Gál Vilmos: A mi lengyelünk – Beszélgetés Konrad Sutarski lengyel költővel, műfordítóval, publicistával –

– 1965-ben magyar feleségével jött Magyarországra. Mi mindent pakolt a vándortarisznyájába, amikor nekiindult az új életnek?

–  Jókora pakkot hoztam magammal: a katyńi erdő borzalmát, az elbukott poznani felkelést, ’56 reményét, szolidaritását a magyarokkal és a megízlelt szabadságot, amely az 1956 utáni lengyel kultúrát áthatotta.

– Beszéljünk először Katyńról.

Konrad Sutarski | a „Szolidaritás” emlékére [pamięci „Solidarności”]

Még a bőrünk is érezte ezt a pillanatotahogy felszálló szúnyogfelhő a naplementétahogy kutya nyüszítése gazdája visszatértét megelőzi

– Katyń kisgyermek koromtól máig kísért. Édesapám, aki tisztként szolgált a lengyel hadseregben a második világháború elején, egyike volt annak a huszonkétezer lengyel tisztnek, akiket a szovjetek kivégeztek a Katyń melletti erdőben. A háború egész ideje alatt és még azután is vártuk haza édesanyámmal, nem tudtuk, hogy meggyilkolták. 1940 elején még kaptunk tőle leveleket a hadifogságból, az ukrajnai Starobielskből, ám tavasszal váratlanul megszűntek a postai küldemények. Egyik első versem éppen erről és apámról szól, ez a Starobielsk 1956-ból.

– Amint mondta, mind a mai napig foglalkoztatja ez a kérdés. Katyń a már említett versén kívül megjelent a munkásságában?

– 1990-ben hoztam egy kiállítást Krakkóból, amely a katyńi vérengzésről szólt, a Budapesti Történeti Múzeumban mutattuk be. A kilencvenes években a Duna Televíziónál dolgoztam, és ott elsősorban lengyel témákkal foglalkoztam. Akkor kaptam lehetőséget arra, hogy a katyńi tömeggyilkosságról készítsek egy dokumentumfilmet. El is készült Az embertelen föld címmel. Később, már 2010-ben írtam egy könyvet Az én Katyńom címmel.

– Még két fontos eseményre utalt lengyelországi ifjúságából.

– Igen. Poznańi születésű vagyok, harmincéves koromig ott éltem, a pozńani műszaki egyetemen végeztem gépészmérnökként. 1956 júniusában én is ott voltam a tömegben a munkásfelkelés idején. Ugyan én nem harcoltam, nem lőttem, mégis meghatározó élmény volt számomra a felkelés.

A legemlékezetesebb kép az volt, amikor a bank tetejéről a felkelők ledobták azt a berendezést, amellyel a titkosszolgálat a Szabad Európa Rádiót zavarta. Ez volt a szabadság első fuvallata.

– Hogyan viszonyult a magyarországi forradalomhoz? Miként emlékszik vissza erre?

– Amikor meghallottuk a hírt, hogy fegyveres harc tört ki Budapesten, mindenki nagyon meglepődött, lelkesek voltunk és szolidárisak. Elkezdődött egy akció, lehetett vért adni a magyaroknak. Ez tömegessé vált, egyik ember vonzotta a másikat, remekül megszervezték, azt hiszem, a Vöröskereszt által. Poznańban is volt lehetőség vért adni, én is adtam. Ma már azt is tudjuk, hogy az első vérszállítmányok még katonai repülőgépeken indultak, tehát a legfelsőbb vezetés akaratával, beleegyezésével történt mindez. Amikor a Duna Televíziónak dolgoztam, erről is készítettünk filmet.

– Tarisznyájában ott lapult az 1956 utáni lengyel kultúrát átható szabad légkör emléke. Hogyan alakulhatott ki ez a szabadabb légkör egy szocialista országban?

– Nálunk a politikai visszavonulással ellentétben a kulturális élet virágozni kezdett, olyan erővel, hogy ezt nem tudták a kommunisták megállítani. Bár néhány folyóiratot betiltottak, ettől függetlenül a beinduló szellemi forradalmat nem tudták leállítani, így többek között a filmművészetben és a színházakban is, az irodalomban és a képzőművészetben is olyan erős mozgalom indult meg az akkori fiatal nemzedék részéről, amit nem sikerült elfojtani.

– Költővé válása is ebből a szabadságérzésből fakadt?

– Igen. Az első verseim 1956-ban jelentek meg, és alapítója voltam egy poznańi irodalmi csoportosulásnak, amely még 1956 októbere előtt indult, Wierzbak néven. Nyolcan alapítottuk. A következő évben elindítottunk egy országos lengyel költészeti fesztivált Poznańban. Ezt 1961-ig évente megrendeztük, ennek köszönhetően bizonyos hírnévre tettünk szert, minket is meghívtak más városokba. Mi voltunk az ’56-os nemzedék.

