– Az egykori Előretolt Helyőrség alapítójaként milyen különbségeket és párhuzamokat látsz az irodalmi élet akkori és mostani állapota között?
– Az 1990-es évek elején Kolozsváron rázódott össze a Bretter György Irodalmi Körön egy olyan írócsoportosulás, amelyik nagyjából egyformán gondolkodott az irodalomról. Egy idő után felmerült annak az igénye, hogy saját megmutatkozási felületeink legyenek, így beindítottuk a Serény Múmia és az Előretolt Helyőrség című lapokat, intézményeket alapítottunk. Mindennek az volt a mozgatórugója, hogy úgy éreztük, az a fajta irodalomeszmény, amely a miénk, kevésbé van jelen a közgondolkodásban. Akkor még nagyjából egyetlen (maximum két) irodalmi kánon létezett a magyar nyelvterületen, szépen meg volt határozva, hogyan, miként kell viselkedni és írni, ha az egyetlen (maximum két) igaz és megváltó szekértáboron belül érvényesülni akart az ember. Ma több irodalmi kánon van párhuzamosan, az író könnyebben megtalálhatja azt a csoportosulást, kánonépítő csapatot, amelyik neki tetszik.
– Meglehetősen optimista álláspont.
– A fentiekből talán arra lehetne következtetni, hogy eljött a kánaán, ahol a jognak asztalánál mindenki egyaránt foglal helyet. Ugyanakkor a kánonalakító csoport mellé felsorakozik a könyvipar egy-egy szelete (rosszabb esetben fordítva: a könyvipar egy részéhez csatlakozik egy kánonalakító csoport). Itt jönnek a bajok: a kánonpluralizmus csak látszólagos lesz, mert ezek közül az egyik (mondjuk ki tisztán: az úgymond „baloldali” a „liberális”) akkora előnnyel indul a könyvipar legkövérebb szeletének támogatása folytán, hogy a többinek nemigen jut hely.
– Fiatal alkotó akkor és ma, melyik korszakban milyen esélyekkel indulhatott el egy kezdő az irodalmi pályán?
– Van fiatal szerző, akinek az irodalomfelfogása megegyezik a legnagobb piaci kánonéval, na ő van a legjobb helyzetben. Van más szerző, akinek nem – neki jól meg kell gondolnia, mit csinál: vagy hallgat a szívére, és könyvei egyszerűen nem lesznek jelen a könvyesboltokban, vagy hallgat az eszére, és elkezd színjátszani (tudom, tudom, ilyen szó nem létezik). Érzésem szerint ezen szituáció, emiatt az „ez van-helyzet” miatt nincsenek fiatal írócsoportulások, melyek meg akarnák váltani a világot (helyzetünkben az irodalmat): a kánon és a háta mögött levő piac eleve gyanúval néz azokra, akik „szubverzívek”, akik a status quo ellenében lépnének fel. Maximum egyéni szinten lehet szubverzívnek lenni, de akkor is úgy, hogy az csupán a felszínt karcolja.
– Azért van példa a csoportos próbálkozásra, ha úgy vesszük. Még akkor is, ha ez épp mainstream kánon támogatásával történik. Vagyis a szubverzivitása elhanyagolható.
