Nagyobb ünnepeink kapujában önkéntelenül is megtorpanunk, számvetést tartunk, magunkba révedünk. Még mindig valahogy minden ünnep hoz magával valami megtisztulásfélét, ami nem mindig jár együtt a csenddel, a belső béke illúziójának újrafelfedezésével, az erre való vágyakozásunk kivetülésével. A húsvét különösen felkavaró ünnep, mert elsősorban a halálra, emberi kicsinységünkre és rögtön utána pedig gyarló mivoltunkra emlékeztet, miközben hitünk szerint a Jézus feltámadásával saját feltámadásunkat, az örök élet reménységét is évről évre megünnepeljük.
A megfeszítettség a keresztény ember erős tudati tapasztalata, a test meggyötrésének – s mint ilyen az ember meggyötrésének – legrettenetesebb képzete, a legszörnyűbb halálnem, amely a Megváltónak is kijutott, talán épp ezért az egyetlen lehetőség, hogy saját életünk és az Ő élete között közös pontra leljünk, közösséget vállaljunk a halálban. A megválthatóság a mérleg másik oldala: Ő ítél meg bennünket, hogy méltóak vagyunk-e az áhított örök életre, az üdvösségre.
Hiszem, hogy a magunkkal cipelt mítoszaink mégis csak valamiféle emberi tapasztalatra épülnek és a rituális történetismétlésnél többet, valami nagy közös tudást éltetnek bennünk legalább így, a nagy ünnepeinken. Gondolom, innen származik az önkéntelen számvetésre való hajlamunk, az a gesztus, amellyel saját életünk analóg mozzanatait próbáljuk a Nagy Történetbe, a mítoszba beépíteni. Pedig, ha lecsupaszítva értelmezzük a történetet, Jézust mi, emberek feszítettük meg, és tudjuk azt, hogy az isteni akarat mindig a jóra irányul, így szembe kell néznünk a ténnyel, az elkövetett gyilkosságnak az emberi gonoszság az eredője, s ha ez így van, ez méltatlanná teszi is egyben az embert a megváltásra. De ahogy meg lehet ölni egy embert, úgy meg is lehet váltani. A halállal a testi létezés szűnik meg, az ember pedig ettől a leghajlamosabb félni. Hiszen egyszer régen megölt valakit, kivégzett, keresztre feszített, és hiába tudja, hogy semmi köze hozzá, mégis cipeli a közös bűntudatot, a lelkiismeret nehéz rabláncát. Mert élni akar, hinni abban, hogy ő mégis jó. Megváltható, ahogy megfeszíthető is.
Egy világjárvány és egy esetleges világháború között szinte hisztérikussá fokozódik a létezés dolgai iránt való érzékenységünk és abban bízunk, hogy hit tud épülni a képmutatásból, a gonoszságból szeretet, a halálból élet és a megfeszítettségből megválthatóság. Fő a sonka, illatoznak a sütemények és belevész az ünnep a bárányok hallgatásába.
A Sétatér – szellemvasút a Szamos partján című kézirat készen áll a kiadásra, tartalma hibrid szövegegységekből áll. A könyv tematikája valóban a hattyúk és a kolozsvári Sétatér megörökítése, ám mindez egy tág dimenzióban végigvitt kultúrtörténeti utazás, amelynek során Kolozsvár teljes történelme mellett a magyar és világirodalmi hattyúábrázolásokon át a költő személyes identitáskérdései is fellelhetők.
Szőcs Géza 1983-ban írta Esti ima című versét, a legsötétebb Ceaușescu-korszakban, amikor – 1982-es lefogása után – nemcsak szabadságáért, de életéért is aggódnia kellett. A visszatérő kihallgatások gyakran kínzásokká fajultak, valóságos háziőrizetben élt szülei lakásában; telefonját lehallgatták, minden lépését megfigyelték, s a házkutatások során elkoboztak mindent, amit személyesen fontosnak tarthatott – leveleket, verseket, jegyzeteket. Folyamatosan érzékeltetni akarták vele kiszolgáltatottságát – azt, hogy a hatalom bármit megtehet vele.
Tizennégy éves koromban jártam először Magyarországon, és szinte hihetetlen élmény volt, hogy első utam rögtön Budapestre vezetett. Tudtam, hogy létezik egy ilyen ország, ami nekünk anyaországunk, és amelynek eszményképe szinte jogalapját és bizonyítékát adta identitásomnak, ami néha ellentmondásokkal volt terhes, hiszen nagyon korán megtanították nekem, hogy magyar nemzetiségű ukrán állampolgár vagyok.
Danyi költői indulását a nyelvi fegyelmezettség, a közlés határokat feszegető lecsupaszítása, a fogalmazás már-már kíméletlenségbe hajló pontossága és többnyire a megszólalónak a vers belső működő világától való hideg eltávolodása jellemzi; olyan objektivitás, amely izzik az immanens feszültség(ek)től, ám ezek a „zárt csodák” – ahogyan a kortárs kritikák által sokat tárgyalt mű mondja – a „kéreg alatt” maradnak.
László Gyula ezt írja barátjáról, Németh Kálmánról: „szobrait nem lehet elfogulatlanul, rideg mérlegeléssel nézni, nem lehet csak a »szép« jegyében szemlélni, mert ezek a szobrok panaszolnak, vádolnak, hitet sugároznak, emlékeznek, pedig »csak« öregasszonyokat, vásárosokat, sebesült katonákat, szeretett fejeket idéznek, és gyakran érezzük a Megfeszített jelenlétét. Németh Kálmán a középkori faszobrászok kései utóda: a Krisztus-faragóké, Boldogasszony-idézőké, a szegény embert szeretettel átölelőké.” E megejtően lírai sorok miatt érdemes felidéznünk Németh Kálmán emlékét.
A dualizmus alatt (1867–1918) Szabadka egyetlen katolikus jellegű tanintézete a Miasszonyunkról nevezett iskolanénék zárdaiskolája volt. Az intézet alapítása a Szabadkai Első Nőegylet érdeme. Az egylet a városi árvák gondozását az iskolanővérekre szerette volna bízni, és ebből a célból 1869-ben zárda alapítását határozta el. Az építkezésre szánt adományokat a Római kath. nőiskola-alapítványa néven létesített számlára gyűjtötték össze.
2023 tavaszán mutatták be a Jókai Színházban, Komáromban N. Tóth Anikó A kacagó királykisasszony című darabját. A mű lényegében egy hagyományos sablonokból felépített történet, amelyet próbál valamiféle kerettel körbeölelni. Szerencsére nem is akar több lenni annál, mint aminek készült: szórakozás gyerekeknek és gyereklelkű felnőtteknek.
A SZMÍT és a NACE (Nueva Asociacón Canaria para la Edición) megállapodása keretében létrejött irodalmi együttműködés része volt a júniusban megvalósult kanári-szigeteki Lucía Rosa Gonzáles költő-író és Aquiles García Brito író-költő-irodalomtörténész látogatása. A vendégeket Hodossy Gyula, a SZMÍT elnöke látta vendégül Dunaszerdahelyen.