2021. február 13., 08:42
Hullamosók és vámpírok, fanyar humorral átitatott merész történetek. Kertész Dávid első kötete rendkívül bátor. Remekül egyensúlyoz fikció és valóság között, nehogy a kedves olvasó két nevetés között lepottyanjon a kötélről.
– Az első köteted A keresztúri vámpír és más történetek címet kapta, amelyre nem lehet rásütni sem konkrét műfajt, sem stílust. Tudatos volt nálad vagy egyszerűen kísérletezel, keresed a számodra izgalmas hangokat, jegyeket?
– Nem mosnám össze a stílus, műfaj és az írói hang fogalmát. Impulzív embernek tartom magam, nehezen illeszkedem keretek közé, ezért nem tudok megmaradni egy műfajban. A gótikus horror ugyanúgy vonz, mint a gyermekmese. Éppen ezt tartom a legnehezebbnek: minden műfajban megtartani a hangom. Azt, ami engem kifejez az írásaimban, nem stíluselemekkel igyekszem bemutatni, inkább a karakterek és a cselekménynek teret adó világok hangulatában.
– Mit gondolsz, probléma-e az irodalomban a kategorizálás? Szerinted miért van az, hogy az olvasók is és a kritika is szereti felcímkézni az írókat, költőket? Miért kell valamilyennek lennie egy alkotónak?
Kertész Dávid | A keresztúri vámpír
A sötétség követe vagyok, a végzet angyala. A szüleim úgy tudják, Csabánál alszom, itt az ideje a beteljesedésemnek. Gyerekkorom óta tudom, hogy más vagyok, mint a többi ember. Felsőbbrendű, a halandók számára felfoghatatlan. Nem is vágyom rá, hogy megértsenek, és nem is várhatom el. A hangyák sem képesek felfogni apám traktorjának működését, az emberek sem értenek meg engem, kivéve talán a nagyit, ő mindig tudta, hogy különleges vagyok.
– Nem tartom problémának. Kategóriákra mindig szükség van, akkor is, ha sokan egyikbe sem tudunk beleilleszkedni. Az alkotás folyamán én nem törődöm – de szerintem más sem – azzal, hogy végül milyen műfajba kerül egy írás. Az író számára ez nem fontos, a fogyasztó viszont – legyen az olvasó vagy kritikus – azért kategorizál, hogy valamiféle támpilléreket kapjon a szerzővel és annak kötetével kapcsolatban. Az alkotónak nem kell lennie semmilyennek ebben az értelemben, az írásnak kell. Ahogy nekem sincs „saját” műfajom, de a novelláimnak van.
– Azoknak, akik egyszerűen beintenek a valóságnak és a mesékben, a szürrealitásban találják meg a mondanivalójukat, mindig érdekes kérdés lehet, hogy a határok hol húzódnak. Vannak-e egyáltalán? Meddig szeretsz írásban elmerészkedni?
– Szerintem a valóság eléggé szürreális ahhoz, hogy ne kelljen határokat húzni. Azt sem szabom meg, hogy meddig menjek el. Miért lenne fikció egy történet, amiben istenekkel sörözünk? Talán már mindannyiunkkal megesett, csak nem vettük észre. A mesékben élünk, pusztán nem mindig éljük meg őket. Ismerek tündért, neki ajánlottam a könyvem, ismerek földönkívülit, bár rajtam kívül mindenki más egyszerű alkoholistának tartja. A mindennapokban sem húzok határt, ezért az írásaimban sem. Ha elkülöníteném a realizmust a szürreálistól, azzal hiteltelenné válnék, ha kimondom valamiről – akár az írásaimban –, hogy létezik, míg valami másról azt állítom, hogy nem, az egy nagyon szűk látókörű világképet eredményezne.
– Mit jelent számodra az irodalom? Miért tartod fontosnak napjainkban, hogy az emberek olyan történteket olvassanak, mint a tieid?
– Fapados dimenziókaput, utat a világok között. A második kérdésre meglehetősen pofátlanul válaszolva: mert szeretem, ha figyelnek rám. Mindenki így van vele, aki ír. Aki azt mondja, azért lett író, hogy valamilyen üzenetet közvetítsen, az hazudik. Azért lettem író, mert szeretem, ha olvasnak. Ha emellett szórakoztatok, gondolatokat ébresztek, az már több mint siker.
– Melyik íróval írnál szívesen közösen egy kötetet? Mi lenne a címe?
– Neil Gaimannel, rábíznám a címadást.
– Játsszunk egy kicsit! Egy zsúfolt vonaton ülsz. Az egyik megállónál felszáll egy férfi. Az egyetlen üres hely melletted van, de nem akarod, hogy leüljön melléd. A következő szavak felhasználásával írj egy rövid szöveget, amelyben sikeresen meggyőződ a felszálló utast, érdemesebb inkább végigállnia az utat. A magyarázatnak a következő szavakat kell tartalmaznia: deflorál, cukorka, szellem.
– Maga lát engem? – kérdeztem.
– Igen – válaszolta a férfi.
A karomat a mellettem lévő ülés előtt tartottam, nagyjából úgy, mintha valaki vállát karolnám.
– Őt is látja?
– Kit?
– A szellemet – súgtam.
– Kérem, hosszú napom volt, nem ülhetnék le?
– Azt vele kell megbeszélnie.
– Kivel?
– Vele – simogattam meg a levegőt –, tudja, ő volt nekem az első.
– Mi?
– Ő deflorált.
– Hogy mi?
– Szakította le ártatlanságom virágát…
– Uram, kérem… – mondta, én pedig kivettem a rágót a számból és felé nyújtottam:
– Cukorkát?
A férfi elszaladt. Azóta mindig van helyem a 105-ösön.
