyarra fordítani, akik tartalmas mondanivalóval bírhatnak a hazaiak számára. Vice versa: azoknak a magyar íróknak próbáltam a hónuk alá nyúlni, akiket az otthoniak nem ismertek el vagy nem ismertek fel. Az 1980-as években ezért kezdtem el a kubai származású feleségemmel közösen magyar irodalmat spanyolra fordítani. Az egyetemem rendre meghívta az általunk lefordított költőket, akik aztán tananyaggá váltak. A fiatal Kukorelly Bandi, Zalán Tibor, Parancs Janó barátom és még sokan mások így kerültek a szigetre. Csender Levente általam, illetőleg a feleségemmel és Sebastian Santos Petroffal közösen lefordított műveiből Un dia habra che contarlo címmel könyv is megjelent Miamiban. A kubai emigránsok által vezetett Siluetát gyakran látom el kéziratokkal – ők is úgy érzik, a székely Csender elbeszélései mellett a vajdasági Terék Anna versei, a kárpátaljai Shrek Tímea prózája is megérinti alatin olvasót. Az új hanggal kell foglalkoznunk. Az igazi érték nem a patetikus, régi stílusban és ezerszer használt témában leledzik.

– 1956 decemberében, a szabadságharc után egyetemistaként hagytad el Magyarországot. Irodalmi pályafutásod a következő évben indult, legkorábbi szövegeid többek között a Nemzetőr, az Ahogy Lehet, a Magyar Műhely és a párizsi Irodalmi Újság emigrációs lapok hasábjain jelentek meg. Kihívást jelentett a pátoszos, kopott stílustól és elhasznált témáktól való eltávolodás?

– Nekem könnyű dolgom volt, mert a budapesti forradalmat kellett megírni Nyugaton, egyaránt magyarul és nyugati nyelveken. ’56 a maga előzményeivel, utóhatásaival évekig foglalkoztatott. Semmiféle formai újításra nem volt szükségem, mert az én időmben ott volt a nagyszerű Örkény, Déry, Füst, akik olyan magyar irodalmat működtettek, ami megállja a helyét a világ élvonalában. Igen, azóta eltelt hatvan év, de vigyázat, most sem a nyugati divatok majmolásában kellene keresnünk a magyar irodalmat! Azt kell írnunk, amit csak mi, magyarok tudunk. Akkor is, ha úgy látszik, hogy ez a kutyát sem érdekli rajtunk kívül. Modern stílusban, keményen, pontosan.

– Idővel nem jelentkezett témaszegénység a nyugati magyar emigráció tagjainál?

– Erről regényt lehetne írni. Zöldfülű korunkban rendszeresen írtunk egymás köteteiről Sárközi Matyival. 1963-ban jelent meg a Közel s távolban című novelláskötetéről a recenzióm, amiben – mai szóval – lehúztam az ígéretes írót. Erre Sárközi Fogyó emlékek címmel írt kritikát a műveimről. Mindketten attól tartottunk, elfogynak az emlékeink. Szerencsére ez nem történt meg, egyikünkkel sem: Matyi szépen, pontosan írja édesanyja, nagymamája és annak a városrésznek a történetét, ahol felnőtt, én pedig idős koromra egyre tisztábban látom a gyermek- és fiatalkoromat. Tehát nem fogyó, hanem gazdagodó emlékekkel van dolgunk.

– Írásművészeted több ponton kapcsolódik Déry Tibor, Füst Milán, Gion Nándor és Bodor Ádám munkásságához is. Kik voltak a kezdeti nagy példaképek?

– A magyarok, vagyis Örkényék nemzedéke után a franciákat tanultam meg tisztelni és szeretni. A „c” kezdőbetűs nagy franciák voltak a példaképeim: Céline, Cendrars, Camus. Persze Weöres Sanyika Nobel-esélyesként nálam lakott Strasbourgban, de „csövezett” nálam Karinthy Cini is. 1964-ben költöztem át Puerto Ricóba, onnantól a latin-amerikai szigetvilág került a fókuszomba. Oda próbáltam beleásni magamat, de az irodalmi műveltségem valamennyire foghíjas maradt. Feleségem személyében volt és van egy segítőm, aki kijavítja a latin-amerikai „próbálkozásaimat”, a spanyol „dadogásomat”. Francia debütánsként az ottani feleségem, Colette gondozta a kézirataimat. Tehát minden házastársam lendített valamit rajtam. Ha akarnék, sem tudnék rosszat mondani egyetlen régi asszonyról. A jelenlegiről sem.

