Két évvel ezelőtt írtam az alább idézett sorokat, amelyek 2020. október 24-én jelentek meg az Előretolt Helyőrségben. Amikor épp csúcsára hágott a társadalmi covid-neurózis, amikor már többen végérvényesen eltávoztak innen és amikor egyre növekvő hittel bíztam abban, hogy az orvostudomány vagy az Úristen megelégeli végre, ami itt folyik, és a rengeteg veszteség után többek között Szőcs Gézát is visszakapjuk a lélegeztetőgépről: "Most konkrétan nagyon aggódom valakiért. Valakiért, aki épp a fél lábával átlépett a túlvilág bizonytalan tektonikus lemezeire, valakiért, akibe most egy gép pumpálja a levegőt, valaki olyanért, aki, ha nem jönne vissza közénk, életre szóló fájdalmat és értetlenséget okozna a távozásával… Nagyon remélem, hogy hamarosan újra együtt fogunk ülni egy pohár bor mellett és fanyar nevetéssel fogunk emlékezni ezekre a napokra. Bízom benne, hogy többet jelent neki ez a Föld, az itteni dolgai, a barátságunk…"
Nem mertem leírni, nem akartam kimondani a nevét ebben az írásban, félve az írott szó hatalmától, félve attól, hogy vészmadárkodjak, attól, hogy nehogy bármilyen sötét mágiát élesszek fel az aggódásommal, amelyet szavakba öntök, pláné úgy, hogy néven nevezem őt, de titkon nagyon bíztam abban, hogy ő, aki mindig a lehetetlen határvidékén élt, tudja, hogy vissza kell jönnie. De aki már szétnézett egyszer a túlvilágon, nem biztos, hogy visszakívánkozik a Földre.
De nem úgy történt, ahogy szerettem volna, ahogyan sokan szerettük volna. Két évvel ezelőtt, egy ugyanilyen reggelen még erős volt a hit sokunkban, hogy másként lesz, ami nem lett másként. Aztán este, fél 9 felé hívtak, hogy 20:15-kor...
Ami azóta történt, történik, a folyamatos múlt folyamatos jövő felé történő mozgásában, túl sok szót nem érdemel. Tudom, hogy lát azóta is bennünket, akiket itt hagyott, akiknek közünk volt hozzá, sőt, olykor tanácsokat is ad. Dühös, de olykor mosolyog is, olyan gézásan. S bár minden ugyanolyan friss e történetből, mint két évvel ezelőtt, mégis olykor érteni vélem, hogy valahol mindez az ő döntése is volt. Az ő alkuja a Teremtővel.
Jut eszembe : "a kóma csattogó lovasszekerén". Így végződik az Időszerűségét vesztett végrendelet-dal a kolozsvári fiúkhoz című verse, még a nyolcvanas évekből:
MÍG ELHURCOLNAK ENGEM
A KÓMA CSATTOGÓ LOVASSZEKERÉN
RÁTOK MARAD MINT HAGYATÉKOM
AMIT ELMONDTAM
S AMIT NEM MONDTAM EL
ÉN
A vers első sorai pedig ezek:
"Lábadhoz bánat dörgölőzik,
szemedbe néz erősen:
mikor már nem szuszog helyetted
a gyöngéd vastüdő sem"
Hát ez van. A mester utolsó, nagy tanítása: tanulj meg a halállal is kezdeni valamit. Vagy az élettel.
Kulturális közéletünkről szóló interjúsorozatomban ezúttal Beck Zolival, a 30Y énekesével és alapítójával, és időnként dr. Beck Zoltán egyetemi adjunktussal beszélgetek. Őt húszas évei legelején érte a rendszerváltás, az azóta eltelt harmincegynéhány évet pedig a kortárs kultúrában aktív szereplőként élte végig. A korszak történelme számára személyes élettörténet is, amelyben dalszerzőként, prózaíróként, zenekarvezetőként, később pedig tudományos kutatóként is megtapasztalta az irodalmi és zenei szcéna magyar rögvalóságát, az egyetemi élet kihívásaival együtt.
Az ijesztegetés egyidős lehet az emberrel. A félelem ugyanis az ember alapvető ösztöne, az ijesztegetés félelemkeltés, a közös félelem pedig csoportösszetartó erő. A gyermek félelemérzettel születik. Erre játszanak rá a gyermekijesztők. De a felnőttekre is sokszor ráijesztenek. Mondhatni: mindennap.
A község központjában 1912 óta áll a mondaszövegben is említett szobor, Holló Barnabás Mátyás-szobra, az egyetlen olyan köztéri szobor a világon, amely kapával a kezében ábrázol egy uralkodót. Ezt ugyan Petőfi még nem láthatta, és lehetséges, hogy a mondát sem mesélték el neki, máskülönben több más felvidéki történeti mondához hasonlóan ezt is feljegyezte volna útirajza lapjain.
A kortárs irodalomról szóló beszélgetés-sorozatom folytatása elképzelhetetlen Sántha Attila megszólalása nélkül: a kilencvenes évek elején ő volt a kolozsvári Előretolt Helyőrség írócsoportosulás egyik alapítója és teoretikusa, jelenleg is a helyőrségesek táborához tartozó meghatározó szerző. Arról kérdeztem, hogy mi volt akkoriban az irodalom berkeiben és hogyan látja az irodalmi élet aktuális problémáit.
Nem olyan régen egy televíziós szavazós játékban az Egri csillagok az ország legnépszerűbb könyve címet nyerte el. A Star Wars, vagyis a Csillagok háborúja pedig vitathatatlanul a világ egyik legnépszerűbb sztorija. Véletlen lenne? Dehogy. Egyfelől ott az érintett témák azonossága, vagyis a szerelem, a barátság, a harc, az igazság, az emberség és az embertelenség, jó és rossz viszonya, vagyis az emberiség, az emberi lét alapkérdései, melyek a ketrecharcostól a filozófusig mindenkit foglalkoztatnak.
Oláh Gábor (1881–1942) költő volt, író, irodalomtörténész, kora jó tollú és termékeny alkotója, Ady kortársa és bizonyos értelemben vetélytársa is, aki előtt számos lehetőség nyitva állt, ám élni azok egyikével sem tudott olyan mértékben, amilyenre tehetsége szerint hivatott lehetett volna. (Féja Géza az Egy magyar torzó címet adta egyik, róla szóló esszéjének – joggal.)
Kicsit úgy érzem magam, ha az idei nyárra gondolok és írok róla, mint amikor a nyári szünet után a tanárnő arra kért, hogy fogalmazásban írjuk le a nyári élményeinket. Az idei nyár forró volt, forróbb, mint bármelyik eddigi életem során. A naptáram már márciusban tele volt szeptemberig, és sorra jöttek a felkérések, egymást követve. Így esett, hogy idén a Művészetek Völgyében háromszor léptem fel, három különböző helyszínen. Az első alkalom a KMI 12 szervezésében történt, egy nagyon kellemes beszélgetés, az idei antológia bemutatója, felolvasás, amit az Eleven Költők Társasága zenekar fantasztikus fellépése követett.
Az 1920-as évek az erdélyi magyar irodalom megszületésének és felfutásának ideje. A prímet ezen belül is a székely írók viszik, akik közösségük gondjaihoz, de ugyanúgy hiedelmeihez, hagyományaihoz fordulva teremtik meg azt a csodás székely világot, amelyet a kiterjesztés folytán erdélyinek fognak fel a kívülállók.