Eszembe jutott, hogy annak idején a négy-ötéves unokahúgom milyen képet vágott, amikor elmondtam, igazából nem a nagynénje vagyok, hanem az ángya. Majd olyan érdeklődéssel hallgatta, hogy az ő nagyszülei az ipam és napam, mintha valamely egzotikus kultúráról mesélnék neki. Ez az emlék is oka annak, hogy fontosnak tartom: a családról szóló lapszámunkba néhány, a társadalomnéprajz által vizsgált témát is beemeljünk, még ha csupán egy-egy továbbgondolásra szánt kérdésként is, hiszen nemcsak a szavaink, a rokonsági terminusok kopnak ki, hanem azok a tapasztalatok is, amelyek egy-egy család identitását évszázadokra meghatározták.
Kérésünkre Varga Máté, a Hagyományok Háza folklórosztályának néprajzkutatója vázolta fel a nagycsalád működését. Mint mondta, régészeti leletek igazolják, hogy már a honfoglalás korában egyaránt jelen volt a kis- és nagycsalád modellje, melyet temetkezéskor is leképeztek: középen volt a családfő sírja, körülötte pedig a családban betöltött hierarchia szerinti sorrendben helyezték el az elhunyt családtagokat. A szakember hangsúlyozta, hogy a XX. századig csak ritkán köttettek szerelemből a házasságok, a család mindig egy észérvek mentén létrehozott és fenntartott gazdasági konstrukció volt, és különösen igaz ez a nagycsaládi modellre. A több generáció együttélése vagy egységként kezelése csak úgy működhetett, ha a társadalom és a család tagjai feltétel nélkül elfogadták a hierarchiát. A magyar parasztság körében a szeniorátus elve szerint szerveződtek a családok, azaz mindig a legidősebb férfi volt a családfő, a vezető, a gazda. Ő rendelkezett nemcsak a vagyon fölött, hanem a családtagok ideje fölött is. „A gazda volt mindennek az ura – minden reggel ő szabta meg, kinek mi a dolga, de akár bárkit ki is tagadhatott a családból, az örökségből. Ha részeges volt, elihatta a vagyont, vihette a pusztulásba a családot, és nem tudták megakadályozni, mert jogában állt, hogy akár el is ajándékozhasson mindent” – fejtette ki a néprajzkutató. A nagycsalád célja persze a folytonosság biztosítása volt: a család és a vagyon megőrzése és gyarapítása. Ebben a szigorú rendben azonban mindenkinek pontosan kijelölt helye és feladata volt, még a gyerekeknek is, akik kezdetben egyszerűbb feladatokat kaptak, de arra nevelték őket, hogy idővel hasznos munkaerővé váljanak.
Érdemes megfigyelni, hogy a XX. századi történelmi és társadalmi változások, amelyek felszámolták ezt az évszázadokon át működő rendet, milyen új irányokat jelöltek ki: mi ma az egyén helye a világban és a családban, hogyan szerveződik az életünk a fogyasztás lehetőségének biztosítása mentén? Másik érdekes aspektus, miként alakulhatott ki az, hogy miközben ünnepelt harcosai vannak a gyermekek jogainak, és ma már az az elfogadott és követendő modell, hogy a kisgyermek is egyenrangú tagja a családnak, sőt a család élete és napi rutinja alárendelődik a kisgyerek igényeinek, addig mennyire háttérbe szorult az idősek tisztelete, mennyire mellőzik őket. Míg a korábbi modell szerint szerveződő családban az öregek jelenléte fontos volt, feladataik voltak, a tudásukat hasznosították, és elképzelhetetlen volt, hogy eltávolítsák őket a családból, addig ma már elfogadott gyakorlat, hogy az idősek – mintegy rezervátumba vonulva – számukra létrehozott otthonokban vagy magányosan élnek.
Természetesen távol áll tőlünk, hogy azt sugalljuk, mennyivel üdvösebb volt a régi hierarchiára és kiszolgáltatottságra épülő modell, hiszen akár a kriminalisztika szemszögéből is vizsgálhatnánk a nagycsaládi berendezkedés működését, és érvényes, szerteágazó, hátborzongató tényfeltárás volna az is.
Érdemes megfigyelni a családtörténetek alakulását is: mi kerül be a családi legendáriumba, kik és milyen alkalmakkor mesélik tovább ezeket, hogyan épülnek be az identitásunkba a felmenőink vagy a gyerekeink traumái, sikerei? Az is érdekes, milyenek a férfiak és a nők történetei, hogyan mesélik el az életüket. Nagy Olga több kiváló könyvet is írt (például a Világgá futó szavak. Havadi beszélgetések, Asszonyok könyve, Paraszt dekameron), amelyekben családszociográfiai kutatásai során férfi és női narratívákat tár fel.
Másik továbbgondolásra érdemes téma a családtörténetek őrzése is – például az írott emlékek által, hiszen akár az ószövetségi nemzetségtáblázatoktól kezdve kortárs regényekig irodalomként közel kerülhetnek hozzánk olyan családok történetei is, amelyekhez nem köthetnek személyes emlékek. De tárgyak is képezhetik a családi identitás pilléreit, és itt nemcsak féltett ereklyékre gondolok, hanem akár a családi fotókra is. Ki őrzi, ki örökli ezeket? – ez is fontos kérdéssé válhat. A dédszüleinket alig néhány retusált képen láthatjuk viszont, amint legszebb ruhájukban, természetellenes délcegséggel feszítenek valamely mesterkélt polgári környezetben, majd a fényképezés elterjedésével már a fontos életstációk emlékei is bekerültek a családi albumokba, keresztelőkön vagy más egyházi beavatásokkor, esküvőkön és temetéseken is készültek fotók, később pedig a születésnapok és a nyaralások is kedvelt témák lettek. Viszont ma már naponta több tucat fotót vagy mozgóképet rögzítünk a telefonjainkon – olyan pillanatokat örökítünk meg, amelyekre amúgy egy év múlva már nem is emlékeznénk. Kérdés, hogy ez a digitálisan tárolt emlékdömping, hogyan épül majd be a családtörténetünkbe, és az unokáink számára hogyan lesz hozzáférhető – egyáltalán felfejthető lesz-e bármelyikünk sorsa ilyen esetlegesen összeállított és parttalanná duzzasztott örökségből.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2018. május 5-i számában.)