– Hogyan került kapcsolatba Magyarországgal? Hogyan vált félig magyarrá?

– 1960-ban egy tanulmányúton jártam először Magyarországon, akkor ismerkedtem meg a későbbi feleségemmel, Györgyivel, aki egyébként zenetanár. Két évvel később összeházasodtunk, majd egy rövid poznańi és varsói kitérőt követően, miután állást ajánlottak nekem Budapesten a Mezőgépfejlesztő Intézetnél, 1965-ben Magyarországra költöztünk.

– Melyek azok az élmények, amelyek a leginkább fontosak magyarországi életéből?

– Eleinte a leginkább az fogott meg, hogy mennyire más gyökerekből táplálkozik a magyar kultúra, mint a lengyel. Itt elsősorban az ázsiai gyökereire, hagyományaira gondolok. Azután a mérnöki munkát említeném. Magyarországon akkoriban rendkívül magas színvonalú volt a nagy hagyományokkal rendelkező zöldség- és gyümölcstermesztés. Én erre specializálódtam, és jelentős sikereket értem el különféle termésbetakarító (pl. paprika, zöldborsó, paradicsom) gépek fejlesztésében. Egyik kombájnunk (ez kollektív munka volt, az én vezetésemmel) elnyerte a Budapesti Nemzetközi Vásár fődíját. A harmadik fontos élmény, hogy érkezésemet követően rövidesen bekapcsolódtam a magyar költészeti életbe, de egyúttal visszataláltam a lengyel irodalomhoz is.

– Mindez hogyan történt?

– Varsóba költözésemkor egyre távolodtam az írástól, mert a munkám nagyon lefoglalta az energiáimat, ám amikor Magyarországra jöttem, előtte több lengyel kulturális és irodalmi lappal megbeszéltem, hogy küldök nekik verseket, illetve a magyar kulturális életről beszámolókat, cikkeket. Ennek köszönhetően kezdtem újra többet írni, kezdtem visszatérni a költészethez és versfordításokkal is jelentkeztem. Magyarországon 1975ben jelent meg a második önálló verseskötetem. Sok magyar költővel kerültem kapcsolatba a fordításaim miatt, illetve ők is kezdték fordítani az én verseimet (Csoóri Sándor, Weöres Sándor, Tornai József, Fodor András és mások). Ez a kötet Sutarski Konrad versei címmel jelent meg az Európa Kiadó gondozásában, az Új pegazus sorozatban, amely a világlírát mutatta be. Jók voltak a recenziók, ennek visszhangja Lengyelországba is eljutott.

– Kik voltak önre a legnagyobb hatással?

– Közvetlenül senki. Ettől függetlenül a leginkább talán Weörest és Csoórit tiszteltem. Weöres univerzális lírikus volt, aki bármilyen stílusban tudott írni. Az ő költészete nagyon megérintett, írtam is erről egy esszét a Napútnak 2013-ban, Találkozásaim Weöressel címmel. Csoóri volt a perlekedő költő, aki nem értett egyet a szocializmussal, vitatkozott a hatalommal, ő érdekes volt politikus költőként, mint Lengyelországban Zbigniew Herbert. Róla tavaly a Hitelben jelent meg írásom.

– Úgy tudom, a határon túli magyar költészet lengyelországi megismertetésén is fáradozott.

– Igen, de ez először, a szocializmus alatt még nem sikerült, attól tartott a lengyel kiadó, hogy sértenénk a szomszédaink érzékenységét. Végül a már kész kis kötet csupán a rendszerváltás után jelent meg lengyelül 1991-ben, bővített kiadásban pedig 2007-ben a Magyar Naplónak köszönhetően.

– A rendszerváltás után vezette a Lengyel Intézetet, dolgozott a Duna Televíziónak, volt a magyarországi lengyel kisebbségi önkormányzat elnöke, és tudtommal ön alapította a Magyarországi Lengyelség Múzeumát és Levéltárát, amely most is működik. Felsorolni is sok, mindez bizonyára hatalmas munkabírást kívánt. A munkakedve viszont a mai napig sem csökkent. Jelenleg mivel foglalkozik?

