– A magyar oktatói karon belül mindenképpen kialakult egy megosztottság, és ennek okai, megfigyeléseim szerint, többrétűek voltak. Először volt egy közvetlen – nevezzük így – érdek- és beágyazottság-viszony. Azok az oktatók, akik régóta beépültek az egyetemi struktúrába, és ott elértek bizonyos pozíciókat, általában óvatosabbak voltak. De ez nem volt feltétlenül meghatározó. Ha ellenpéldát kellene mondanom, akkor a nyelvészprofesszor Péntek János magatartását hoznám fel, aki minden helyzetben számomra világosan és határozottan képviselte az önálló magyar karokra vonatkozó tervet. Ugyanakkor a másik, ezzel ellentétes példa Szamosközi István pszichológiaprofesszoré, aki viszont – Andrei Marga személyes barátjaként is – a rektor eszközeként mutatkozott meg a magyar oktatói karban. Kása Zoltán visszaemlékezéseiből tudunk arról is, hogy a Bolyai Kezdeményező Bizottság kolozsvári tüntetését – melyet 2005 októberében szerveztek az egyetem főépülete előtt – a rektor úgy ellensúlyozta, hogy megszavaztatott egy tiltakozó közleményt, amely elítéli a BKB „szeparatista törekvéseit”. Ezt a közleményt a különböző karok képviseletében jelen levő, tisztségeket viselő oktatók meg is szavazták, köztük öt magyar kolléga is. Egyetlen ellenszavazat volt, Kása Zoltáné, aki akkor a Matematika és Informatika Kar dékánhelyettese volt.
A Bolyai Kezdeményező Bizottság „szükséges” elítélésének a gondolata később is felmerült az egyetem magyar tagozatának vezetőtanácsában, amelyben én is jelen voltam mint a politikatudományi tanszék magyar tagozatának – „vonalának” – a vezetője. Ezt én mindig elleneztem, de mások is, és erre már nem is került sor. A magyar tagozat vezetőtanácsának utolsó, Bolyai Kezdeményező Bizottsággal kapcsolatos határozata az volt, amit én javasoltam. Éspedig hogy kerítsünk sort egy közös megbeszélésre a BKB és a magyar tagozat vezetősége között, hátha sikerül valamilyen közös stratégiai megállapodásra jutnunk, amely össze tudja hangolni a belső, óvatosabb reformjavaslatokat a külső környezetből érkező nyomással, amely a közvélemény felől érkezik. Amolyan „good guy” – „bad guy” stratégiára gondoltam, bár lehet, hogy nagyon naiv voltam, mikor azt képzeltem, hogy ilyesmi lehetséges. Ebből vita kerekedett, de végül kis többséggel elfogadták a javaslatomat, viszont kivitelezésére már nem került sor, számomra nem ismert okokból. Az is igaz, ezt követően már nem fogalmaztam újra a javaslatom.
Ideológiai viták, vert sereg
– Ugyanakkor volt ennek a megosztottságnak egy ideológiai vetülete is. Ez visszanyúlik arra a vitára, amelyet 1997 februárjában az RMDSZ Szabadelvű Köre, név szerint Cs. Gyimesi Éva, Magyari Nándor László és Magyari-Vincze Enikő kezdeményezett, és amely jó szélesre duzzadt – sok hozzászólással – a kolozsvári Szabadság hasábjain. A vitaindítók lényegében két olyan tézist fogalmaztak meg, amelyek aztán meghatározóknak bizonyultak a szembenállás, a törésvonal megszilárdulásában. Az egyik: szerintük az önálló Bolyai Egyetem mítosza egy kritikailag feldolgozatlan tradíción alapszik, ennek az egyetemnek a követelése helyett sokkal helyesebb lenne a közös Babeș–Bolyai Egyetemen intézményesíteni, biztosítani a magyar felsőoktatás státusát. A másik: hibás törekvés politikai célként megfogalmazni a magyar felsőoktatás kérdését, ez egy „szakmai” kérdés, azokra kell bízni, akik az egyetemen belül értik ezt.
Hát ezt a vitát akarta feléleszteni Magyari-Vincze Enikő 2006 februárjában egy jegyzet közlésével (Egyetemügy, de hogyan? Transindex, 2006. február 23.), amelyben a Bolyai Kezdeményező Bizottság tagjait „pozíciókból kiszorult”, „tudományosan frusztrált”, „Fidesz-elkötelezett, szolgalelkű” oktatók csoportjának minősítette, akik túlfűtött politikai fellépésükkel nem a helyes „szakmai” utat követik. Erre válaszoltam kifejtve, hogy Magyari-Vincze tulajdonképpen az Andrei Marga-féle ideologikus multikulturalizmus-fogalmat használja. (Az értelmiségi karzat és a közéleti nyelv. Krónika, 2006. március 3-5.) A vitát még folytattuk a Transindexen, és úgy hiszem, ez is egy fontos töréspont volt viszonyomban a Szabadelvű Körrel. Körülbelül itt kerültem szembe döntő módon a Kör legideologikusabb szárnyával, amelyet Magyari Nándor László és Magyari-Vincze Enikő képviselt.