Alaposan szétaprózta magát a 140 éve született Sziklay Ferenc, aki Aranyidán született, Kassán nőtt fel, Kolozsvárott szerzett magyar–latin szakos tanári oklevelet, de első tanári állása Pozsonyhoz kötötte. Ezt követte Szatmárnémeti, majd az akkori legdélibb magyar település, Fehértemplom, míg végül a kör bezárult, s ismét visszatért Kassára. Tipikus monarchiabeli pályasors.
A Szlovákia Magyar Írók Társasága folyamatosan építi a kapcsolatot az oktatási intézményekkel, író-olvasó találkozókat szervez, hogy ezzel is közelebb vigye az irodalmat a fiatalokhoz. Október 31-én a dunaszerdahelyi Kortárs Magyar Galériában megrendezte az irodalomnépszerűsítés lehetőségeit boncolgató szimpóziumát, közösen a Szlovákiai Magyar Könyvtárosok Egyesületével.
A legmagasabb magyar és szlovák állami, illetve irodalmi díjakkal kitüntetett Grendel Lajos személyében – aki születésének idei 75., illetve halálának 5. évfordulója alkalmából meghirdetett képzőművészeti pályázatra beérkezett pályaművekből rendezett kiállítás megnyitójára ma, itt, a Csallóközi Múzeum kiállítási csarnokában összegyűltünk – köztudomásúlag azt a csehszlovákiai, szlovákiai magyar írót tisztelhettük, tisztelhetjük.
A Német Nyelvtudományi Társaság (Gesellschaft für deutsche Sprache) 1977 óta választja ki a német nyelvben az év szavait. Jómagam az 1980-as évek végétől dokumentálom az év magyarországi szavait. A Magyar Nyelvstratégiai Kutatócsoport 2010 óta több kategóriában és mindig nyelvi magyarázattal teszi közzé javaslatait. A fokozódó hírverseny miatt az év szavainak kiválasztása és kihirdetése már ősszel elkezdődik. De ez nem baj, mert ha egy szó decemberben bukkanna föl, igazából már csak a következő évben lehetne felkapott szó. Ahhoz ugyanis idő kell.
A 2012-ben tragikus hirtelenséggel elhunyt Danyi Magdolna a ritkán megszólaló költők közé tartozott, ám a mintegy négy évtized alatt született opusa bonyolult, sokszínű és sokmélységű költői pályaív megrajzolását teszi lehetővé. Összesen három önálló verseskötettel jelentkezett életében: Sötéttiszta (1975, Forum), Rigólesen (1988, Forum) és Palicsi versek (1995, Forum), illetve 2013-ban Enyhület és felröppenés címmel a Forum és az Életjel együttműködésének köszönhetően jelentek meg összegyűjtött versei.
„Az íróra a természet, a társadalom, a kulturális környezet sajátos hatást gyakorol, az írónak pedig az a feladata, hogy ezeket a hatásokat is figyelve keresse a Vajdaság életében »az általános emberit«. Az írónak meg kell kapaszkodnia valami pozitívumban. A határtalanságba, a színtelenségbe, a talajtalanságba nem lehet gyökeret ereszteni” – vallja a lírai alkatú prózaíró, Szenteleky Kornél. Az orvosi hivatás és praxis az emberi test bajaira, míg az írói, szerkesztői, irodalomszervezői életmű a lélek, a szellem állapotára próbált gyógyírt nyújtani.
Fenyvesi villánk verandáján éveken keresztül koronás keresztespók (Araneus diadematus) lakott. Az esti villanyfényben röpködő rovarokból bőséges vacsorái voltak, így nem is mindennap szőtt új hálót, raktározta a pókselyembe bugyolált élelmet. Néha valamilyen rovarral mi is tápláltuk, amelyet kezünkből ragadott el.
A történelem lapjain sokszor szereplő budapesti Rákos-patak forrása a Gödöllői-dombvidéken, Szada és Gödöllő között található. A patak átfolyik Gödöllőn, Isaszegen, Pécelen, a Rákosokon (Rákoscsaba, Rákosliget, Rákoskeresztúr). Itt terül el a történelmi Rákosmező. Majd a kőbányai–zuglói kerülethatáron átkelve, 44 kilométeres útját befejezve Angyalföldnél, az Árpád híd fölött torkollik a Dunába.
Valószínűleg nem véletlen, hogy épp advent első vasárnapján, az egyházi év kezdetének első estéjén mutatták be a székelyföldi Etéden a település ikonikus hangszerét, a frissen rekonstruált timborát. Könnyű dolgom lenne, ha egyszerűen egy hangszerbemutatóról kellene most írnom, ám a történet valami sokkal bonyolultabb és fontosabb lényeget hordoz magában: sok évtized után most újra megszólal az a hang, amely hosszú időn át az etédi közösség önkifejezésének összetéveszthetetlen hangja volt, s amely az idők során végképp elhallgatni tűnt, egészen mostanig.