– Mesélj, kérlek, az írórezidencia-projektről!
– A Magyar írórezidencia program már évek óta működik Magyarországon, és egyre több helyszínnel bővül. A Petőfi Kulturális Ügynökség által működtetett rezidenciák lehetőséget adnak a szerzőknek arra, amit a leginkább akarnak: nyugodtan írni. Bármennyire is igyekszik bárki, otthon mindig akad valami más tennivaló az írás mellett. Egy ilyen rezidencián nincs más dolog, csak az írás. Igazi elvonulás.
– Hogyan kerültél Sepsiszentgyörgyre, és miért éppen te?
– Már év elején jelentkeztem a programra, de valahogy nem jött össze az időpont. Aztán nyáron hallottam, hogy talán lesz Sepsiszentgyörgyön ilyen lehetőség, és én – mint hazám ezen részének szerelmese – már akkor eldöntöttem, hogy szeretnék jönni. Így a KMI12 idei kiemelt szerzőjeként azonnal beadtam a jelentkezésemet az ösztöndíjra. Arra, hogy miért éppen én, csak annyit tudok mondani, hogy a Jóisten így látta jónak, épp most, épp én.
– Kárpátaljai kisebbségiként milyen most erdélyi kisebbséginek lenni?
– Itthon vagyok. Meg sem fordul a fejemben másfajta valóság. Értem az ittenieket, és ők is engem. Nem kell magyarázni, játszani sem, s ha már így alakult, hogy jelenleg nem mehetek a szülőföldemre, akkor oda kell mennem, ahol a lelkemnek a legkedvesebb lenni Kárpátalján kívül. A kisebbségi lét mindenhol ugyanazt jelenti: egy többségi nemzettel való együttélést. Nem idegen számomra, hogy van itt egy másik nyelv, hogy van egy másik zászló, tudom, hogy mit jelent.
– Hogy érzed magad? Mivel telik egy átlagos napod?
– Csodálatosan. Hálás vagyok, hogy itt lehetek. Valahogy érdekesen alakult a sorsom ezzel a vidékkel. Évekkel ezelőtt épp Árkoson ért a hír, hogy Ukrajna oktatási- és nyelvtörvényt hozott és fogadott el a kisebbségi nyelvekről. Most itt ért a hír, hogy a munkácsi vár turul emlékművét a légiriadó megszólalása alatt lefűrészelték és a várárokba lökték. Nem mondom, hogy egyszerű felfogni, de talán épp itt kellett ezt a hírt kapnom, a Teremtő gondoskodik arról, hogy a lelkem sebei jól gyógyuljanak, ha hegek maradnak, akkor is. A napom nagy része írással telik. Rengeteg ötlet most végre megvalósul. Már nagyon rég nem írtam verset, itt végre versek is születnek meg prózák és mesék, tárcák, az első három napban alig léptem ki a Ferdinánd panzióból, csak írtam. Tele vagyok ötlettel, kezdeményekkel. Sétálok, kirándulok, de leginkább azt teszem, amiért ide érkeztem, írok.
– Van már törzshelyed a városban?
– A Sugás vendéglőt nagyon megkedveltem, csupa kedves ember, jó hangulat, finom ételek, és van egy olyan kedves hangulata az egésznek, ami szinte visszahív. De minden vendéglátóipari egységről, ahol voltam Szentgyörgyön, csak jókat mondhatok.
– A helyi irodalmi-művészeti élettel milyen találkozásaid voltak eddig?
– A napokban a PulzArt művészeti fesztivál zajlott épp, amelynek részeként több rendezvényen is részt vettem. A helyi szervezők pedig nagyon igyekeznek bemutatni azt a pezsgő kulturális életet, ami ebben a városban zajlik. Holnap Kovásznán tartok rendhagyó irodalomórát, majd könyvbemutatót, aztán itt, Sepsiszentgyörgyön is készül talán egy pódiumbeszélgetés. Jó egy kicsit kilépni az otthoni egymásnak feszülésekből. Jó úgy beszélgetni írásokról, hogy nincsenek beskatulyázva. Otthon erre egyre kevesebb a példa.
– Mit tett hozzád ez a program?
– Levegőhöz juttatott. Biztosan átlendültem volna otthon is a nehézségeken, de lehet, hogy hónapokkal később. Már akkor éreztem, hogy valami különlegesnek vagyok a része, amikor a vonat elindult a Keletiből. Az egyedüllét csodája, az a ragyogó ősz, ami most épp bearanyozza Sepsiszentgyörgyöt, a város nyugalma, az emberek mosolya épp az, amire most szükségem van. Az Isten nem késik, nem siet, mindig időben odaér, ezt tanultam, ez az én igazságom. Most itt kell lennem.
Én úgy mondom, ahogy a Pap Sanyi meséte. Ő a katonaságná, mer bërukkótatták, nem szerette, hogy szerbű komandóztak. Oszt akkó ēdöntötte magába, hogy mëgszökik. Nem tudom, hun vót katona, de azt tudom, hogy hídon köllött átmënni. És mikó mënt, mikó ēdöntötte, hogy mëgszökik, rögtön ēdobta a sapkát mëg az opaszácsot[1] is. És mikó a hídon mënt át, rögtön ēfogták, és vitték bë a kaszárnyába, és ugyë ottand vojni szúd ra[2] adták. Katonai bíróságra. Mikó őtet hallgatták ki a bíróságon, kérdezték, mé akart ēszökni, mëg hova.
