Az énekes egy szál gitárral ült a hallgatóközönség elé, Juhász Anna kérésére pedig Kemény István A méhész című versfeldolgozással indult útjára a kedélyes beszélgetés.
– idézi meg Juhász Anna a legutóbbi, Öreg Banda címen ismert kötetét. Juhász Anna Kollár-Klemencz László novelláit, családregényeit és a dalait is a szeretetéhségként, a szeretet megmutatásként értelmezi. Éppen ezért tette fel a kérdést arról, miképp kapcsolódik, illetve kapcsolódhat össze az ember a környezetével, egy másik emberrel, a zenével, vagy hogyan találkozhatnak egy családban a generációk.
A könyv az 1800-as évek közepén indul, amely több történetet is összevon: „egy zenekar történetéről van szó, de ott van benne egy család története, az mögött pedig egy falunak a története is” – jegyzi meg a regény írója. Az ebben a korban élő családokat még az jellemezte, hogy a tíz-tizenkét megszületett gyerekből csupán három-négy maradt meg. Hozzá kellett szokni ahhoz az állapothoz, hogy a szülők elveszítik gyerekeiket, ehhez pedig különleges érzékenységre van szükség. A lelki túlélést a nem szeretés, a távolságtartás biztosította. „Milyen erő, kép vagy vákuumállapot lehet az, amikor nem teheted meg, hogy szeresd a saját gyermekedet?” – kérdezi maga az író is.
Juhász Anna szerint egy életművet, egy kötetet úgy lehet jól megismerni, bemutatni, ha teljesen véletlenszerűen választunk ki belőle részleteket, mert – mint mondja – nagyon sok rétege lehet egy versnek, könyvnek, szerzői életműnek. Az Öreg Banda szépen reflektál erre, ahogy több minden épül(het) egymásra: családtörténet, fájdalom és veszteség, történelem és a zenéhez való viszonyulás is részesei Kollár-Klemencz könyvének. Juhász Anna arra is kitért, hogy az énekes és író egyvelege két személyiséget, két embertípust is létrehoz: egyrészt van az elmélyült, elvonult könyvíró, aki benne van a természetben és felmutat olyan témákat az olvasóknak, amely nem mindennapi mélységről árulkodik, mindeközben viszont ott van egy színpadon álló zenész is, aki talán egy teljesen más habitusú életet él.
Kollár-Klemencz László a szeretetfogalmat visszafordította maga felé:
A szeretet teszi biztossá abban, hogy egy rossz helyzet is jóra fordulhat, és ebből az aspektusból alkot, így viszonyul a zenéhez és a családjához is. A Magvető Könyvkiadótól Dávid Anna egyszer így jelzett vissza a zenész bizonytalanságára „Laci ne aggódj, ez tele van szeretettel.”
Visszatérve Juhász Anna meglátására, a zenész csak félig ad igazat az irodalmárnak – úgy érzi, hogy az alkotáshoz nem minden esetben szükség az elvonulás. Az Ördögkatlan fesztivál ideje alatt esténként fellépései voltak, viszont napközben dalszövegekkel foglalkozott.
Az alkotás folyamatát különböző, egymásra tevődő szintekre bontotta: egyrészt mindig ott motoszkál benne valami, s az ebből létrejövő legelső fizikai szint az, amikor konkrét szavakká, mondatokká vagy akár dallamokká válnak a gondolatok. Ennek viszont van egy következő állomása: a szavak, dallamok érzéseket mozgatnak meg. A legalsó szintről ugyanakkor Kollár-Klemencz is egy megfoghatatlan, tudatalatti folyamatként beszélt. Ez az a szint, ami érdeklődést, nyitottságot generál, amely számára egy megfejtésre váró stádium lesz.
Az otthon kérdése mostanság nagyon sokat foglalkoztatja a Juhász Annát, ezért vendégétől Újhartyán hívószóval kért egy történetet. „Kovács Jancsiéknál, a Petőfi utcában délelőtt van. Anyukája épp egy zötyögős mosógéppel mosott a Trabant színű csempékkel borított fürdőszobában. Mi egy másik szobában ülünk: egy gitárszerű valami van a kezemben. A magnóból a The Beatles szólt. Én halandzsa nyelven ordítom a nótát, a többiek csak néznek. Kovács Jancsi édesapja az első szobában haldoklik. Alkoholista. Kifejezés nélküli arccal fekszik.”