– Egyetlen közös fellépést ismerek az utóbbi időből, amikor fiatalok összeállnak és úgymond azonos irodalomfelfogás szerint írnak: ők az Erdélyben felbukkant metamodern alkotói (lásd a Címtelen föld című antológiát). Smid Róbert épp a Helyőrség.má-n szólalt meg ezügyben, ő úgy tartja, zavaros az elméleti alap, a frontember, Horváth Benji kiáltványa és a szövegek „a posztmodernnek mint korszaknak, mint stílusirányzatnak vagy mint egy teoretikus ernyőfogalomnak nagyon kevés aspektusával foglalkoznak, és javarészt azokat is félreértik”. Nos, ezzel a megközelítéssel egyáltalán nem értek egyet, mivel egy irodalmi kiáltványnak nem az a feladata, hogy elméleti kérdéseket tisztázzon, hanem az, hogy véres kardként lehessen felmutatni, amely mögé fel tudnak sorakozni a hadak. Ez láthatólag sikerült is Benjinek, Viszont azzal nem vagyok tisztában, hogy mekkora ennek a kiáltványnak és a mögötte felsorakozó csapat írásainak a szubverzív ereje, sikerül-e az establishment-et fenyegető erőként felfogatniuk (újra: nemlétező szó, nehéz a beszéd, tudom) magukat. Vagy hogy egyáltalán akarják-e ők, hogy így fogják fel mások a fellépésüket. Márpedig a szubverzivitásra igenis szükség van, mivel másképp mindig úgy írnánk, ahogy a történelem egy pontján meghatározták, mi és milyen az irodalom. Azt csak a jövő dönti el, hogy tényleg szubverzív-e ez az irodalomfelfogás, vagy pedig arra jó a metamodern, hogy az uralkodó kánoncsinálók és könyvpiaci szereplők asztalánál felfigyeljenek rájuk és integrálják őket.
– Így már kevésbé tűnik optimistának az álláspontod.
– Na de ne csak a pohár üres felét lássuk, azt, hogy csupán egyetlen fiatal írócsoportosulás bukkant fel az utóbbi évtizedekben. Jó, hogy legalább ők vannak, mert azt mutatja, hogy ők gondolkodnak az irodalomról. Márpedig irodalomról való gondolkodás nélkül megette a fene az egészet. Milyen unalmas lehet akár a kánoncsinálóknak és a mögöttük álló könyvpiaci szereplőknek is, mikor a fiatal szerző elfogadja és betartja, hogy úgy kell írni, ahogy ők megmondják, egy idő után még nekik kell előállniuk valami lázadás-szerűséggel, mert azt is szereti az olvasó…
– A mai helyőrségeseket milyennek látod?
– Épp te kérdezel rá Gál Jánosra (aki az Előretolt Helyőrség Íróakadémia újra és újra, orrvérzésig folytatott, irodalomról szóló gondolkodásán edződött), miként is látja ő, az életkora szerint fiatal szerző az irodalmat. Amit annak idején mi, a hajdani Előretolt Helyőrség tagjai csak dadogva és töredékesen tudtunk kinyögni, azt ő úgy mondja el, hogy örvend az ember lelke (engedd meg, hogy itt egy copy-paste legyen): „lényegében minden gond eredője az alkotói individualista hübrisz, az a bizonyos előjelű alázat hiánya. Az emberiség történetében túlnyomórészt közösségi funkcióval bírt az irodalom, akár a szakralitásra, akár a szórakoztatásra gondolunk. És nem igazán szólt mindig az örökkévalóságról, a horatiusi »márványbavéssükanevünketségről«. Nagyon leegyszerűsítve, az egyén, az alkotó szerepét a romantika oktrojálta bele minden korba, ahogy például Marx fűzte fel a történelmet osztályharcok sorozatára. Horatius bizonyára elgondolkozott azon, hogy de jó volna, ha emlékeznének rá kétezer év múlva is, de a versei egyáltalán nem a l’art pour l’art örökkévalóságnak íródtak.” És még hosszan folytathatnám Gál János szavainak idézését, mert úgy érzem, ez a legtisztább hang, amely „az irodalom-probléma” kapcsán az utóbbi évtizedben hallatszott. Na, ez az igazi szubverzivitás, amit az establishment soha nem tud elfogadni, ez az, aminek kapcsán remélni merem, hogy majd egyszer époszi méretű háború tör ki a jólfésült és a csúnya között…
Nem olyan régen egy televíziós szavazós játékban az Egri csillagok az ország legnépszerűbb könyve címet nyerte el. A Star Wars, vagyis a Csillagok háborúja pedig vitathatatlanul a világ egyik legnépszerűbb sztorija. Véletlen lenne? Dehogy. Egyfelől ott az érintett témák azonossága, vagyis a szerelem, a barátság, a harc, az igazság, az emberség és az embertelenség, jó és rossz viszonya, vagyis az emberiség, az emberi lét alapkérdései, melyek a ketrecharcostól a filozófusig mindenkit foglalkoztatnak.
