– Mik voltak az első reakciók a filmre? Mit mondasz így, túl az első 4-5 bemutatón?
– Az volt az érzésem, hogy a közönség értette a poénokat. Ha nem is hahotáztak mindenhol, de az arcokat néztem, és általában mosolyogtak. Páran viszont komor arccal nézték végig, én is kíváncsi lennék, hogy miért.
– Legalább háromféle közönségen tesztelhetted a filmet: látták románok, erdélyiek és anyaországi magyarok. Milyen visszajelzések érkeztek eddig?
– Egyelőre inkább pozitívak a kritikák. Ha ki is emelnek néhány, véleményük szerint kevésbé sikerült részletet, a végkicsengést pozitívnak érzem. Azt, hogy kinek nem tetszett, nem tudom, mert egyelőre nem jöttek oda hozzám kinyilvánítani nemtetszésüket. De hallottam, hogy vannak olyanok is, akik utálják a filmet. A bukaresti és budapesti közönség önfeledtebben mulat a filmen, az erdélyiek, és köztük főleg a magyarok, visszafogottabbak. Szerintem vagy azért, mert számukra fájdalmasabb az, ami a humor mögött van – hiszen őket közvetlenül érinti –, vagy azért, mert az ő szempontjukból túlságosan leegyszerűsítettem egyes dolgokat annak érdekében, hogy az olyan nemzetközi közönség is értse, amelyiknek fogalma sincs az erdélyi helyzetről.
– A kutyák világában (is) leképeződő erdélyi sorsminta mennyire tud átadni üzeneteket – mert gondolom, ez az egyik erős alkotói szándék –, vagy a humor elfedi, netán bagatellizálja a politikai tartalmat?
– Szerintem nem bagatellizálja a politikai üzenetet – legalábbis,ha a románok és lengyelek érteni vélték, legalábbis egy részét, akkor azt jelenti számomra, hogy nem fedi el a politikai üzenetet, de nem lep meg, hogy neked Magyarországról nézve (ahonnan évek óta nem hallottam egyetlen mérsékelt politikai megnyilvánulást, csak radikálisat) bagatellizálásnak tűnik, ugyanis a film szándékom szerint nem áll be abba a fajta politikai diskurzusba, amely manapság Magyarországon folyik, mert abból nem látom a kiutat. Feltett szándékom volt, hogy más stílusban beszéljek ezekről a dolgokról, úgy, hogy közben öniróniát is gyakorlok, és szembenézek a saját gyengeségeimmel is, hátha akkor azok is, akik másként gondolkodnak, mint én, hajlandók lesznek szembenézni saját tévedéseikkel. És igen, remélem, hogy ez a fajta megközelítés képes átadni üzeneteket – hiszen ha nem remélném, nem készítettem volna el ezt a filmet.
– Transzszilvanizmuskritikának és értelmezhető a film: regionalitás versus nemzetpolitikai megközelítés. Meglátásod szerint a regionális megközelítésen alapuló erdélyiség milyen jövőbeli esélyekkel bír?
– Szeretném azt hinni, hogy van esélye, de manapság már pesszimista vagyok. Az az érzésem, hogy ugyanott tartunk, mint amikor Hamvas Béla megírta az Öt géniuszt, amelyben szerintem nagyon pontosan megfogalmazza az erdélyiség problémáját azáltal, hogy kimondja: az a tragédiája, hogy képes lenne létrehozni önálló szellemi központot, de ez sem Budapestnek, sem Bukarestnek nem érdeke. Egyébként ezt Alexandru Cistelecan is elmondja román oldalról a Provinciában. Amíg a nemzetállamiság eszméje ennyire erős, mint manapság, nem is lesz érdeke egyetlen félnek sem. Addig csak nemzeti erőforrásként tekint rá mindkét központ, amelynek hatása alatt áll. Ez nem kritika, mert miért is várnánk el, hogy olyasmit csináljanak, ami nem érdekük. Ez tény, amivel szembe kell néznünk. Én azért élek Erdélyben (vagyis periférián), mert már nem tudom elképzelni máshol az életem, és abba az újabb tévhitbe ringatom magam, hogy attól lesz jobb, hogy manapság a normalitás elkezdett kivonulni a perifériára, és a periférián élve is lehet olyat alkotni, amire a központ is odafigyel.
– A történetben félre nem érthető analógiákat mutatsz fel az emberek és a kutyák társadalma között, de míg az egyik kulturálisan determinált, a másikat az ösztönök vezérlik, az analógia mégis működik. Kinek szurkolsz? A kutyáknak vagy az embereknek?
