„Der Doktor Schnabel von Rom” – Doktorcsőr Rómából (Paul Fürst metszete) – Forrás: Wikipédia
Camus Pestise jut eszembe, hiszen melyik szebb disztópiára emlékeztetne a mostani helyzet? Igen, megvan a baj, és tanácstalanul állunk előtte, az alaptanulság pedig az, hogy van, amire soha nem lehet felkészülni. És ez is, mint minden világjárvány, számos morális kérdéssel szembesíti az emberiséget, megint azt látjuk, hogy a létezés önmagában abszurd, és hogy e körülmények között embernek lenni szinte lehetetlen. Orán most Európa, kiterjesztett városhatárokkal, kontinensnyi a járvány és a vele növekvő baj is. A modern európai ember pedig újra saját kicsinységével szembesül, az önhittség tetőfokáról kicsit alábbszáll, mert önnön halálának képével néz farkasszemet. Európa retteg, újra retteg. És újra minden relatív. A világjárványról is lehet némi gőggel beszélni, ha az nem törte át a határainkat, amíg más földrészen tarol, addig szinte védettnek érezzük magunkat.
Egy évvel ezelőtt még vidám márciusi arcok gyűltek össze emlékezni Kárpát-medence-szerte, szabadságról, forradalomról, a kezdődő tavaszról szólt az élet, amelyről alig hittük volna el, hogy ilyen gyorsan képes megváltozni.
A pandémia húsba vág, erőszakos, halálos és kíméletlen. De a benne lévő válságfaktor sok mindent felszínre kényszerít. Emberi értékeket, egyéni és kollektív félelmeket, elképzeléseket a jövőről. Szembesít önmagunkkal.
Szóval egy éve még ki gondolta volna, hogy idén megváltoznak a tavaszi rítusaink, s az élet ünneplése helyett a fenyegetettség és a kétségbeesés tavaszát éljük meg, valami mételyes halálfélelemben, ami mindannyiunk tudatába beköltözött. Jó volna tenni ellene, de nem lehet, nincs mit. Felelősségeinkhez nem biztos, hogy fel tudunk nőni. Camus arra tanít, hogy a személyes emberi szabadság hiába akar a legfelsőbb értékkategóriánk lenni, nem feledhetjük el, hogy szociális lények vagyunk. S e viszonyhálózat tán bonyolultabb is, mint a személyes világunk. A család, a létbiztonság és az egészség nem magától értetődő javak, hanem kiváltságok. Szerzett, megharcolt értékek, létünk alapjai. Erre tanít most a koronavírus.
Miközben írom ezt a jegyzetet, épp hívnak telefonon, hogy elmarad a március 15-i ünnepség, ami miatt Stockholmba utaztam. Nézem az előző bekezdésem utolsó mondatát – család, létbiztonság, egészség… és haza, nemzet, teszem hozzá magamban. Vizsgálgatom a morális tartalmát ennek a pánikos felfordulásnak. Igen, ide vezet. Ide vezetett. Hogy mi, azt nem írom le. A lényeg, hogy ide jutottunk, és van egy helyzet, amivel kezdenünk kell valamit. Felelősen. Aggódom a szeretteimért.
Közben a hírportálokon tovább folyik a politikai mocsok. A hírek és álhírek közé kevert uszítás, gyűlöletkeltés. Meglep, hogy ebben a helyzetben is vannak, akik így tudnak viselkedni.
Sorra zárják le a határátkelőket Európa-szerte, nem tudom, mi a leggyorsabb út haza. Kétezer kilométerre vagyok az enyéimtől, induláskor is tudtam, hogy mit vállalok, most mégis velőtrázóan félelmetes a helyzet. Itt még barátok vesznek körül, de 2000 kilométer alatt sok minden történhet, nem vágyom idegen nyelvű karanténba, határátkelői procedúrákra, semmire. Az enyéimet akarom, otthon lenni még egyszer velük. Azután nem érdekel.
Gondoltam, egy szép, élményekben gazdag, új tapasztalatokkal teli terepasztalt küldök haza Stockholmból, ezért is vállaltam be ezt a hetet, de mindabból, amit szerettem volna, most nem jön, hogy egyetlen szót is leírjak. Ezt az állapotot is elhozta a koronavírus. Minél inkább érzi az ember, hogy köze lehet hozzá, annál kevesebb mondanivalója támad. Mert mit mondhatna? Elmondták régen. Camus is, mások is. Hát gondoljon ránk is, dr. Rieux!
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. március 21-i számában.)
Farkas Wellmann Endre | Tengeri spleen
Bizonytalan elhagyni Pomerániát.
A bizonytalan partról a biztos vízre lépni.
Titkokat szabdal a nagy hajócsavar,
habokba tép, maga ellen beszél.
Hol folyton fúj a gonosz szembeszél
és előre visz mindig a félelem.