– Mikor csitultak el ezek a viták?
– Nagyjából 2007-től. 2006 decemberében a szenátus számos procedurális és jogi hiba után végleg megszavazta Hantz és Kovács eltávolítását az egyetemről, Bodó Barnát pedig a mi karunk dékánja tanácsolta el, s Barna 2007-től átment a Sapientia egyetemre oktatni. Emlékszem a 2007-ben kialakult hangulatra, amelyet leginkább a Salat Levente lemondása utáni új rektorhelyettes megválasztásával kapcsolatos tagozati értekezleten éreztem. A magyar rektorhelyetteseket is hivatalosan a szenátus választotta meg, de a kialakult szokásjog szerint a magyar tagozati értekezlet tehetett a személyükre javaslatot. Nos, ezen az értekezleten a magyar oktatók képviselői egy vert sereg benyomását keltették. Egyetlen jelölt volt, aki ebben a helyzetben vállalta a hálátlan feladatot, a szociológus Magyari Tivadar. Ettől kezdve 2011-ig nagyobb változásra nem került sor a BBTE magyar tagozatának az életében.
Az utolsó nekifutás, szentgyörgyi kontra
– Mi történt 2011-ben?
– A második Boc-kormány, amelynek koalíciós tagja volt az RMDSZ is, elfogadtatta az új, 2011/1-es számú tanügyi törvényt, amely immár lehetővé tette a magyar tanszékek megalakítását. A Babeş–Bolyai egyetemen ezek a tanszékek – illetve, ahogy kezdték nevezni őket: intézetek – meg is alakultak 2011 szeptemberére. A „vonalak” kevés kivétellel minden karon magyar intézetekké alakultak, és a román tanszékek, illetve intézetek mellett azonos státusban, ugyanolyan autonómia birtokában kezdtek működni.
A kevés kivétel közé tartozott a mi szakunk, a politológia, illetve a mi karunk, a Politika- Közigazgatás- és Kommunikációtudományi Kar. Itt nem jött létre magyar tanszék, és ennek a fiaskónak a története is tanulságos volt a számomra. Ugyan a kar vezetősége nyitott volt a magyar intézet megalakítására, de az volt az uralkodó koncepció – amit számításokkal is igazoltak –, hogy a karon létező négy magyar „vonal”, vagyis a négy magyar szak – a politológia, a közigazgatás-tudomány, az újságírás és a kommunikáció – egyetlen intézetbe tömörüljön. Salat Levente, aki rektorhelyettesi lemondását követően a kar magyar dékánhelyettese lett, ekkor hozzám fordult, kért, hogy legyek az intézet megalapításához szükséges egyeztetések lefolytatója. A dékánhelyettesi pozíciójából természetesen neki kellett volna ezt kezdeményeznie, de amikor erre rákérdeztem, a BKB-s válság idején őt ért kritikákra hivatkozva tért ki. Nem értettem tartózkodását – félelmét? –, de a feladatot elvállaltam. Sajnos, az egyeztetés elbukott, elsősorban a kommu nikációtudományi szak nem kívánt a „vonal”-státusból kilépni. Új szak volt, sok fiatal oktatóval, sok-sok diákkal, és a tagozatvezetőjük, Kádár Magor is sikeres fiatal oktatóként indult, egyébként éppen a politológia szakról. Minthogy sok diákjuk volt – ekkor a kommunikáció-szak nagyon divatos szak volt –, úgy gondolták, a létező struktúra nekik elegendő, minden szempontból megfelel. Az újságíró szak fiatalabb oktatói sem nagyon akarták a közös magyar intézetet; az idősebbek – Cseke Péter, Szabó Zsolt, Tibori Szabó Zoltán – ugyan egyetértettek velem, de nem exponálták magukat a fiatalabb kollégákkal szemben.
A közigazgatási szakról – amely kihelyezett tagozatként Sepsiszentgyörgyön működött – azt üzenték az ottani kollégák, hogy ők sem akarnak egy kolozsvári tanszékbe betagolódni. Önös számítás lehetett a részükről, mert azt gondolhatták, hogy a közös tanszék nagyobb kontroll alá helyezi őket, mint a létező helyzet, amelyben a központtól, Kolozsvártól való távolságot és a nagy fokú szabadságot élvezték.