– Szerintem a kultúrára való igényünk is ösztönös. A valamilyen közösséghez való tartozásunkra való igény talán az egyik legerősebb ösztönünk, és ez az emberek esetében elsősorban egy bizonyos kultúrához való tartozáson keresztül valósul meg. Ezért szerintem a kultúránkhoz való ragaszkodás is ösztönös. Ráadásul ugyanúgy ragaszkodunk a hamarabb belénk rögződött kultúrához, mint ahogyan a kutyák ahhoz, akit vagy amit hamarabb megismernek. A pásztor azért nem babusgatja a kölyökkutyát, hogy az ne hozzá kötődjön, hanem a juhokhoz – azokat tekintse családjának és azokat védje. Nem tudom, ez mennyire tudatos, de nyilván megfigyelte, hogy ha babusgatja, akkor nem az állatokra figyel, hanem rá, és folyamatosan mellette akar lenni. Ha viszont nem törődik vele, a juhokat fogja a családjának tekinteni, és amikor rájön, hogy ő az erősebb, azokat akarja védeni. Mi is ilyenek vagyunk. Hiába derül ki rólunk, hogy genetikailag más kulturális közeghez tartozunk, azt követjük, ami belénk rögzült. Az, hogy a genetikai tesztemből kiderült, hogy van bennem 2,7 százalék indiai eredet, ami, ha hozzáadjuk a többi ázsiai és balkáni százalékot (ahol valószínűleg végigvonult az időközben cigány néppé alakult Indiából elindult lakosság), akkor akár egynyolcad vagy 1/16 cigány eredetre utal, semmit sem változtat azon a tényen, hogy én magyarnak tartom magam, mert kulturálisan az vagyok. Nem fogok átváltozni romává, mert megtudtam, hogy genetikailag közöm van Indiához. Mert ami kulturálisan rögzül, az erősebb, mint a genetika – lásd janicsárok. Egyébként a cigány kultúrához való vonzódásom sem a vér szava, hanem az is a magyar táncházkultúrának köszönhető.
Szóval én nem állítanám szembe egymással az ösztönt és a kulturális determináltságot, hiszen a kutyaugatás az emberi beszéd utánzása, mert az emberi világhoz való alkalmazkodási vágyból jött létre – tehát az is egy fajta kultúra… kutyakultúra. És az emberi beszéd is, habár kulturálisan determinált, tulajdonképpen ösztönös. Vegyük például a káromkodást! Miért is kellene vagy az egyiknek, vagy a másiknak drukkolnom? Hiszen a kutya az embernek a legrégebbi szövetségese.
– Szépen nyitva hagyod a film végét, a zárásban mégis kemény üzenetek vannak: az egyik, amikor elfogadod a család döntését, hogy a kuvaszkölyök maradjon a háznál, de alternatívaként felkínálod a modern kor megoldását is, a klónozást. Ezzel a jelenettel zárul a film, de itt az örömöd mintha nem lenne őszinte. Pedig „csupán” lehetőségekről beszélsz.
– Mert az egy ironikus megfogalmazása annak a keserű ténynek, hogy ha valamivel túlzottan elkéstünk, akkor azt már csak egy új életben lenne lehetőségünk helyrehozni. Ez talán a legnagyobb frusztrációm, hogy ami a NAGY történelem szempontjából csupán egy pillanat, az az én életem és alkotói pályafutásom szempontjából végzetes lehet, mert már egyre kevesebb időm van kivárni a lehetőségeket, vagyis: a nagy történelem szempontjából például tíz év (ami alatt folynak különböző belső politikai küzdelmek) semmi, de az én alkotói pályafutásom szempontjából (amely igencsak issza a levét a mindenféle kultúrpolitikai viszálykodásoknak) igencsak sok. Vagyis lassacskán engem is klónozni kellene, hogy megkaphassam azokat az esélyeket, amelyekről a jelenkori történelem „természetes” folyása miatt lemaradtam.
Paraszt szavunk a társadalomtudományokban nem egyértelműen használt társadalmi kategória. Parasztokon olykor mezőgazdasági termelőket, esetleg csak földműveseket értenek, máskor jobbágyviszonyban élő mezőgazdasági termelőket és azok mezőgazdaságban maradt leszármazottait; találkozunk a parasztoknak a falusiakkal való azonosításával is. „Paraszt” szavunk mint melléknév még számos egyéb jelentést is hordoz.
Engem nem izgat a siker, nem izgat a politikai érdekháló és nem izgat az anyagi haszonszerzés. Ebből következően számos dologról lemondok, amelyet jogosan vagy jogtalanul, de magaménak gondolhatnék. Nem gondolom, hogy ez igazságos, de szükségszerű, hogy én ezt az árat fizetem a magam autonómiájáért.
