– Az első köteted A keresztúri vámpír és más történetek címet kapta, amelyre nem lehet rásütni sem konkrét műfajt, sem stílust. Tudatos volt nálad vagy egyszerűen kísérletezel, keresed a számodra izgalmas hangokat, jegyeket?
– Nem mosnám össze a stílus, műfaj és az írói hang fogalmát. Impulzív embernek tartom magam, nehezen illeszkedem keretek közé, ezért nem tudok megmaradni egy műfajban. A gótikus horror ugyanúgy vonz, mint a gyermekmese. Éppen ezt tartom a legnehezebbnek: minden műfajban megtartani a hangom. Azt, ami engem kifejez az írásaimban, nem stíluselemekkel igyekszem bemutatni, inkább a karakterek és a cselekménynek teret adó világok hangulatában.
– Mit gondolsz, probléma-e az irodalomban a kategorizálás? Szerinted miért van az, hogy az olvasók is és a kritika is szereti felcímkézni az írókat, költőket? Miért kell valamilyennek lennie egy alkotónak?
– Nem tartom problémának. Kategóriákra mindig szükség van, akkor is, ha sokan egyikbe sem tudunk beleilleszkedni. Az alkotás folyamán én nem törődöm – de szerintem más sem – azzal, hogy végül milyen műfajba kerül egy írás. Az író számára ez nem fontos, a fogyasztó viszont – legyen az olvasó vagy kritikus – azért kategorizál, hogy valamiféle támpilléreket kapjon a szerzővel és annak kötetével kapcsolatban. Az alkotónak nem kell lennie semmilyennek ebben az értelemben, az írásnak kell. Ahogy nekem sincs „saját” műfajom, de a novelláimnak van.
– Azoknak, akik egyszerűen beintenek a valóságnak és a mesékben, a szürrealitásban találják meg a mondanivalójukat, mindig érdekes kérdés lehet, hogy a határok hol húzódnak. Vannak-e egyáltalán? Meddig szeretsz írásban elmerészkedni?
– Szerintem a valóság eléggé szürreális ahhoz, hogy ne kelljen határokat húzni. Azt sem szabom meg, hogy meddig menjek el. Miért lenne fikció egy történet, amiben istenekkel sörözünk? Talán már mindannyiunkkal megesett, csak nem vettük észre. A mesékben élünk, pusztán nem mindig éljük meg őket. Ismerek tündért, neki ajánlottam a könyvem, ismerek földönkívülit, bár rajtam kívül mindenki más egyszerű alkoholistának tartja. A mindennapokban sem húzok határt, ezért az írásaimban sem. Ha elkülöníteném a realizmust a szürreálistól, azzal hiteltelenné válnék, ha kimondom valamiről – akár az írásaimban –, hogy létezik, míg valami másról azt állítom, hogy nem, az egy nagyon szűk látókörű világképet eredményezne.
– Mit jelent számodra az irodalom? Miért tartod fontosnak napjainkban, hogy az emberek olyan történteket olvassanak, mint a tieid?
– Fapados dimenziókaput, utat a világok között. A második kérdésre meglehetősen pofátlanul válaszolva: mert szeretem, ha figyelnek rám. Mindenki így van vele, aki ír. Aki azt mondja, azért lett író, hogy valamilyen üzenetet közvetítsen, az hazudik. Azért lettem író, mert szeretem, ha olvasnak. Ha emellett szórakoztatok, gondolatokat ébresztek, az már több mint siker.
– Melyik íróval írnál szívesen közösen egy kötetet? Mi lenne a címe?
– Neil Gaimannel, rábíznám a címadást.
– Játsszunk egy kicsit! Egy zsúfolt vonaton ülsz. Az egyik megállónál felszáll egy férfi. Az egyetlen üres hely melletted van, de nem akarod, hogy leüljön melléd. A következő szavak felhasználásával írj egy rövid szöveget, amelyben sikeresen meggyőződ a felszálló utast, érdemesebb inkább végigállnia az utat. A magyarázatnak a következő szavakat kell tartalmaznia: deflorál, cukorka, szellem.
– Maga lát engem? – kérdeztem.
– Igen – válaszolta a férfi.
A karomat a mellettem lévő ülés előtt tartottam, nagyjából úgy, mintha valaki vállát karolnám.
– Őt is látja?
– Kit?
– A szellemet – súgtam.
– Kérem, hosszú napom volt, nem ülhetnék le?
– Azt vele kell megbeszélnie.
– Kivel?
– Vele – simogattam meg a levegőt –, tudja, ő volt nekem az első.
– Mi?
– Ő deflorált.
– Hogy mi?
– Szakította le ártatlanságom virágát…
– Uram, kérem… – mondta, én pedig kivettem a rágót a számból és felé nyújtottam:
– Cukorkát?
A férfi elszaladt. Azóta mindig van helyem a 105-ösön.