– Franciaországban tucatnyi köteted jelent meg, ott váltál íróvá. De nem tudom, hallottam-e már: mi akartál lenni gyermekként?

– Aránylag könnyen tudok visszagondolni a kezdeteimre, mert tízéves koromtól szerelmes verseket írtam azoknak, akiket meg akartam hódítani. Az első próbálkozásaimnak rövidprózaszerű írásaimat tartom, azokból nőtt ki az a műfaj és stílus, amit ma is művelek. Most nő ki egy nagy regényfolyam-szerűség az eddigi ötszáz novellaszerű munkámból. A feleségem a koronavírus-járvány miatti karanténunk elején hívta fel a figyelmemet arra, hogy össze lehetne állítani belőlük egy nagyregényt. Hát nem lehet, vágtam rá. Most mégis ezen töröm a fejemet. A karibi asszonyom mellett van Magyarországon egy fiatalember, akit a fiamnak fogadtam, pontosabban fogadtunk, bár a feleségem azt mondja, az unokánknak kellene. Lelkiismeretesen begépeli a szövegeimet, átjavítja őket, szépen elküldi őket a folyóiratoknak, és időnként maga is közli őket. Na meg ugye, összeállítja belőlük a magyar köteteimet. Gondolom, rájöttél, rólad szól a méltatás.

Mészáros Márton és Ferdinandy György – Fotó: Kovács Attila

– Kézzel írsz, és a szöveget csak a letisztázás után – írógépet használva – gépeled le. A kéziratot aztán postára vagy a kezembe adod, esetleg „Mari” lefotózza, így jut el hozzám. Nem fordult meg a fejedben, hogy elkezdj számítógépet használni?

– Percig sem! Írni csak kézzel és írógépen tudok, ezen az sem változtat, hogy az egyik írógépem augusztusban csütörtököt mondott.

– A nyugati magyar emigráció egyik nagy öregje vagy, életed jelentős részét külföldön élted le, de a munkásságod annál sajátosabb, mint hogy ebbe az irodalomtörténeti skatulyába tegyük. Hol látod a saját helyedet a kánonban?

– Valamiféleképpen szeretném szerénytelenül Tamási Áron gondolatait idézni: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” Harminchat és fél év trópusi tanítás után hazajöttem, és megpróbálom megtalálni a helyemet a magyar irodalomban, még ha időközben el is felejtettek.

– Beszélhetünk-e feledésről évi egy-két kötetmegjelenés ellenében vagy annak ismeretében, hogy tavaly három kitüntetést (Magyarország Babérkoszorúja díj; Polgármesteri Ezüstérem Gödöllőért; Prima Primissima Díj) is kaptál?

– Igazándiból nem tudom, mi a helyzet a megérkezéssel, de ami a díjakat illeti, nagyon örültem mind a háromnak. Most a gödöllőiről beszélnék, mert az a legkevésbé ismert. Gödöllőinek tartom magamat: két évet a premontreiek internátusában töltöttem, két évet pedig abban a parasztházban, amelyet anyám vett. Évről évre visszahívnak egykori városomba. Festői részlet, hogy a tavaly áprilisi kötetbemutatón attól a Gémesi György polgármestertől vehettem át a kitüntetést, akit én már öt-hat éves korában ismertem, mert az édesapja, Gémesi József tanár úr engem is tanított.

– A rövidpróza vált a meghatározó műfajoddá, de a pályád elején verset is írtál.

– Verseket sokáig írtam, azokból két kötetet is kiadtam Nyugaton, de a többségük nem üti meg azt a színvonalat, amit a mai fejemmel elvárnék. Költői pályafutásomat a Párizsban éhen halt Keszei István költő hosszú recenziója miatt fejeztem be, amiben Máriához írt versemet enyhén szólva kigúnyolta. Jézus-Mária! – írta elborzadva. Nagyon fájt a kritika, de a barátságunkon nem változtatott. Azóta csak gúny- és bökverset írok.

– Ma sem kacérkodsz a verssel?

– Nem, de a nyár alatt összehoztam egy filmforgatókönyvet. Egy világháborús kisfiúról szól, akit jótékonysági program keretében, „feltáplálásra” külföldre visznek. A fordulat éve – ez a címe. Ebből sejthető, mikor tér vissza Magyarországra.

– Valaha két kisregényedből szociográfiát állítottál össze, de a Mammuttemető 1982-es megjelenése óta többször kikacsintottál a szociográfia irányába. Miért hagytad abba?

