A Trianon utáni erdélyi költőgenerációk életműve eltérő és közös jegyeket egyaránt mutat. Több tekintetben a vizsgálatkor szükséges elválasztani azokat a tematikus jellemzőket a szerzői életművekben, amik arra vonatkozóak, hogy mennyiben meghatározó egy-egy esetben a szakrális versbeszéd, a személyes és közösségi identitás mint sorsvállalás. És hogy miből fakadhat az egymást követő, sok esetben az elődöknek készakarva ellentmondani szándékozó különböző generációk létértelmező vallomásverseiben a télből folyton átderengő tavasz? Erre az egyik legautentikusabb választ Lászlóffy Aladár adta egy interjúban: „időnként ismételten megtudom, hogy a költők képezik az emberiség szívét”[1]
„A vallásos költészet (az istenhit, az istenkeresés vagy éppen az Istennel folytatott lelki küzdelem) mindig is jelen volt a modern magyar költészetben, irodalomban […], [de] az istenhívő vagy istenkereső költészetnek és a vallásos érzésnek (egy időben) többféle változata is érvényesült.”[2] – írja Pomogáts Béla. Az erdélyi lírában szintén több síkon érvényesül a szakrális versbeszéd, és összességében elmondható, hogy a vallásos költői kifejezésmód szerepváltozatai közül azokra a versekre jellemző a magasabb esztétikai érték, melyekben a bibliai történet vagy tanítás megidézése mellett (vagy helyett) megfogalmazódik az Istenhez történő odafordulás, a könyörgő megszólítás adta immanens kapcsolat is mint individuális meghatározottság.
Vallom, hogy egy mű vizsgálatakor egyformán fontos – és különösen igaz ez a lírai alkotásra –, hogy annak esztétikai értékét mennyiben határozza meg a társadalmi funkcionalitás és mennyiben a művészi önkifejezés (mennyiben játék, mennyiben tükör, illetve mennyiben példázat). A XX. század létidegen folyamatai miatt ugyanis lassan mindenkinél megkérdőjeleződik a hovatartozás, a gyökerek jelentősége. Az identitás elvesztése tehát világjelenség, azaz az egész emberiségre jellemzővé vált. Bármennyire individuális is az erdélyi költészet Trianontól napjainkig, ilyen tekintetben mégis értelmezhető közösségi líraként, melyben a bensőben megélt fájdalom érvényesül kollektív élményként – ezt tükrözik például Dsida Jenő, Kányádi Sándor, Lászlóffy Aladár vagy Szilágyi Domokos versei mélyen beágyazódott moralitással; egy egyetemes érvényű identitást fogalmaznak meg: a hitvallás adta összetartozást. Költészetükben a szülőföld, Erdély teremti meg tehát annak a metaforikus, sorsábrázoló szólamnak a színterét, melyben egy régió népének az útkeresését, gyötrelmeit, Istenhez és a környező világhoz való viszonyát olvashatjuk ki. Az embernek kötődése tehát lehet több, de identitása csak egy. Az identitás magában foglalja a kulturális, vallási, etnikai és lokális önazonosságot. Nem lehet egyszerre két kultúrához, valláshoz, etnikumhoz, területhez tartozni, legfeljebb érdeklődni, együtt érezni, kötődni. Ezért vannak nehéz helyzetben, akik az identitásukat meghatározó országtól, néptől, kultúrától, vallástól önként vállalva vagy erőszakkal elszakadnak. Az individuális identitásválság pedig globális méretű – tehát nem csak Erdélyre vagy általában a kisebbségi léthelyzetben élőkre jellemző. Az egyén identitásának, azaz önmeghatározásának megjelenése pedig a lírában olyan tematikus elem, amely nehezen értelmezhető az adott vers születésének lokális, léthelyzetbeli vizsgálata nélkül.
