Acsai Roland: „Ha tudja még valaki, mit jelent ez”

2021. június 21., 07:47

Új, remek verseskötete jelent meg Tóth Erzsébetnek, aki idén lesz hetvenéves, és jelen sorok írója nagyon reméli, hogy az irodalmi fórumokon méltóképpen megünneplik majd ezt a kerek számot. Hogy miért kezdem éppen az évekkel? Egyfelől azért, mert a Kínai legyező egy nagyon fiatalos hangon megírt kötet (kortársai közül az egyik legfiatalosabban író költőről beszélhetünk tehát), és nemcsak a hangja fiatalos, de a ma divatosnak számító, alulpoetizált, a magas kultúrát a populáris kultúrát keverő, ironikus verseszményt is követi (valószínűleg inkább ösztönösen, mint tudatosan). Másfelől azért kezdtem az évekkel, mert a könyv több verse tematizálja az elmúlt éveket, és az ezzel járó veszteségeket, az öregedést, a szülők és a barátok elvesztését.

A populáris és a magas kultúra keverésére már a cím is jó példa, amennyiben a kínai legyezőben egyszerre jelenik egy ősi, antik, nagy hagyományú kultúra, és a piacokon kapható, olcsó tucattárgy: „araszolsz óvatosan / mint kiadós záporok után a csigák / el ne tapossanak, el ne roppanj / viszed magaddal kínai legyeződet”. Vagy újabb példának itt van a Betegutak című vers befejezése: „gyöngéd erotikával mossa a hajam / mint Robert Redford Meryl Streepnek / távol Afrikától”.
A kötet másik, fentebb említett jegye az irónia, a néha groteszk felhangokat megcsendítő önirónia: „Annyira szeretek aludni, hogy az már botrányos. / Mondhatnám perverzió … elkezdek már délután háromkor alváshoz készülődni”. A következő vers ugyanezt a hangot folytatja: „Majd szóljak, ha fogadóképes leszek. / Nos, ez nehéz lesz”. A költő ezekben a sorokban egyszerre veszi komolyan magát és nem. Ez egyfajta tapintat is az írótól, hiszen az irónia alkalmazásával az olvasót kíméli meg a lelkileg nyomasztóbb momentumoktól.
Őszinte, vallomásos, közvetlen költemények ezek. Az ember éppen ezért azt hihetné, hogy könnyen érthetők, de ez nincs egészen így. Ugyanis Tóth Erzsébet egyik jellemző poétikai, retorikai eszköze a kihagyás, amitől egyfajta enigmatikusság keletkezik. A látszólag érthető szövegekből a költő fontos részeket hagy ki, például a vers tárgyát vagy alanyát. Sokszor csak a körülírásokból lehet megsejteni, kiről, illetve miről is van szó, ilyen például az Ázsiai márvány című vers is: „lágyan a vállamra huppan / ettől megrázkódom / és már lent is van a földön”. Az ilyen sorok a vers allegorikusságának terét tágítják, amennyiben megnő a behelyettesítések számának esélye.
Tóth alanyi költészetére kontráznak rá a szerepversek, amik a Kőrózsa című kötetben lettek csúcsra járatva. E könyvben a Díszállat feleség és a Madárbosszú hasonló szituáltságúak a beszélőt illetően, és mindkettő egy-egy drámai monológnak is felfogható.
Ez a valósághű, sokszor alig stilizált költészet, ami vagy a megélt, vagy az átérzett ‒ mert Tóth Erzsébetnél kevés empatikusabb költő van ‒, és ekként megélt élményekből táplálkozik (ezekből születnek a szerepversek), általában a szabadvers formájára támaszkodik, ami nála alig központozva árad, és sokszor a nagy kezdőbetűk is hiányoznak. Összefoglalóan elmondható, hogy Tóth Erzsébet számára már régóta otthonos ez a versforma. Talán az ő költészetével kapcsolatban még soha nem merült fel, én mégis megkockáztatnám elemzésemkor a minimalizmus fogalmát, ugyanis szerintem ezek a versek szoros rokonságot mutatnak a minimalista formaeszménnyel a lecsupaszítottság, a depoetizáltság és a kihagyásos szerkesztés okán. Ez a költészet egyébként távol tartja magát a műviségektől, és a csináltságoktól. Bár sokszor szociografikus jellegű, mégis van benne valami az álmok valószerűtlenségéből, mintha az álmok szociográfiáját akarná megírni. Nem véletlen, hogy több műve is az álmokból táplálkozik.