Anna az Öreg Banda helyszínét, Újhartyánt összekapcsolja számos generációtörténettel, akiknek a zenéhez való viszonyulásuk is sokban különbözik. Újhartyán nemcsak kulissza, erős jelenlétét az emberi tulajdonságok által is fel lehet fedezni: egy Mária-ünnepben, a háborúból való visszavágyódásban, a zenei változásban. Kollár-Klemencz László egyetért az irodalmárral: egy sváb faluról van szó. A sváb értékeket az emberek telepítették be ezekbe a falvakba, de valószínű, hogy módosítottak is rajtuk. A szokásrendek kialakításával megteremtettek maguknak egy világot, amelyhez lehet kötődni. „A teremtésben is olyan szabadságot vélek felfedezni, ahogy az Isten ide teremtette a bokrot, a fát és az állatot, majd minket embereket. De látjuk, hogy nem egy kultúrába teremtett bele, nem egy rendszerbe, amit azonnal fel kellett venni, hanem egy tiszta helyzetet alakított ki, melyben mi, magunknak hozhattuk létre azt, amiben szeretünk élni. Persze mára már teljesen másképp gondolkodunk erről: azt hisszük, azonnal be kell tagozódnunk egy kultúrába, fel kell venni az alakját.” A zenész az otthont a megteremtés lehetőségében látja.
Juhász Anna kívánságára egy újabb, a Meséld el fiam című dal is elhangzott. Egy újabb idézettel rátértek a könyv azon jellemzőjére is, miszerint az író rengeteg lírai részlettel, szokásokkal és ételekkel dúsította az Öreg Banda szövegét. A kutatómunka folyamatáról érdeklődött, hiszen – hangsúlyozza – egy ilyen mély családtörténet megírásához szüksége van az embernek kapaszkodókra.
Kollár-Klemencz Lászlónak az Újhartyánon lakó nagynénje segített a történetek felépítésében, az ő mesélése egészítette ki, foltozta be azokat a réseket, amelyeket még a zenész – kiskorában – nem tudott értelmezni. „Az írásnak ez a gyönyörűsége, amikor ténylegesen fel tudsz piszkálni, fel tudsz tárni olyan emlékeket, rejtett érzéseket, kapcsolódásokat, amelyekről nem is tudtál eddig. Érdekes időutazást is biztosít: belehelyezhetem magam a dédnagyapám életébe. Sohasem láttam, nem ismertem őt, mégis, azokkal a fix pontokkal, érzésekkel, amelyekre emlékszem a házában, illetve amelyeket elmondtak róla, generálhatok egy személyiséget. Egy transzcendens folyamat ez, megismerem benne saját magamat.”
A beszélgetés végét a Rengeteg című dal zárta, viszont Juhász Anna felhívta az érdeklődők figyelmét az aznap esti előadásra, mely az Öreg Banda című könyvből készült és a fesztivál esti programjai között kapott helyet.
Ma ünnepli fennállásának 25. évfordulóját a Petőfi Irodalmi Múzeum keretei közt működő Digitális Irodalmi Akadémia, közismertebb nevén: DIA. Az immár nagymúltú projekt egyik lényeges hozadéka, hogy teljesen ingyenesen nyújt hozzáférést a magyar irodalom jelentős műveihez, minőségi, ellenőrzött forrásnak számító szövegbázisát évről évről bővítve szolgálja világszerte a magyar olvasókat. Az évfordulós ünnepségen hangzott el Demeter Szilárd főigazgató köszöntőbeszéde.
Volt már szobor, bélyeg, busz, iskola, találkozó, szavalóverseny, egyesület, utca, előadás, 200. Mi az? Pontosabban: ki az? Természetesen Petőfi Sándor.