Oláh Gábor (1881–1942) költő volt, író, irodalomtörténész, kora jó tollú és termékeny alkotója, Ady kortársa és bizonyos értelemben vetélytársa is, aki előtt számos lehetőség nyitva állt, ám élni azok egyikével sem tudott olyan mértékben, amilyenre tehetsége szerint hivatott lehetett volna. (Féja Géza az Egy magyar torzó címet adta egyik, róla szóló esszéjének – joggal.)
Kicsit úgy érzem magam, ha az idei nyárra gondolok és írok róla, mint amikor a nyári szünet után a tanárnő arra kért, hogy fogalmazásban írjuk le a nyári élményeinket. Az idei nyár forró volt, forróbb, mint bármelyik eddigi életem során. A naptáram már márciusban tele volt szeptemberig, és sorra jöttek a felkérések, egymást követve. Így esett, hogy idén a Művészetek Völgyében háromszor léptem fel, három különböző helyszínen. Az első alkalom a KMI 12 szervezésében történt, egy nagyon kellemes beszélgetés, az idei antológia bemutatója, felolvasás, amit az Eleven Költők Társasága zenekar fantasztikus fellépése követett.
Az 1920-as évek az erdélyi magyar irodalom megszületésének és felfutásának ideje. A prímet ezen belül is a székely írók viszik, akik közösségük gondjaihoz, de ugyanúgy hiedelmeihez, hagyományaihoz fordulva teremtik meg azt a csodás székely világot, amelyet a kiterjesztés folytán erdélyinek fognak fel a kívülállók.
125 éve született Tamási Áron, az ezt ünneplő emlékév mindenképp ráirányítja a figyelmet életművére, és tán az esős őszi estéken eszünkbe jut leemelni egy-egy művét a polcról. (Én úgy képzelem, hogy minden székely család könyvespolcán legalább az Ábel-trilógia ott van.) Nem egyébért, de Tamási olyan tündérien és varázslatosan írt, hogy minden időben szükségünk lenne ilyen jófajta meseterápiára.
Múlt lapszámunkban Bakk Miklós (aki 2004–2012 között tagozatvezetőként dolgozott a Babeș–Bolyai Tudományegyetem Politikatudományi Tanszéke magyar tagozatán) a magyar tanszékek és karok létrehozásáért folytatott küzdelem körülbelül 2006-ig tartó eseményeit idézte fel. Most innen folytatjuk a beszélgetést.
Október 23-a törékeny pillanat évről évre. Szimbólumértékét, üzenetét sokszor bemocskolja az aktuálpolitika, mintha önmagában nem volna eléggé terhes a visszaemlékezés, az a nemzeti léptékű szomorúság és fájdalom, amit 1956 tragédiája minden év októberében visszahoz közénk. Mégis feladatunk az általános emberit, a nemzeti összetartozás reményére buzdító közös szabadságeszmét megtalálnunk, hiszen ez a mementó is arra figyelmeztet, hogy magyar nemzet és Magyarország csak egyetlen egy létezik. Vagyis létezhet.
Petőfi Sándor és Arany János verseiből, levelezéseiből, valamint különböző, hozzájuk kapcsolódó történetekből épül fel Tóth Péter Lóránt versmondó „Toldi írójához elküldöm lelkemet…” – képek Petőfi Sándor és Arany János barátságáról című eladása, amellyel nemrégiben Székelyföldön turnézott. A két költő életének és barátságának példáján keresztül a mához keresett kapcsolódási pont.
Petőfi 1845. május 26-án, a reggeli órákban érkezett Rimaszombatba. Első dolga volt két helybeli ismerősét, Széplaky Lajos szolgabírót és Huszt János ügyvédet megkeresni. Huszt kisnemesi házánál kapott szállást. E május végi napokban Gömör nemesi rendű társadalma éppen a vármegyei tisztújítás lázában égett, amelyről Tornalja környékén a költő is szemléletes benyomást nyert két kortescsapattal is találkozva. Minderről szarkasztikus sorokban az Úti jegyzetek lapjain is említést tett.