A Trianon utáni első költőgeneráció közül Reményik Sándor identitástudatát Babits Mihály például így jellemezte: „A magányos költőhöz közelebb van talán a haza, mint máshoz: minden emberi dolgok közül ez van legközelebb. […] A versekhez ember kellett, s a költő értékei emberi értékek. Ember, erdélyi ember és magyar.”[3] Reményik költészetében a nemzeti és a vallási identitástudat elválaszthatatlan egységet képez: ez nem csupán erdélyiséget vagy az evangélikus felekezethez tartozást jelentette számára, hanem egy olyan, a kereszténységre és magyarságtudatra épülő identitást, amely egyaránt ragaszkodik anyanyelvéhez, szülőföldjéhez, vallásához. Hegedüs Gézával is egyetérthetünk, mikor azt írja, hogy az 1907-ben született és szívbetegsége miatt tragikusan rövid életű Dsida Jenő „nem volt válaszadó, nem volt irányt mutató, tömegeket helyes történelmi útra vezérlő lángelme, nem volt költészetével egyben történelmi alak”.[4] Verseiben talán a legmegragadóbb – amit már többen is megállapítottak, és ami következik a homo aestheticus lírai alkatából is –, hogy az élet apró pillanatait ragadta meg impresszionizmusával és olyan érzékenységgel, hogy tollából a leggiccsesebb, már-már hatásvadász nyelvi megformáltság is nemesebb lírává tudott emelkedni. Megfigyelhető ez Dsida vallásos ihletettségű alkotásaiban is, melyekben a szakrális versbeszéd a közösségi sorsvállalás adta hitvallásnak formál nyelvi keretet.
A II. világháború utáni nemzedék közül Kányádi Sándor költészetében már az identitás válságának és keresésének témája a meghatározó. A költő életművében folyamatosan jelen volt ez a téma hol közösségi (Krónikás ének), hol személyes (Fától fáig), hol vallásos aspektusban (Valaki jár a fák hegyén). Mindhárom megközelítésben a költő közösségi szemlélete és példázatossága a közös tényező. A közösségi és személyes identitáson túl a romániai magyar kisebbség léte vált veszélyeztetetté a ceaușescui terror évei alatt. Kányádi Sándor erről a veszélyeztetettségről már a hatvanas évek verseiben is hírt adott olyan megközelítésben, hogy az identitásválsághoz köthető ábrázolt élményen túl levonta az erkölcsi konzekvenciát is példázattá emelve mondanivalóját. Ugyanez – példázatosság, identitásválság – figyelhető meg a Forrás-nemzedékek költőinek verseiben is. Szilágyi Domokos költészetében a személyiség valami módon meghatározhatatlanul az anyag és az eszme közt létezik félúton. Műveiben az istenkép és a személyes hit kifejeződése ambivalens, a kételkedés hangján szól. A harmóniára törekvés a Szilágyi-költeményekben azonos a feladatorientált szemlélettel, a végességtudat ezért oldottabban, nem az egyén traumájaként, hanem csak, mint elfogadható keret van jelen. A halál, a túlvilág ugyan ebben az értelemben nem rejt magában szakralitást, de a feladatvállalás lehetősége mint cél magában foglalhatja az erényes élet lehetőségét is. Ez a feladatvállalás mint közösségi lehetőség ugyanígy megfigyelhető a 2009-ben elhunyt Lászlóffy Aladár verseiben is. Költészetének recepciója már 1971-ben kezdetét vette azzal, hogy a Kántor Lajos és Láng Gusztáv által publikált irodalomtörténeti szakkönyvbe beemelték az akkor még pályakezdő költőt. A két szerző akkor Lászlóffy szokatlan versbeszédéről, a preferált proletkult esztétikai minőségtől való eltéréséről írt. Lászlóffy Aladár életművében tehát a generációs indulás az elhatárolódás, a markáns önmeghatározás és az expresszionista képalkotás, illetve vallomásigény jegyeivel kapcsolódott össze. Később az évtizedek emberiségtapasztalata avatta összegző szándékú humánumköltészetté, melyben a szakrális versbeszéd mindvégig meghatározó jellemző maradt.