Lehet-e még Petőfiről újat mondani? Lehet-e még vele és a műveivel úgy foglalkozni, hogy valami olyat mutassunk, amit addig még senki, vagy csak kevesen? Persze, erről biztosan meg van mindenkinek a maga véleménye, de őszintén, a Petőfi-emlékév kilencedik hónapjában már majdnem azt hittem, hogy a fent feltett kérdésre az én válaszom a nem, dehogy, mindent hallottam már, köszönöm lett volna.
Kétszáz éve született, egy esztendőben Petőfi Sándorral. Azokban a mozgalmas márciusi forradalmi napokban ott volt az élbolyban, és később is kitartott a forradalom mellett. Előbb Egressy Gábor délvidéki kormánybiztos mellett volt írnok, majd a szegedi önkéntes nemzetőr-zászlóaljban számvevő hadnagy lett, a forradalom végnapjaiban Perczel Mór főhadnaggyá nevezte ki.
„Túl korai még ez a kötet, túl hirtelen és váratlanul kellett ennek a pályának lezárulnia” – meséli Balázs Imre József, a Szőcs Géza: Összegyűjtött versek című – most megjelent – kötet szerkesztője. A könyv a három éve elhunyt költőre, Szőcs Gézára emlékezik, aki idén töltötte volna be hetvenedik életévét.
A Petőfi Irodalmi Múzeumban ünnepelték a három évvel ezelőtt elhunyt Szőcs Géza költő 70. születésnapját, ahol a Szőcs Géza 70 című emlékalbum bemutatója apropóján látható volt az Írókorzó című portréfilmsorozat Szőcs Gézáról szóló epizódja, és megnyitották a Szőcs Géza arcai című kamarakiállítást és bemutatták a Fekete Sas Kiadó gondozásában megjelent A kolozsvári sétatér című hangoskönyvet, valamint a Helikon kiadó által megjelentetett Összegyűjtött versek című könyvet is.
Hogy ki volt Szőcs Géza, azt tudjuk. Tudjuk? Nem tudjuk. Sok Szőcs Géza létezett, mindenkinek volt egy Gézája. Géza maga is többféleképpen jelent meg, mikor hogy hozta kedve. Ha éppen úgy, akkor magyarként, máskor kínaiként, vagy delfinként, vagy hattyúként, aki indiánként tért vissza Amerikából, jött, mert segítenie kellett Segesvárnál Bem apónak, és így tovább a véges-végtelenségig.
Most az a kérdés foglalkoztat, hogy mi, akik utána itt maradtunk, mennyire vagyunk felkészültek, hogy hozzányúljunk ehhez az örökséghez? Ha leosztva is, ha töredékeire bontva is képesek vagyunk-e folytatni a munkát? Van-e bennünk elég hit, tudás, elszántság és különösen képesség a tiszta gondolkodásra, az önzetlenségre, amellyel személyes és közösségi problémáinkban dönteni tudunk és van-e megfelelő érzékenységünk a szépre, a jóra, ami hitelessé tesz bennünket mindeközben?
Az értelmező és az értelmezett ugyanazt a toldalékot kapja, két megoldás is van, tehát vagy a Kopolyai út második ütemének, a belterületi szakasznak a felújítási tervei, vagy a Kopolyai út második ütemének, a belterületi szakasz felújításának a tervei. De a mostani megoldás nem jó.
Valamikor a kiscserfei hegyen, ahol apám szőleje volt, a szomszéd parasztember hívott: „Gyere velem, gyerök, a másik högyre, van ám ott sok mukucs meg pöle!” Átszekereztünk hát Förhénc hegyre, ahol sajnos mukucsok nem mutatkoztak, viszont a korabeli dalból mókusnak ismertem azokat.
,,A vers a Föld útja a Nap körül”[1] – írja Szőcs Géza 1976-ban. A költészet és a költészet búrájában születő mindenkori vers definiálására hivatott költő a létezés misztériumát az irodalom ágas-bogas, labirintusszerű univerzumán belül igyekezett megérteni, értelmezni, továbbadni és közvetíteni nekünk, halandó embereknek.