– Mostanság egészen mással. „Átnyergeltem” a történelemre. 2014-ben a kőbányai lengyel iskolánk felkért arra, hogy írjam meg Lengyelország történetét magyar vonatkozásokkal. Ez az iskola tankönyvévé vált, majd elkészítettem a kibővített magyar és lengyel nyelvű változatát, most jelenik meg a könyvesboltokban. Említetted a múzeumunkat. El kell mondanom, nagyon fontosnak tartottam, hogy ez az intézmény létrejöjjön. Küldetése eleinte még csak a magyarországi lengyelség történetét volt hivatott bemutatni, ám az épület bővítését követően stratégiánk részévé vált, hogy a lengyel–magyar történelmi és kulturális kapcsolatokat is megjelenítsük állandó kiállításunkban.

– Publicisztikáit olvasva feltűnt, hogy egyre többet foglalkozik a globalizmussal és az iszlám terjedésével, valamint a költői felelősség kérdésével.

– Ezek most véleményem szerint a legégetőbb kérdések. Összeállítottam egy verseskötetet, amelyben a globalizmus terjedése és az iszlám térhódítása ellen emelek szót. Sok esszét, cikket írtam ebben a témában, civilizációs verseket is publikáltam. A világ, illetve Európa veszélyben van, jelenkori problémáit igyekszem elemezni és leírni. E tekintetben a nagy történelmi összefüggésekben való gondolkodás segít. És mi a költő feladata napjainkban? Igyekszem a társadalom figyelmét is felhívni erre a fenyegetésre, mert a küzdelem nemcsak a múltat hatotta át, jelenleg is zajlik a harc. Napjainkban még nagyobb veszélyben van a kultúránk, a létünk, mint egykor. A költő feladata pedig rendkívüli, hiszen a szava puskaporos hordó.

– Miben nyilvánul meg a költői felelősség?

– A XIX. században, a nemzeti liberalizmus korában a költőóriások, olyanok, mint Byron vagy Petőfi, nálunk Mickiewicz, a nemzeti függetlenségért, az önálló nemzet- államért emeltek szót. Hatalmas szerepet játszottak a véleményformálásban, sokkal inkább előtérben voltak, jobban figyeltek rájuk, mint a későbbi korokban. A költő akkor az értelmiség csúcsán ált. Mindez megváltozott a II. világháború után a nyugati demokráciák világában. A költők elvesztették azt a fajta politikai szerepüket, ami a szovjet érdekszféra országaiban alkotó társaiknak még jellemzőjük volt, például Illyés Gyulának, Csoóri Sándornak vagy Lengyelországban Zbigniew Herbertnek. A rendszerváltás idején azt hittem, mi is a nyugati útra térünk, itt is megváltozik a költői szerep. Egy ideig úgy is nézett ki, hogy így lesz, de aztán jött a világválság és az iszlám, illetve a globalizmus térhódítása. Megint van feladatunk.

– Meg tudja ragadni azt a pillanatot, amikor ezzel a kérdéssel kezdett foglalkozni?

– A gazdasági világválságot követően, 2008 után, mert akkor a globalista elit jobban megmutatta az igazi arcát. Bár voltak korábbi jelek is, például az 1989-es washingtoni egyezmény révén, de még nem láthattuk a globalizmus valódi ábrázatát ilyen élesen kirajzolódva, mint ma. Eltűnődhetnénk, hogy az uniós csatlakozás idején, 2004-ben hogyan vélekedtünk a belépésről, mit vártunk az uniótól – hogy az állam gondoskodó állam legyen, ahogy az unió megálmodói, Robert Schuman francia külügyminiszter és Konrad Adenauer német kancellár képzelték –, és most mit gondolunk róla. Jelenleg úgy tűnik, Európa nem kétsebességű lesz, hanem ismét kettészakad keleti és nyugati részre. A Nyugat iszlamizálódik, és valószínűleg már elveszett. Üresség van a nyugati emberek lelkében, betegek az ottani társadalmak. Közép-Európa, a V4-ek olyan védőbástya szerepet tölthetnek be ismét – lengyel és magyar vezetéssel –, mint egykor, közös történelmünk során már oly sokszor, gondolok itt a tatárokkal szembeni védekezésre és a török terjeszkedés elleni hosszú, évszázados harcokra. Talán ezért vagyok még mindig ilyen aktív, azért írok s emelem fel szavam e kérdésekben, mert a súlyos gondok közepette lelkesít, ami az elmúlt években itt, Magyarországon és Lengyelországban történt, történik. Számomra óriási élmény, hogy idős koromra, egy politikailag és gazdaságilag is nyomasztó időszak után, 2010-től (Lengyelország 2015-től) a magam érzései, a világról alkotott képem találkozott az ország vezetésének politikai víziójával. És ez igaz választott és szülőhazámra nézve is. Mindez hatalmas reménnyel tölt el a térség jövőjét illetően.

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2018. március 24-i számában)

Konrad Sutarski | Trianon

Hol vannak igaz barátaid a láthatáron sötét felhők gyülekeznek csupán turul kering a sassal fölötted