Ez a kötet rólam, rólad és róla szól. Arról, hogy te is ugyanolyan tehetetlen, vak és gyenge leszel, ha elér az az alattomosan támadó, az a megmagyarázhatatlan, minden logikát mellőző, gyilkos érzés, amit szerelemnek becézünk. Fájón ismerős történetek és alakok, közös, mégis egyedi emlékekkel megtűzdelve. A kötet kiforgat, beforgat, majd egy röpke pillanatra felemel, végül váratlanul gyomorszájon vág, amiért te kérsz bocsánatot.
"A vágyak miatt fordultam a gyerekkor felé. Egy másik dolog viszont, ami nincs helyén kezelve a gyerekkorral kapcsolatban, hogy sokakban él a gyerekkor iránti nosztalgia. Ilyen például, amikor azt halljuk, hogy „azok a régi szép idők”, a gondtalan gyerekkor. Pedig a gyerekkor talán pont annyira félelmetes világ, mint a felnőttkor, mégis nagyobb téttel bír, mert a gyereknek számít a becsülete, a szava, és van mit elveszítsen. Ezt a tisztaságot szép lassan elveszti többek között a nemi érés okán. Utána pedig jönnek a rossz döntések, amivel felér végül a felnőttkorba."
"Amióta elköltöztem Budapestről, sokkal nyugodtabbnak és kiegyensúlyozottabbnak érzem magam. Úgy gondolom, másképpen nem is működne az itteni élet, mint hogy az ember hozzálassul környezetéhez. A túrák, a természet, a közösség, valamint az a csönd, amely átjárja otthonunkat, egészen más léptékű, mint az élet Budapesten. Nem mondom, hogy ez jobb vagy rosszabb. Egyszerűen csak teljesen más."
Állítólag akkoriban, a kilencszázas évek elején a legszebb zentai hölgy Berzenczey Domokos felesége volt, aki nagyon szépen énekelt. Szűcs Lajosné a polgári lányiskola igazgatónője, Endreiné pedig a lánynevelő intézet tulajdonosa volt. Ezek a hölgyek mind gazdag férfiak feleségei voltak, ők vettek részt a jótékonyságban.
H. Nagy Péter saját elmondása szerint nem tud a naplóírással azonosulni, mégis valami hasonló került ki a kezéből a Karanténkultúra és járványvilág című mű kiadásával. Vajon hogyan hat a vírus az irodalomra? Erre és még sok más kérdésre válaszolt nekünk H. Nagy Péter irodalomtörténész, egyetemi oktató.
Meggyőződésem, hogy gyerekeknek nehezebb írni, mint felnőtteknek. Talán közhely, de a gyermekek igényesebb olvasók, ők még a lelkükkel és a szívükkel is látnak. Bármilyen fércmunkát nem fogadnak el, nem szeretik meg, nem érzik sajátjuknak. Így a költő nem hajolhat le a gyermekhez, rossz felnőttként nem gügyöghet, nem selypeghet neki, hanem át kell, hogy változzon, és a gyermeki képzelet lobogó színeiben kell láttatnia a témáját, mondandóját. Csak az képes erre, akiben magában is épségben maradt meg a gyermek.
L. Takács Bálint nem sokat teketóriázik. Megfogja a valóság keserű, íztelen termékét, belevágja egy befőttesüvegbe, hozzáad egy kis fekete humort, cukrozott álmot, velős társadalomkritikát végül ezt az egészet egy kis titkos létesszenciával megbolondítva olyan elképesztő agymenés-koktélt kever, hogy az olvasó csak pislog bambán.
Kozma Attiláról sokaknak a székely humor jut eszébe. Akár a színházban, akár az önálló produkcióiban, akár a reklámokban látom, akár a különböző lapokban közölt írásait olvasom, sziporkázóan szellemes. Ez az ő világa, ezt szeretjük benne.
Gyermekkoromban kissé megdöbbenve figyeltem a mohácsi busójárást, amint ijesztő maszkokat viselő emberek vonulnak fel a tavaszváró és téltemető ünnepen. A mohácsi busójárás 2012 óta hungarikumnak számít, köszönhetően a hagyományokat megőrző maszkfaragóknak és jelmezkészítőknek. Baráth Gábor az egyik legismertebb maszkfaragó, aki munkásságával méltán érdemelte ki, hogy 2011-ben a Magyar Nemzeti Bank által kibocsátott emlékérmén az általa készített maszk, valamint ő maga szerepel busójelmezben. Értékrendje középpontjában a környezettudatosság áll.
A női test biztonsága Bánkövi Dorottya első verseskötete, melyben kirajzolódik a nagybetűs nő. Ott szúr, karmol, harap, ahol addig lágyan simogatott, finoman csókolt, majd, mint aki kegyetlen tettétől megretten, szempilláját ártatlanul megrebbenti és elszökdécsel.