„…nem kell minden áron verset írni, csak akkor, amikor az embert nagyon égeti, és valami nagy tétje van” – vallja egy interjúban Ferenczes István (forrás: https://liget.ro/studio/biologusnak-tanult-de-tobbszorosen-dijazott-kolto-iro-lett#). Ferenczes István költészetére valóban az égető kételyek és embert emésztő én-vallomások különleges elegye jellemző. Egész – nem csak lírai – életművét az erdélyi és csángó léthelyzet ábrázolása, hiteles elemzése hatja át, nem nélkülözve mindebben a nagyfokú személyességet és szakralitást. Ferenczes alkotásai – főleg hosszú versei – útjelzők a székelyföldi és moldvai magyarság sorsát illetően. A bennük rejlő személyes és közösségi identitásváltozatok jól mutatják az erdélyi és moldvai magyarság lélekrajzát. Csakúgy, mint a fiatalabb generációkhoz tartozó László Noémi verseiben. László Noémit pályakezdése a romániai rendszerváltás utáni első jelentős erdélyi irodalmi csoporthoz, az Előretolt Helyőrség szerzőihez köti (többek között Király Zoltán, Sántha Attila, Orbán János Dénes tartoznak e körhöz). Olyan pályaív jellemzi eddig a költő életművét, melyben csak kisebb stiláris, hangnembeli változások különböztetik meg az egyes köteteket, a szemlélet viszont mindvégig azonos: a vallomás erejével, az ösztönösség lendületével és könnyedségével ír arról, hogy hol végződik az objektív világ, hol kezdődik a költészet, és képes-e költőien lakozni az alkotó mindkét világban. A László Noémi-verseket olvasva kijelenthető, hogy erre a kérdésre maga a szerző is csak keresi a lehetséges válaszokat megidézve költőelődöket is, de valószínű, hogy amíg nincsenek biztos válaszok, a költői ihlet sem szűnik meg.
Egy kisebbségben élő etnikai csoport anyanyelvének őrzése, művelése nagyrészt összefügg identitástudatával. Az anyanyelven írt irodalom közösségformáló hatása közös jellemzője tehát a határokon túli magyar irodalomnak. Azonban a Trianon utáni erdélyi költészet túlmutat azon, hogy az identitástudatot kizárólag csak az anyanyelven írt irodalom határozza meg. A személyiséget meghatározó identitást egy a szülőföldtől egyetemesebb, az emberiségre kiterjedő perspektívából szemléli. Látható, hogy az erdélyi költőgenerációk verseinek ihletője az elhagyatottság érzésével való szembesítés, amely nem nélkülözi az öniróniát sem. Ez a versekben megjelenő identitástudat szigorú az egyénnel szemben, és nézőpontján keresztül a világgal szemben is, melyet ugyan hittel ábrázol, de ez a hit hol kétségbeesetten, hol lemondóan kéri számon a Teremtőtől a létezés ellentmondásait és az emberi félelmet.
[1] Manierista naplementék. Tar Ferenc kérdéseire válaszol Lászlóffy Aladár. In: Pannon tükör, 2001/3-4. 51. old.
[2] Pomogáts Béla, A népi vallásosságtól a transzcendenciáig. Vigilia, 2006/1. 29. old.
[3] Babits Mihály, Az erdélyi költő. In: Nyugat, 1940/8
[4]Hegedüs Géza, Dsida Jenő élete és munkássága. Forrás: http://www.literatura.hu/irok/xxszazad/eulira/dsida_jeno.htm (letöltés: 2020. 06. 20.)
(Trianon 100)
A bál – főként az álarcosbál – az egyik leggyakoribb mesebeli vagy irodalmi szimbólum. A magyar irodalom talán legbájosabb báli napját Mikszáth Kálmán írta le A Noszty fiú esete Tóth Marival című regényében, uzsonnától éjféli suppéig, korcsolyával, pletykáló hölgyekkel, idősödő gavallérokkal, kártyázó és konspiráló urakkal.
Hiába figyeltem évekig a takarásban, nem tudtam leleplezni, hogyan csinálja, de most, hogy nem láthatom többet, tudom, nagyon egyszerű a válasz. Börcsi ezzel az igazkönnyel született a földre. Küldetésként kapta és magával cipelte egész életén át. Gyűlt benne a sok lelki fájdalom, nehéz sorsának harcos küzdelmeiben folyamatosan termelődött és ha éppen meríteni kellett ebből a végtelen vízből, egyszerűen kicsordult a szeméből.
