Nagyobb ünnepeink kapujában önkéntelenül is megtorpanunk, számvetést tartunk, magunkba révedünk. Még mindig valahogy minden ünnep hoz magával valami megtisztulásfélét, ami nem mindig jár együtt a csenddel, a belső béke illúziójának újrafelfedezésével, az erre való vágyakozásunk kivetülésével. A húsvét különösen felkavaró ünnep, mert elsősorban a halálra, emberi kicsinységünkre és rögtön utána pedig gyarló mivoltunkra emlékeztet, miközben hitünk szerint a Jézus feltámadásával saját feltámadásunkat, az örök élet reménységét is évről évre megünnepeljük.
A megfeszítettség a keresztény ember erős tudati tapasztalata, a test meggyötrésének – s mint ilyen az ember meggyötrésének – legrettenetesebb képzete, a legszörnyűbb halálnem, amely a Megváltónak is kijutott, talán épp ezért az egyetlen lehetőség, hogy saját életünk és az Ő élete között közös pontra leljünk, közösséget vállaljunk a halálban. A megválthatóság a mérleg másik oldala: Ő ítél meg bennünket, hogy méltóak vagyunk-e az áhított örök életre, az üdvösségre.
Hiszem, hogy a magunkkal cipelt mítoszaink mégis csak valamiféle emberi tapasztalatra épülnek és a rituális történetismétlésnél többet, valami nagy közös tudást éltetnek bennünk legalább így, a nagy ünnepeinken. Gondolom, innen származik az önkéntelen számvetésre való hajlamunk, az a gesztus, amellyel saját életünk analóg mozzanatait próbáljuk a Nagy Történetbe, a mítoszba beépíteni. Pedig, ha lecsupaszítva értelmezzük a történetet, Jézust mi, emberek feszítettük meg, és tudjuk azt, hogy az isteni akarat mindig a jóra irányul, így szembe kell néznünk a ténnyel, az elkövetett gyilkosságnak az emberi gonoszság az eredője, s ha ez így van, ez méltatlanná teszi is egyben az embert a megváltásra. De ahogy meg lehet ölni egy embert, úgy meg is lehet váltani. A halállal a testi létezés szűnik meg, az ember pedig ettől a leghajlamosabb félni. Hiszen egyszer régen megölt valakit, kivégzett, keresztre feszített, és hiába tudja, hogy semmi köze hozzá, mégis cipeli a közös bűntudatot, a lelkiismeret nehéz rabláncát. Mert élni akar, hinni abban, hogy ő mégis jó. Megváltható, ahogy megfeszíthető is.
Egy világjárvány és egy esetleges világháború között szinte hisztérikussá fokozódik a létezés dolgai iránt való érzékenységünk és abban bízunk, hogy hit tud épülni a képmutatásból, a gonoszságból szeretet, a halálból élet és a megfeszítettségből megválthatóság. Fő a sonka, illatoznak a sütemények és belevész az ünnep a bárányok hallgatásába.
Szóval beszéljen belőlem az olvasó, egyrészt mert állítólag az olvasónak mindig igaza van (nincs, de nála van az ítélet joga és az író pénze, tehát hízelegjünk emígyen), másrészt mert mi más lehetne egy irodalmi múzeum főigazgatója mint olvasó. Ez a dolga, főállású olvasóként gondozza a magyar irodalmat, és lásd első pont.
A forgalmas utcák, aluljárók ma már nem a rikkancsoktól, azaz a harsány újságárusoktól, hanem a handabandázóktól, az ordítva mobiltelefonozóktól, esetleg a zenés hittérítőktől zajosak. Nem volt mindig így. Száz éve a pesti utcák a rikkancsoktól voltak hangosak:
Egy ideje, akármerre fordul az ember a média bozótosában, a mesterséges intelligencia bukkan elő a bokorból. Hol diadalittas, hol ámuldozó, hol sápítozó hangfekvésben száll az ének a ChatGPT-ről. Hogy most már az MI. (Szokjunk hát az új és egyre gyakoribb rövidítésekhez és mozaikszavakhoz!) nem csak a régi helyén, a mennyiségtani műveletek és a műszaki teremtés birodalmában válik lassacskán egyeduralkodóvá, hanem a kommunikáció egyre gyomosabb mezején is.
A húsvét – a keresztény liturgia szerint – a nagyböjt utáni időszak, a feltámadás és a megváltás örömünnepe. A húsvéthétfő viszont már a mulatozások – népi szokások és játékok – egyvelegét képezi, amelynek napjainkban – sajnálatos módon – a gyakorlott formája kevésbé él – sokkal inkább a rá való emlékezés, a vízbevető hétfők újraelbeszélése, és nem annak megélése lesz meghatározó.
Húsvét szombatján már a 19. században is kezdetét vette a Jézus Krisztus feltámadására való megemlékezés, ünnepélyes egyházi sereg vonult végig Pest-Buda utcáin, s amelyet aztán másnap, a vasárnapi templomjárás követett. A zsibongó kávéházak és boltok, amelyek általában telis-tele voltak emberekkel, erre a napra elhalkultak, kulcsra zárták kapuikat, s mindenki buzgó imádságba kezdett valamelyik városi szentegyházban.
Tízévesen, az egykori Pajtás újságban jelent meg első kis írásom, amely a mátrafüredi Bene-vár fölfedezéséről szólt. Szüleimmel a mátrafüredi üdülőben nyaraltunk, és egy nap édesapámmal a sűrű bozóttal benőtt várromot megkerestük, és nem félve a kullancsoktól, bejártuk, lerajzoltuk. Azóta a várromot kibontották, kicsit konzerválták, bárki megtekintheti.
Marc Delouze, a magyar költészet francia fordítóinak doyenje 1978 óta rendszeresen részt vesz a magyar kultúra franciaországi terjesztésében. Átfogó magyar költészeti antológiát állított össze és fordított franciára, éveken át több folyóiratokban közölt magyar versfordításokat, 5-6 magyar tárgyú prózakötetet adott ki, magyar költőket hívott meg az általa irányított Parvis poétiques (Költészet köztereken) elnevezésű fesztiválokra.
Mindezt tudva az egyik óraközi szünetben megkíséreltem kedveskedni az egyik osztálytárslánynak azzal, hogy ő is tehénszemű. Sajnos nemhogy semmi sikerem nem volt, hiába kellett volna a leányzónak tudnia Héra más és ezzel együtt való szépségét, amelyre én utalni gondoltam, az egyébként hókarú lány tenyere nagyot csattant arcomon. Ez rögtön és alaposan megtanította, hogy azok a gondolkodási és érzelmi állapotok, amelyek az ókori embert az állatokhoz fűzték, megváltoztak.