– Mesélj, kérlek, az írórezidencia-projektről!
– A Magyar írórezidencia program már évek óta működik Magyarországon, és egyre több helyszínnel bővül. A Petőfi Kulturális Ügynökség által működtetett rezidenciák lehetőséget adnak a szerzőknek arra, amit a leginkább akarnak: nyugodtan írni. Bármennyire is igyekszik bárki, otthon mindig akad valami más tennivaló az írás mellett. Egy ilyen rezidencián nincs más dolog, csak az írás. Igazi elvonulás.
– Hogyan kerültél Sepsiszentgyörgyre, és miért éppen te?
– Már év elején jelentkeztem a programra, de valahogy nem jött össze az időpont. Aztán nyáron hallottam, hogy talán lesz Sepsiszentgyörgyön ilyen lehetőség, és én – mint hazám ezen részének szerelmese – már akkor eldöntöttem, hogy szeretnék jönni. Így a KMI12 idei kiemelt szerzőjeként azonnal beadtam a jelentkezésemet az ösztöndíjra. Arra, hogy miért éppen én, csak annyit tudok mondani, hogy a Jóisten így látta jónak, épp most, épp én.
– Kárpátaljai kisebbségiként milyen most erdélyi kisebbséginek lenni?
– Itthon vagyok. Meg sem fordul a fejemben másfajta valóság. Értem az ittenieket, és ők is engem. Nem kell magyarázni, játszani sem, s ha már így alakult, hogy jelenleg nem mehetek a szülőföldemre, akkor oda kell mennem, ahol a lelkemnek a legkedvesebb lenni Kárpátalján kívül. A kisebbségi lét mindenhol ugyanazt jelenti: egy többségi nemzettel való együttélést. Nem idegen számomra, hogy van itt egy másik nyelv, hogy van egy másik zászló, tudom, hogy mit jelent.
– Hogy érzed magad? Mivel telik egy átlagos napod?
– Csodálatosan. Hálás vagyok, hogy itt lehetek. Valahogy érdekesen alakult a sorsom ezzel a vidékkel. Évekkel ezelőtt épp Árkoson ért a hír, hogy Ukrajna oktatási- és nyelvtörvényt hozott és fogadott el a kisebbségi nyelvekről. Most itt ért a hír, hogy a munkácsi vár turul emlékművét a légiriadó megszólalása alatt lefűrészelték és a várárokba lökték. Nem mondom, hogy egyszerű felfogni, de talán épp itt kellett ezt a hírt kapnom, a Teremtő gondoskodik arról, hogy a lelkem sebei jól gyógyuljanak, ha hegek maradnak, akkor is. A napom nagy része írással telik. Rengeteg ötlet most végre megvalósul. Már nagyon rég nem írtam verset, itt végre versek is születnek meg prózák és mesék, tárcák, az első három napban alig léptem ki a Ferdinánd panzióból, csak írtam. Tele vagyok ötlettel, kezdeményekkel. Sétálok, kirándulok, de leginkább azt teszem, amiért ide érkeztem, írok.
– Van már törzshelyed a városban?
– A Sugás vendéglőt nagyon megkedveltem, csupa kedves ember, jó hangulat, finom ételek, és van egy olyan kedves hangulata az egésznek, ami szinte visszahív. De minden vendéglátóipari egységről, ahol voltam Szentgyörgyön, csak jókat mondhatok.
– A helyi irodalmi-művészeti élettel milyen találkozásaid voltak eddig?
– A napokban a PulzArt művészeti fesztivál zajlott épp, amelynek részeként több rendezvényen is részt vettem. A helyi szervezők pedig nagyon igyekeznek bemutatni azt a pezsgő kulturális életet, ami ebben a városban zajlik. Holnap Kovásznán tartok rendhagyó irodalomórát, majd könyvbemutatót, aztán itt, Sepsiszentgyörgyön is készül talán egy pódiumbeszélgetés. Jó egy kicsit kilépni az otthoni egymásnak feszülésekből. Jó úgy beszélgetni írásokról, hogy nincsenek beskatulyázva. Otthon erre egyre kevesebb a példa.
– Mit tett hozzád ez a program?
– Levegőhöz juttatott. Biztosan átlendültem volna otthon is a nehézségeken, de lehet, hogy hónapokkal később. Már akkor éreztem, hogy valami különlegesnek vagyok a része, amikor a vonat elindult a Keletiből. Az egyedüllét csodája, az a ragyogó ősz, ami most épp bearanyozza Sepsiszentgyörgyöt, a város nyugalma, az emberek mosolya épp az, amire most szükségem van. Az Isten nem késik, nem siet, mindig időben odaér, ezt tanultam, ez az én igazságom. Most itt kell lennem.
