A Trianon utáni erdélyi költőgenerációk életműve eltérő és közös jegyeket egyaránt mutat. Több tekintetben a vizsgálatkor szükséges elválasztani azokat a tematikus jellemzőket a szerzői életművekben, amik arra vonatkozóak, hogy mennyiben meghatározó egy-egy esetben a szakrális versbeszéd, a személyes és közösségi identitás mint sorsvállalás. És hogy miből fakadhat az egymást követő, sok esetben az elődöknek készakarva ellentmondani szándékozó különböző generációk létértelmező vallomásverseiben a télből folyton átderengő tavasz? Erre az egyik legautentikusabb választ Lászlóffy Aladár adta egy interjúban: „időnként ismételten megtudom, hogy a költők képezik az emberiség szívét”[1]
„A vallásos költészet (az istenhit, az istenkeresés vagy éppen az Istennel folytatott lelki küzdelem) mindig is jelen volt a modern magyar költészetben, irodalomban […], [de] az istenhívő vagy istenkereső költészetnek és a vallásos érzésnek (egy időben) többféle változata is érvényesült.”[2] – írja Pomogáts Béla. Az erdélyi lírában szintén több síkon érvényesül a szakrális versbeszéd, és összességében elmondható, hogy a vallásos költői kifejezésmód szerepváltozatai közül azokra a versekre jellemző a magasabb esztétikai érték, melyekben a bibliai történet vagy tanítás megidézése mellett (vagy helyett) megfogalmazódik az Istenhez történő odafordulás, a könyörgő megszólítás adta immanens kapcsolat is mint individuális meghatározottság.
Vallom, hogy egy mű vizsgálatakor egyformán fontos – és különösen igaz ez a lírai alkotásra –, hogy annak esztétikai értékét mennyiben határozza meg a társadalmi funkcionalitás és mennyiben a művészi önkifejezés (mennyiben játék, mennyiben tükör, illetve mennyiben példázat). A XX. század létidegen folyamatai miatt ugyanis lassan mindenkinél megkérdőjeleződik a hovatartozás, a gyökerek jelentősége. Az identitás elvesztése tehát világjelenség, azaz az egész emberiségre jellemzővé vált. Bármennyire individuális is az erdélyi költészet Trianontól napjainkig, ilyen tekintetben mégis értelmezhető közösségi líraként, melyben a bensőben megélt fájdalom érvényesül kollektív élményként – ezt tükrözik például Dsida Jenő, Kányádi Sándor, Lászlóffy Aladár vagy Szilágyi Domokos versei mélyen beágyazódott moralitással; egy egyetemes érvényű identitást fogalmaznak meg: a hitvallás adta összetartozást. Költészetükben a szülőföld, Erdély teremti meg tehát annak a metaforikus, sorsábrázoló szólamnak a színterét, melyben egy régió népének az útkeresését, gyötrelmeit, Istenhez és a környező világhoz való viszonyát olvashatjuk ki. Az embernek kötődése tehát lehet több, de identitása csak egy. Az identitás magában foglalja a kulturális, vallási, etnikai és lokális önazonosságot. Nem lehet egyszerre két kultúrához, valláshoz, etnikumhoz, területhez tartozni, legfeljebb érdeklődni, együtt érezni, kötődni. Ezért vannak nehéz helyzetben, akik az identitásukat meghatározó országtól, néptől, kultúrától, vallástól önként vállalva vagy erőszakkal elszakadnak. Az individuális identitásválság pedig globális méretű – tehát nem csak Erdélyre vagy általában a kisebbségi léthelyzetben élőkre jellemző. Az egyén identitásának, azaz önmeghatározásának megjelenése pedig a lírában olyan tematikus elem, amely nehezen értelmezhető az adott vers születésének lokális, léthelyzetbeli vizsgálata nélkül.