Az iskola közel volt szülővárosomhoz, naponta jártam oda autóbusszal. Az első hónapokban ismerkedtem az iskolával (urasági kiskastély volt előzőleg), a kollégákkal. Hanem a késő őszi esős hónapok másfajta ismeretséget kínáltak: a buszról lelépve mindenütt sár és sár az országút mellett, vizes árok – járda sehol. A középkorban gólyalábbal, fa- vagy fatalpú cipővel igyekeztek eleink úrrá lenni az ilyen nehézségeken. Én napokon belül fekete kalocsniban caplattam el az iskolához.
1934 decemberében a jugoszláv hatóságok mintegy háromezer délvidéki magyart utasítottak ki az országból. Néhány hónappal később a Jugoszláv Királyságban parlamenti választást tartottak, amelyen a kormánypárt mellett már ellenzéki pártok is elindulhattak. E választáson viszont magyar párt vagy egyéb politikai szerveződés nem indulhatott. Magyarként egyedül dr. Szántó Gábor szabadkai orvos szállt ringbe a képviselőségért, de a királyi diktatúra kormánypártjának listáján.
Ami az alapélményem, hogy azok közé a fiatalok közé tartoztam, akik – és talán valahol innen is indítottam –, mindenféle hatalmi törekvést kritikával fogadtak, mert mégiscsak volt egy naiv tapasztalatunk a centralizált világról: abban nőttünk fel. Alapvetően nem tudom, hogy merjem-e most a felelősségünk számlájára írni, vagy a felelősségünknek látni, hogy elutasítottunk autonóm, kritikai pozíciónk megőrzése érdekében minden politikai-hatalmi akaratot. Nem érdekek mentén gondolkodtunk, pláne nem személyes érdekeink vezéreltek, azt nem tudtuk volna összeegyeztetni sem kritikai, sem idealista elképzeléseinkkel.
Korzenszky Richárd atya, a Tihanyi Bencés Apátság korábbi vezetője (perjele) évekig tanított magyar nyelvet és irodalmat, és hosszú évek óta részt vesz a középiskolai anyanyelvi versenyek bírálóbizottságában is. Ezeknek a versenyeknek egyik kultikus helye a keleti országrészben található Sátoraljaújhely és Széphalom, utóbbi Kazinczy lakhelye, a magyar nyelvművelés kultuszának központja. Innen jött az ötlet, milyen jó lenne, ha a Dunántúlon is lenne egy ilyen anyanyelvi emlékezethely.
– a debreceni Csokonai Színház előadása –
Visky András A test történeteiben a római Artemisia, a budapesti Éva, a kolozsvári Lina, a kalkuttai Teréz, a bukaresti Nadia történetét írta meg. Ezek közül kettőt, Terézét és Lináét a debreceni Csokonai Színház felkérésére nem más, mint a szerző fia, Visky Andrej vitt színpadra. A 2022. szeptember 13-ai premieren jártunk.
Titok, hogy az ember életének legkritikusabb pillanataiban hogyan tud túllépni meghatározó érzelmein, például a félelmen, az életfélelmem, s vállalni mer olyan erkölcsi kiállást, amely önsorsrontásnak is felfogható, s amelynek az adott pillanatban nincs semmi jutalma, és még az is kérdéses, hogy valaha lesz-e. Igazi dráma az, ha az örömre, harmóniára, boldogságra, elismerésre termett embernek választania kell a rövid távú, de mégiscsak sikeres megoldások és a rövid távon biztosan áldozattal járó és talán soha meg nem térülő, magasabb rendű erkölcsi kihívás között. Követ vethetünk-e arra, aki inkább menekül az áldozati szerep elől, akár
Ismét egy hihetetlen magasságokban járó költemény, melyet a megírás körülményei még feljebb emelnek.
A parndorfi főbelövés elkerülése után Petőfi Vasvári Pállal együtt elhagyja Nyugat-Magyarországot, hogy Pest érintésével feleségét, Júliát Erdődre vigye. Alig két hónapja van a szülésig. A csatazaj, székelyek kivégzése, a szabadságharc kiterjedése idején sem igaz a régi mondás – legalábbis Petőfi esetében nem áll –, hogy „Inter arma silent Musae” (Háborúban hallgatnak a múzsák). Életművének egyik legszebb ódáját, idilljét hozza létre a fentebb idézett versben.
Ismét egy hihetetlen magasságokban járó költemény, melyet a megírás körülményei még feljebb emelnek.
A parndorfi főbelövés elkerülése után Petőfi Vasvári Pállal együtt elhagyja Nyugat-Magyarországot, hogy Pest érintésével feleségét, Júliát Erdődre vigye. Alig két hónapja van a szülésig. A csatazaj, székelyek kivégzése, a szabadságharc kiterjedése idején sem igaz a régi mondás – legalábbis Petőfi esetében nem áll –, hogy „Inter arma silent Musae” (Háborúban hallgatnak a múzsák). Életművének egyik legszebb ódáját, idilljét hozza létre a fentebb idézett versben.