Petőfi huszonhat és fél évében túlontúl sok dolog szerfelett különös. Az egyik közülük a nyelvhasználata. Kifejezési eszköztára a mindennapok természetes beszédét követi. Természetes gondolkodás, szókimondó kifejezés, keresetlen szavak. Montaigne szavai juthatnak eszünkbe:
„Kiváló írók kezében különös-szépen izzik a nyelv. Nem halmozzák az új, maguk készítette szavakat, hanem a saját szótárukat juttatják új árnyalatokra, óvatosan és sok leleménnyel.”
(Esszék, III. 5. – Bajcsa András fordítása.)
Ezt írja egy elemző:
A nagyvárosok alapvetően liberálisok.
Az én nyelvérzékem szerint: liberálisak lenne a helyes. A liberálisok a személyek, a liberálisak pedig egy tulajdonság (az értelmező kéziszótár szerint ezek a melléknévi jelentések: 1. (politikai értelemben) A liberalizmust valló, 2. (pejoratív értelemben) Túlságosan engedékeny.
Látvánnyal, zenével, mozgással, szöveggel elvarázsoló darab a Nemzetiben. Kezdjük a látvánnyal: egy alulról nézhető, eldőlt csarnok, néha tükrökkel, tükröződéssel megbolondítva, melynek fekvő, olykor kiemelkedő oszlopain játszódnak a jelenetek (Numen/For Use, díszlettervező közösség – Ivana Jonke). (Talán a karzatról látszik a legteljesebben.) Felfordult világ? Nem normális fizikai valóságában, a talpán állva szemlélhető, hanem eldőlve és alulról. Ahonnan minden más. Vagy éppen a csak az embert jellemző, és leginkább a művészet által tudatosított nézőpontváltást mutatja?
• A gyerekem nem akar húst enni. Mivel helyettesíthetném? – Kutyával! A kutyák szeretik a húst!
Ilyen tréfás szövegek kerülnek elém a közösségi médiában, nagy a hahota, mert érteni vélik ezeket a hibásan fogalmazott mondatokat, de azért bennük van a félreértés lehetősége is. A félreértés oka: a rejtőzködő, bujkáló alany. Kezdő példánkban az első tagmondat alanya az őz, azt gondolnánk (mivel nem jelenik meg újabb alany), hogy akkor a második tagmondaté is.
„Gömöri Kovács István sok mindent megverselt, évszakokról, ünnepekről, tanévnyitóról és tanévzáróról, természetről, unokáról egyaránt olvashatunk a kötetben. Ami a legszembetűnőbb, az a tartalom és a forma egységének a hiánya” – állapítja meg a 72 verset/versikét/tréfás keresztrejtvényt tartalmazó kötetről az Új Szó kritikusa, Csáky Károly, aki szerint Gömöri Kovács István valamennyi verséből érezzük az oktatónevelő szándékot.
Múlik… múlik a múltunk… Velünk is, persze, amit magunkkal viszünk el belőle. A múltról való tudásunkkal… azzal, amit egyedül mi tudhatunk róla… Mert mindenki másként látja és másként éli meg, mindenki más-más vonatkozását ismeri. S mi, akik időlegesen marad(hatt)unk még, nemcsak a távozók hiányával, hanem azzal a tudással is szegényebbek leszünk, amit életükben már nem volt módjuk átadni nekünk.
Michael Ende úgy tartja, a fantázia, az új világok teremtésének képessége az, ami megkülönbözteti az embert minden más élőlénytől. A mesterséges intelligenciák (AI) megjelenése után arra voltam kíváncsi, hogy mennyire rendelkeznek a chatbotok e kizárólag emberinek tartott attribútummal. Azt tapasztaltam, hogy egyikük sem tud saját világot létrehozni vagy saját kombináció mentén világok fúzióját megteremteni. Közben viszont furábbnál furább helyzetekbe kerültem, és kaptam halálos fenyegetést is.
A minap Tőzsér Árpád 2002-es naplóját olvasgattam (A kifordított ember című, 2013-as kötetében), melyben az azóta sajnálatos módon már rég abbamaradt somorjai disputáról – a szlovákiai magyar irodalomkritika és irodalom ezen reményteljesen indult fórumáról – ír. Pontosabban annak sorozatnyitó, 2002. december 14-i vitanapjáról, melynek Az élő szlovákiai magyar írásbeliség volt a címe és központi témája.