A Trianon utáni első költőgeneráció közül Reményik Sándor identitástudatát Babits Mihály például így jellemezte: „A magányos költőhöz közelebb van talán a haza, mint máshoz: minden emberi dolgok közül ez van legközelebb. […] A versekhez ember kellett, s a költő értékei emberi értékek. Ember, erdélyi ember és magyar.”[3] Reményik költészetében a nemzeti és a vallási identitástudat elválaszthatatlan egységet képez: ez nem csupán erdélyiséget vagy az evangélikus felekezethez tartozást jelentette számára, hanem egy olyan, a kereszténységre és magyarságtudatra épülő identitást, amely egyaránt ragaszkodik anyanyelvéhez, szülőföldjéhez, vallásához. Hegedüs Gézával is egyetérthetünk, mikor azt írja, hogy az 1907-ben született és szívbetegsége miatt tragikusan rövid életű Dsida Jenő „nem volt válaszadó, nem volt irányt mutató, tömegeket helyes történelmi útra vezérlő lángelme, nem volt költészetével egyben történelmi alak”.[4] Verseiben talán a legmegragadóbb – amit már többen is megállapítottak, és ami következik a homo aestheticus lírai alkatából is –, hogy az élet apró pillanatait ragadta meg impresszionizmusával és olyan érzékenységgel, hogy tollából a leggiccsesebb, már-már hatásvadász nyelvi megformáltság is nemesebb lírává tudott emelkedni. Megfigyelhető ez Dsida vallásos ihletettségű alkotásaiban is, melyekben a szakrális versbeszéd a közösségi sorsvállalás adta hitvallásnak formál nyelvi keretet.
A II. világháború utáni nemzedék közül Kányádi Sándor költészetében már az identitás válságának és keresésének témája a meghatározó. A költő életművében folyamatosan jelen volt ez a téma hol közösségi (Krónikás ének), hol személyes (Fától fáig), hol vallásos aspektusban (Valaki jár a fák hegyén). Mindhárom megközelítésben a költő közösségi szemlélete és példázatossága a közös tényező. A közösségi és személyes identitáson túl a romániai magyar kisebbség léte vált veszélyeztetetté a ceaușescui terror évei alatt. Kányádi Sándor erről a veszélyeztetettségről már a hatvanas évek verseiben is hírt adott olyan megközelítésben, hogy az identitásválsághoz köthető ábrázolt élményen túl levonta az erkölcsi konzekvenciát is példázattá emelve mondanivalóját. Ugyanez – példázatosság, identitásválság – figyelhető meg a Forrás-nemzedékek költőinek verseiben is. Szilágyi Domokos költészetében a személyiség valami módon meghatározhatatlanul az anyag és az eszme közt létezik félúton. Műveiben az istenkép és a személyes hit kifejeződése ambivalens, a kételkedés hangján szól. A harmóniára törekvés a Szilágyi-költeményekben azonos a feladatorientált szemlélettel, a végességtudat ezért oldottabban, nem az egyén traumájaként, hanem csak, mint elfogadható keret van jelen. A halál, a túlvilág ugyan ebben az értelemben nem rejt magában szakralitást, de a feladatvállalás lehetősége mint cél magában foglalhatja az erényes élet lehetőségét is. Ez a feladatvállalás mint közösségi lehetőség ugyanígy megfigyelhető a 2009-ben elhunyt Lászlóffy Aladár verseiben is. Költészetének recepciója már 1971-ben kezdetét vette azzal, hogy a Kántor Lajos és Láng Gusztáv által publikált irodalomtörténeti szakkönyvbe beemelték az akkor még pályakezdő költőt. A két szerző akkor Lászlóffy szokatlan versbeszédéről, a preferált proletkult esztétikai minőségtől való eltéréséről írt. Lászlóffy Aladár életművében tehát a generációs indulás az elhatárolódás, a markáns önmeghatározás és az expresszionista képalkotás, illetve vallomásigény jegyeivel kapcsolódott össze. Később az évtizedek emberiségtapasztalata avatta összegző szándékú humánumköltészetté, melyben a szakrális versbeszéd mindvégig meghatározó jellemző maradt.