A hiány kötete ez: például a saját család hiányáé. A könyv egyik legszebb és legkülönösebb verse a Lesz egy reggel című, amiben a cím a vers első sorának fogható fel, amennyiben így folytatódik: „én azt már nem élem meg”. Ez a sor utalhat arra is, hogy a vers következő soraiban felvázolt, banálisnak tűnő, de a boldogságot, a teljességet jelképező reggel leírása mással esik meg, tehát nem a vers beszélőjével; de úgy is lehet értelmezni a sort, hogy a vers beszélőjével történik, csak már a túlvilágon. Az erős, különös első sorral kezdődő vers egy még különösebb, tragikusabb és fájóbb zárlattal ér véget: „nincsenek tapasztalataim a boldogságról, / talán ilyen is lehetne”. Vagyis a boldog pillanatokat ‒ akár egy hétköznapi, családi reggelt ‒ a beszélő csak megpróbálhatja elképzelni, mert róluk a versbéli énnek nincsenek tapasztalatai.
Ezzel a verssel függ össze az anya és az apa elvesztésével, idősödésével foglalkozó versek sora is. Például a nagyon szép Nincs többé, ez a visszafogott apasirató. Az apáról a versből megtudjuk, hogy asztalosként, tehát fával dolgozott, és idős korára kertje lett, amiben a fái álltak, vagyis nem csoda, ha ez a fával, növényekkel dupla szinten összekötött ember a vers végén, mintha maga is fává válna: „ki fog enni az ő diófájáról / kinézek a hideg, elhagyott kertre / a diófa mintha kilenc botjával / éppen utána indulna”. Bár a költő nem tesz egyenlőség jelet az apa és a fa közé, a metafora, mintha erre utalna. Ezek után nem meglepő, ha a lányának, a vers beszélőjének is van kertje, igaz, csak az erkélyen vagy a szobában, és hogy a virágainak-növényeinek különálló személyiségei vannak. Az egyiket például Lizának hívják és fikusz. Kiderül, hogy a költő sokat tanul tőlük: „Élni tanulok tőlük, ahogy figyelmem nélkül is nőnek / titokban új rügyeket hoznak / nem hivalkodnak gyönyörűségükkel. / Titkos értelmű kert az Akácos ház erkélyén ‒ / a harmadik emeleten.” De nem csak a növényből lesz személy, hanem az emberből, a személyből is virág: „ők vigyáznak rám, el ne tévedjek képzelt útjaimon / mikor sziromszárnyakon lebegek, szédülök / visszafordíthatatlanul, már nem tudom, hova”.
Az édesanya képe idős, jobbára segítségre szoruló emberként jelenik meg a versekben, így a Gyerekségek címűben is, ami kapcsolatban áll a Lesz egy reggel című művel, ami a saját család, saját gyermek hiányát írja körbe. A Gyerekségek című vers ezekkel a sorokkal kezdődik: „úgy hagytam ott Anyámat / testvéremnél / mintha a gyerekem lenne”. Ezt a gondolatot bontja ki az utolsó négy sor is, csak sokkal plasztikusabban, érzékletesebben: „testem nehéz lett / mintha szültem volna / gyerekem nem lett / hát anyát szültem”.
De a könyvben nemcsak a szülőktől, hanem a pályatársaktól, barátoktól is elbúcsúzik a költő, például Tandori Dezsőtől az Egy szál szegfű címűben. A Ha még élek egyik szervezőelve maga a névsorolás, az elhunytak számbavétele: „Már összevissza zuhognak az évek a halálokkal … velük éltem, velük voltam fiatal és öreg, / meghaltak sorra. / Valami baj lehet velem, ha még élek”.
Fontos megemlíteni ‒ hiszen e nélkül nem lenne teljes Tóth Erzsébet költői portréja ‒ a versek közéleti vonulatát, hiszen maga a kötet is egy hasonló tematikájú művel kezdődik, A vér cíművel, és a beszédes Magyarország cíművel záródik. Az ilyen mondanivalójú versek költőnknél lelkiismereti kérdések, és jelen sorok írója alig ismer nála autentikusabb közéleti vers-írót, aki ott volt a rendszerváltás sűrűjében is.
A fentebb elmondottakból jól látható, hogy a Kínai legyezővel egy időszembesítő kötet született, aminek segítségével mi is számot vethetünk saját emlékeinkkel. Őszintén, egyszerűen, még ha a látszólagos irónia mögött valós fájdalmak állnak is, ahogy a költő a Mindenki, aki élben, vagy a Nincs válaszban: „hiába minden új itt, én mér régen élek /amikor a tantusz azt hívta föl, akit akartunk / akár magát az Istent / ha tudja még valaki, mit jelent ez”.

(Tóth Erzsébet. Kínai legyező, Nap Kiadó, 2021, 84 o.)