– Egyre kevesebb emberrel találkozom a szubtrópusi magányomban. Nincsen anyagom, amit szociográfiában megírhatnék. Amiket megírtam, nagyon fontosak voltak – például Trujillo volt dominikai diktátor magyar ezredesének vagy egy másik emigránsnak, Juliska néninek a története.

– Prózádra jellemző a műfaji határok elmosása, új köteteid pedig elbeszélést és novellát, de esszét, tanulmányt és jegyzetet is tartalmaznak. Honnan a műfaji keveredés, a határok be nem tartása?

– Igyekeztem kitörni a műfaj szűk keretei közül, erre biztatom a mai fiatalokat is. Mindenről lehet írni magyarul, még a legnehezebb dolgokról is. De nem kell okvetlenül a dugásról írni, meg kell találni a megfelelő szavakat. Soha nem finomkodtam: akkor is írtam bizonyos dolgokról, ha ezzel kellemetlenné váltam. Finomkodásra nincsen idő, azt hagyjuk az előttünk lévő generációra meg a kékharisnyákra.

– Rövid tűnődéseid számosfolyóiratban és új köteteidben is megjelennek. Mi ébresztett a jegyzetírásra?

– Nehezen tudok magamról beszélni, mert irántam nem szoktak érdeklődni. A témáim változatosak, mert mindig fogékony voltam sok mindenre. És azért írok minimalista jegyzeteket, mert általában bosszant, ha tekervényes, hosszú szövegekkel kerülök szembe. Hogy miért? Mert nagyobb teljesítmény kis terjedelemben elmondani valamit, mint nagyregényben fecsegni.

– Szövegeidet átjárja a humanizmus, számodra írónak lenni társadalmi szerepvállalás.

– Mindig az útpadkára szorultak írója voltam. Azok az életek fontosok számomra, amelyek nem sikeresek. Mit mondjak egy sikeres emberről? Gratulálok neki, de semmi több. Én sem voltam soha sikeres, nem is érdekelt a sikeresség.

Fotó: Kovács Attila

– Mi foglalkoztat most?

– Két magyar kötetem lesz jövőre. Az egyikben nemcsak magamról, hanem az állatokról, a természetről is írok. Az itteni dolgozószobám üvegablakán kinézve egy tóra meg a körülötte lévő zöldre látni. Macskák, madarak élnek itt, de időnként leguánok, aligátorok is felbukkannak. A pandémia megtanított arra, hogy elkezdjem figyelni a természetet, ember és állat hasonlóságát. Amerika, ahol élek, a fiatalabbakat is érdekli. Képes vagyok hasznát venni a rólam írt jelentéseknek is. Mások leszólják a besúgóikat, én a jelentések által a saját emigráns múltamat is jobban megértem. Ilyesmikről is írok. És nincs olyan igazi barátom, akiről ne írtam volna. A francia ügynököm, Marc Sénéchal most tárgyal egy új válogatáskötet megjelentetéséről egy párizsi kiadóval, én pedig spanyolra fordítom egy kötetnyi prózámat.

– Vannak-e még társaságok, ahol értő fülekre találnak a fajsúlyos témák?

– Úgy alakult, hogy egyetlen szekértáborhoz sem tartoztam. Egyedül a Magyar Írószövetség, a Szépírók Társasága és a Magyar Művészeti Akadémia fogadott tagjául. Ami az értékmentést vagy pusztán az olvasást illeti, arról azt hiszem, a mostani nemzedék kihalásra lesz ítélve. Holtidényben vagyunk. Biztos vagyok benne, hogy a különböző okoseszközök ott lesznek a föld alatti alagutak sarába taposva, mint őseink cserépedényei. A tudás viszont megmarad.

 

Ferdinandy György író, költő, műfordító 1956-ban hagyta el Magyarországot. Tizenegy évet Franciaországban élt és alkotott, harminchat éven át a Puerto Ricó-i Egyetemen tanított. 2000 óta Miamiban és Budapesten él. Francia, spanyol és magyar nyelven ír, de művei bolgár, német, angol fordításban is elérhetők. Spanyolról magyarra, magyarról spanyolra fordít szépirodalmat. Rangosabb elismerései: Saint-Exupéry-díj (1964), József Attila-díj (1995), Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje (2011), Magyarország Babérkoszorúja díj és Prima Primissima Díj (2019).

 

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. október 10-i számában.)

Legfrissebb hírek
2020. október 27., 02:20
2020. október 27., 01:40
2020. október 27., 01:35
2020. október 26., 21:46