„Az 1973-as esztendő valóssággal a magyar költészet évének tekinthető”[1] – olvashatjuk az ötven évvel ezelőtt megjelent Magyar Hírlap hasábjain. 1973-ban, ahogyan idén is, három nagyszerű magyar költő születésnapjának kerek évfordulóit ünnepelhetjük. Ünnepeljük is, méltón emlékezve a kétszáz éve született Madách Imrére, aki az 1862-ben megjelent Az ember tragédiája című drámai költeményével ma is érvényes, az élet értelmével és az ember feladatával kapcsolatos kérdéseket feszeget.
Zemplén vármegye egykori székhelye, Sátoraljaújhely lett a magyar nyelv városa. Ezt jelentette be Szamosvölgyi Péter polgármester a magyar nyelv napjához kapcsolódó rendezvényen a magyar nyelv színpadán, a Nemzeti Színházban, 2023. november 11-én. És bemutatta a kiegészített településnévtáblát, amely hamarosan kikerül a város határára. Ne csodálkozzanak tehát, ha arra járnak – egyébként felújított, villamosított vasúti pályán és folyamatosan javuló (Miskolctól Szerencsig négysávúsított) úton.
Ma ünnepli fennállásának 25. évfordulóját a Petőfi Irodalmi Múzeum keretei közt működő Digitális Irodalmi Akadémia, közismertebb nevén: DIA. Az immár nagymúltú projekt egyik lényeges hozadéka, hogy teljesen ingyenesen nyújt hozzáférést a magyar irodalom jelentős műveihez, minőségi, ellenőrzött forrásnak számító szövegbázisát évről évről bővítve szolgálja világszerte a magyar olvasókat. Az évfordulós ünnepségen hangzott el Demeter Szilárd főigazgató köszöntőbeszéde.
Volt már szobor, bélyeg, busz, iskola, találkozó, szavalóverseny, egyesület, utca, előadás, 200. Mi az? Pontosabban: ki az? Természetesen Petőfi Sándor.
Lehet-e még Petőfiről újat mondani? Lehet-e még vele és a műveivel úgy foglalkozni, hogy valami olyat mutassunk, amit addig még senki, vagy csak kevesen? Persze, erről biztosan meg van mindenkinek a maga véleménye, de őszintén, a Petőfi-emlékév kilencedik hónapjában már majdnem azt hittem, hogy a fent feltett kérdésre az én válaszom a nem, dehogy, mindent hallottam már, köszönöm lett volna.
Kétszáz éve született, egy esztendőben Petőfi Sándorral. Azokban a mozgalmas márciusi forradalmi napokban ott volt az élbolyban, és később is kitartott a forradalom mellett. Előbb Egressy Gábor délvidéki kormánybiztos mellett volt írnok, majd a szegedi önkéntes nemzetőr-zászlóaljban számvevő hadnagy lett, a forradalom végnapjaiban Perczel Mór főhadnaggyá nevezte ki.
„Túl korai még ez a kötet, túl hirtelen és váratlanul kellett ennek a pályának lezárulnia” – meséli Balázs Imre József, a Szőcs Géza: Összegyűjtött versek című – most megjelent – kötet szerkesztője. A könyv a három éve elhunyt költőre, Szőcs Gézára emlékezik, aki idén töltötte volna be hetvenedik életévét.
A Petőfi Irodalmi Múzeumban ünnepelték a három évvel ezelőtt elhunyt Szőcs Géza költő 70. születésnapját, ahol a Szőcs Géza 70 című emlékalbum bemutatója apropóján látható volt az Írókorzó című portréfilmsorozat Szőcs Gézáról szóló epizódja, és megnyitották a Szőcs Géza arcai című kamarakiállítást és bemutatták a Fekete Sas Kiadó gondozásában megjelent A kolozsvári sétatér című hangoskönyvet, valamint a Helikon kiadó által megjelentetett Összegyűjtött versek című könyvet is.
Hogy ki volt Szőcs Géza, azt tudjuk. Tudjuk? Nem tudjuk. Sok Szőcs Géza létezett, mindenkinek volt egy Gézája. Géza maga is többféleképpen jelent meg, mikor hogy hozta kedve. Ha éppen úgy, akkor magyarként, máskor kínaiként, vagy delfinként, vagy hattyúként, aki indiánként tért vissza Amerikából, jött, mert segítenie kellett Segesvárnál Bem apónak, és így tovább a véges-végtelenségig.
Most az a kérdés foglalkoztat, hogy mi, akik utána itt maradtunk, mennyire vagyunk felkészültek, hogy hozzányúljunk ehhez az örökséghez? Ha leosztva is, ha töredékeire bontva is képesek vagyunk-e folytatni a munkát? Van-e bennünk elég hit, tudás, elszántság és különösen képesség a tiszta gondolkodásra, az önzetlenségre, amellyel személyes és közösségi problémáinkban dönteni tudunk és van-e megfelelő érzékenységünk a szépre, a jóra, ami hitelessé tesz bennünket mindeközben?