Így az elképzelés a négy szak közös tanszékéről megbukott. A kar vezetősége hivatalos átiratban szándékozta ezt közölni a rektori hivatallal, a levél el is készült, és azt aláírták a karon vezető pozícióban levő magyar tanárok mind, egyedül én tagadtam meg az aláírását.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. októberi számában)
Látvánnyal, zenével, mozgással, szöveggel elvarázsoló darab a Nemzetiben. Kezdjük a látvánnyal: egy alulról nézhető, eldőlt csarnok, néha tükrökkel, tükröződéssel megbolondítva, melynek fekvő, olykor kiemelkedő oszlopain játszódnak a jelenetek (Numen/For Use, díszlettervező közösség – Ivana Jonke). (Talán a karzatról látszik a legteljesebben.) Felfordult világ? Nem normális fizikai valóságában, a talpán állva szemlélhető, hanem eldőlve és alulról. Ahonnan minden más. Vagy éppen a csak az embert jellemző, és leginkább a művészet által tudatosított nézőpontváltást mutatja?
• A gyerekem nem akar húst enni. Mivel helyettesíthetném? – Kutyával! A kutyák szeretik a húst!
Ilyen tréfás szövegek kerülnek elém a közösségi médiában, nagy a hahota, mert érteni vélik ezeket a hibásan fogalmazott mondatokat, de azért bennük van a félreértés lehetősége is. A félreértés oka: a rejtőzködő, bujkáló alany. Kezdő példánkban az első tagmondat alanya az őz, azt gondolnánk (mivel nem jelenik meg újabb alany), hogy akkor a második tagmondaté is.
„Gömöri Kovács István sok mindent megverselt, évszakokról, ünnepekről, tanévnyitóról és tanévzáróról, természetről, unokáról egyaránt olvashatunk a kötetben. Ami a legszembetűnőbb, az a tartalom és a forma egységének a hiánya” – állapítja meg a 72 verset/versikét/tréfás keresztrejtvényt tartalmazó kötetről az Új Szó kritikusa, Csáky Károly, aki szerint Gömöri Kovács István valamennyi verséből érezzük az oktatónevelő szándékot.
Múlik… múlik a múltunk… Velünk is, persze, amit magunkkal viszünk el belőle. A múltról való tudásunkkal… azzal, amit egyedül mi tudhatunk róla… Mert mindenki másként látja és másként éli meg, mindenki más-más vonatkozását ismeri. S mi, akik időlegesen marad(hatt)unk még, nemcsak a távozók hiányával, hanem azzal a tudással is szegényebbek leszünk, amit életükben már nem volt módjuk átadni nekünk.
Michael Ende úgy tartja, a fantázia, az új világok teremtésének képessége az, ami megkülönbözteti az embert minden más élőlénytől. A mesterséges intelligenciák (AI) megjelenése után arra voltam kíváncsi, hogy mennyire rendelkeznek a chatbotok e kizárólag emberinek tartott attribútummal. Azt tapasztaltam, hogy egyikük sem tud saját világot létrehozni vagy saját kombináció mentén világok fúzióját megteremteni. Közben viszont furábbnál furább helyzetekbe kerültem, és kaptam halálos fenyegetést is.
A minap Tőzsér Árpád 2002-es naplóját olvasgattam (A kifordított ember című, 2013-as kötetében), melyben az azóta sajnálatos módon már rég abbamaradt somorjai disputáról – a szlovákiai magyar irodalomkritika és irodalom ezen reményteljesen indult fórumáról – ír. Pontosabban annak sorozatnyitó, 2002. december 14-i vitanapjáról, melynek Az élő szlovákiai magyar írásbeliség volt a címe és központi témája.
Andekdotázó nemzet vagyunk. A folkloristáknak nem volt nehéz dolguk anekdotákat gyűjteni. Jókai Mór elméleti írásokat is megjelentetett ezzel kapcsolatban, valamint anekdotagyűjteményt is kiadott. De utalhatunk Tóth Béla (A magyar anekdotakincs I–VI), Békés István (Új magyar anekdotakincs, Legújabb magyar anekdotakincs, A világ anekdotakincse) ez irányú munkásságára vagy éppen Bisztray Gyula Jókedvű magyar irodalom címmel összegyűjtött irodalmi anekdotáira.
Az anekdota szó eredeti (görög) jelentése: kiadatlan, vagyis megjegyzésre, megörökítésre nem méltó apró esemény. Ezzel szemben a mindennapokban, a folklórban és az irodalomban (a magyar irodalomban különösen) nagy szerepe van az anekdotának és társműfajainak: az adomának, élcnek (viccnek), trufának, tréfás hiedelemtörténetnek, falucsúfolónak, novellamesének, ostobaördög-mesének, memorátnak, viccnek, igaztörténetnek, népijóslás-történetnek.