„…nem kell minden áron verset írni, csak akkor, amikor az embert nagyon égeti, és valami nagy tétje van” – vallja egy interjúban Ferenczes István (forrás: https://liget.ro/studio/biologusnak-tanult-de-tobbszorosen-dijazott-kolto-iro-lett#). Ferenczes István költészetére valóban az égető kételyek és embert emésztő én-vallomások különleges elegye jellemző. Egész – nem csak lírai – életművét az erdélyi és csángó léthelyzet ábrázolása, hiteles elemzése hatja át, nem nélkülözve mindebben a nagyfokú személyességet és szakralitást. Ferenczes alkotásai – főleg hosszú versei – útjelzők a székelyföldi és moldvai magyarság sorsát illetően. A bennük rejlő személyes és közösségi identitásváltozatok jól mutatják az erdélyi és moldvai magyarság lélekrajzát. Csakúgy, mint a fiatalabb generációkhoz tartozó László Noémi verseiben. László Noémit pályakezdése a romániai rendszerváltás utáni első jelentős erdélyi irodalmi csoporthoz, az Előretolt Helyőrség szerzőihez köti (többek között Király Zoltán, Sántha Attila, Orbán János Dénes tartoznak e körhöz). Olyan pályaív jellemzi eddig a költő életművét, melyben csak kisebb stiláris, hangnembeli változások különböztetik meg az egyes köteteket, a szemlélet viszont mindvégig azonos: a vallomás erejével, az ösztönösség lendületével és könnyedségével ír arról, hogy hol végződik az objektív világ, hol kezdődik a költészet, és képes-e költőien lakozni az alkotó mindkét világban. A László Noémi-verseket olvasva kijelenthető, hogy erre a kérdésre maga a szerző is csak keresi a lehetséges válaszokat megidézve költőelődöket is, de valószínű, hogy amíg nincsenek biztos válaszok, a költői ihlet sem szűnik meg.
Egy kisebbségben élő etnikai csoport anyanyelvének őrzése, művelése nagyrészt összefügg identitástudatával. Az anyanyelven írt irodalom közösségformáló hatása közös jellemzője tehát a határokon túli magyar irodalomnak. Azonban a Trianon utáni erdélyi költészet túlmutat azon, hogy az identitástudatot kizárólag csak az anyanyelven írt irodalom határozza meg. A személyiséget meghatározó identitást egy a szülőföldtől egyetemesebb, az emberiségre kiterjedő perspektívából szemléli. Látható, hogy az erdélyi költőgenerációk verseinek ihletője az elhagyatottság érzésével való szembesítés, amely nem nélkülözi az öniróniát sem. Ez a versekben megjelenő identitástudat szigorú az egyénnel szemben, és nézőpontján keresztül a világgal szemben is, melyet ugyan hittel ábrázol, de ez a hit hol kétségbeesetten, hol lemondóan kéri számon a Teremtőtől a létezés ellentmondásait és az emberi félelmet.
[1] Manierista naplementék. Tar Ferenc kérdéseire válaszol Lászlóffy Aladár. In: Pannon tükör, 2001/3-4. 51. old.
[2] Pomogáts Béla, A népi vallásosságtól a transzcendenciáig. Vigilia, 2006/1. 29. old.
[3] Babits Mihály, Az erdélyi költő. In: Nyugat, 1940/8
[4]Hegedüs Géza, Dsida Jenő élete és munkássága. Forrás: http://www.literatura.hu/irok/xxszazad/eulira/dsida_jeno.htm (letöltés: 2020. 06. 20.)
(Trianon 100)
Helyőrség | Lehet, mert kell! – Trianon 100 pályázat – eredményhirdetés
A Petőfi Irodalmi Ügynökség Nonprofit Kft. a Trianoni békediktátum századik évfordulója alkalmából irodalmi pályázatot hirdetett Trianonnal vagy bármilyen Trianon-élménnyel kapcsolatos irodalmi mű létrehozására. A pályázati felhívásra 155 érvényes pályázat érkezett. A díjazott pályamunkák az ősz folyamán olvashatók lesznek a Helyőrség.ma portálon, a nyertesek névsorát pedig most tesszük közzé. A pályázat nyertesei 50 ezer Ft jogdíjban részesülnek, illetve kategóriánként a legjobbnak minősülő írások szerzőit további 100 ezer forint jogdíj illeti meg.