2013-ban jelent meg a Csíki Székely Krónikáról szóló tanulmányom a csíkszeredai Székelyföld folyóiratban, amelyben arra a következtetésre jutottam elsősorban filológiai érvek alapján, hogy azt nem hamisították 1796-ban, hanem kizárólag 1533-ban írhatták, mint ahogy maga is állítja. Azóta is foglalkozom e szöveggel – most két, abban előforduló tisztségnévvel kapcsolatban jövök új elemekkel.
"A kihantolás során a 12. holttest nadrágja hátsó zsebében találtam egy talajvízzel és az oszlásban lévő holttest nedveivel átázott és földdel szennyezett jegyzetfüzetet. Ezt napon megszárítottuk és a talajtól óvatosan megtisztítottuk: ez a jegyzőkönyv Radnóti Miklós magyar költő verseit tartalmazza. Kéri a megtalálót, hogy juttassa el Magyarországra.”
„Nagyon nem értek egyet azzal, hogy ha valakinek fontos a nemzeti hovatartozása, akkor megpróbálják negatívan megbélyegezni. Nem tetszik, de tudomásul kell vennünk és együtt kell élnünk ezekkel a hangokkal, amelyek akár ösztönzőek is lehetnek a józanul gondolkodó, a nemzetét féltő, értékeket mentő, hagyományokat megőrző ember számára” – mondja Bárdos Gyula. A felvidéki Csemadok országos elnökével a magyar kultúra sajátosságai mellett Esterházy Jánosról és a Beneš-dekrétumokról is beszélgettünk.
A magyar kultúra napja alkalmából fiatal írókat, költőket kerestünk meg az alábbi kérdéssel, kéréssel:
1. Melyik az az öt szó, amelyik először eszedbe jut, ha azt hallod, hogy magyar kultúra?
2. Kérlek, nevezz meg három olyan értéket a kultúránkból (lehet az műalkotás, étel, szokás, bármi), amelyet szeretnél, hogy ötven év múlva az akkori fiatalok is értékként ismerjenek!
A magyar kultúra alig várja, hogy eljöjjön a napja. Hiába van jelen a nap 24 órájában és az év 365 napján, ki kell várnia a sorát, hogy őt ünnepeljék. 1989 óta van a magyar kultúrának napja, ezért kicsit mintha az új magyar szabadság nyitóünnepsége is volna egyben. Voltaképpen ő kezdi az évet január 22-én, Himnuszunk letisztázásának évfordulóján – aztán jönnek a kistestvérek: magyar széppróza napja (február 18.), magyar költészet napja (április 11.), magyar dráma napja (szeptember 21.); végül, mintegy a híd túlsó pilléreként: a magyar nyelv napja (november 13.).
Az ember által alkotott műveket – nagyságukat, mélységüket – sohasem a szerint mérték, mely korban, vagy hol, a világ mely sarkában, szegletében íródtak. Értékük, időtállóságuk, sokszor csak évtizedek, évszázadok múltával mérhető. Mégis, amikor letűnt korok távolából vizsgálunk egy művet, annak irodalmi értékét, hajlamosak vagyunk arra, hogy a már általunk ismert valóságnak és tényeknek, a mű megírását felvezető vagy kísérő történéseknek olyan jelentőséget tulajdonítsunk, mely abban a korban, melyben játszódnak, még egyáltalán nem látszanak.
Mégis, talán ennél is szerencsésebb helyzetben van az, aki most szeretné olvasni vagy újraolvasni a Mészöly-életművet, hiszen az utóbbi években-évtizedekben megkezdődött a „rehabiliztációja”, jóvátétele a Rákosi- és Kádár-korszakban tapasztalt kiszorításnak, elnyomásnak (az életmű színházi részét például ellehetetlenítette az akkori kultúrpolitika). Most a primér szövegek mellett hasznos tudományos munkák, konferenciák és emlékkonferenciák, kiadványok, valamint a Petőfi Irodalmi Múzeumban található Mészöly-hagyaték alapján is alaposabban tájékozódhatunk.