Ilyés Krisztinka: Szőcs Géza és a hattyú

Ahogyan a kolozsvári Sétatér emlékezne Szőcs Gézára…

„Ez volt a rövid narratívám
Kolozsvárral s a hattyúval
kit nem hoz vissza senki már.”
(Szőcs Géza: A sétatéri hattyúkról)

Szőcs Géza | A sétatéri hattyúkról

  Új hattyú jött a Sétatérre.   Vajon most merre úszhat Léda? s merre menekül Holsztomér?

Szőcs Géza nevével először 10-12 évesen ismerkedtem meg: ő volt az első a kortárs szerzők közül, aki felnyitotta a szemem: az irodalom él, a költészet egy két lábon járó óriás, akivel bármikor összefuthatunk valamelyik utcasarkon. Sajnos, ennek tudatában is csak egyszer volt alkalmam szembenézni a kortárs magyar irodalom egyik legkiemelkedőbb költőjével, írójával. A hosszú évek során Szőcs Géza és a költészete, illetve az egyéb műfajban írott szövegei olykor gyógyszer voltak sok mindenre, máskor meg a világot segítettek megérteni. Tavaly ilyenkor pedig elhatároztam: nemcsak olvasóként szeretnék kapcsolódni e remek életpályához, hanem komolyabban, céltudatosabban szeretném megvizsgálni az életművet, s ahogy azt az egyetemeken is mondani szokták: szerettem volna a mélyére ásni a Szőcs-lírának. Az, hogy ennek a rajongói vágynak sikerült-e beteljesülnie, talán jobb nem firtatni, ennek ellenére mégis, hadd álljon itt most a Szőcs költészetével foglalkozó szövegeim egyike, mellyel mint amolyan kései búcsúajándékkal jómagam is szomorúan, ám annál nagyobb szeretettel és hálával emlékezek a három éve elhunyt költőre.

Sétatér – szellemvasút a Szamos partján

A kolozsvári Sétatér sok kolozsvári és erdélyi szerzőnek mágikus helyszín; általában magát az egész várost szimbolizálja a szövegekben. A Sétatér, a Sétatéri-tó és a közepén lévő sziget lakói, a hattyúk, több szépirodalmi alkotásnak jelentettek témát, több regénynek és számtalan versnek az ihletforrásai. Szőcs Géza költői horizontján is megjelenik ez a madár, valószerűtlen, mégis valóságos élőhelyével – a 19. század derekán kialakított – Sétatérrel. Számos Szőcs Géza-vers, -esszé és -kiselőadás is megörökíti a kolozsvári Sétateret és hattyúit, ám Szőcs Géza költészetében az identitásépítés, az önazonosság, a „kolozsváriság”, valamint egyáltalában a költői létmód alappillére is ez a mitikusnak látott helyszín és életforma, amelyet a hattyúk jelenléte a költészeti érdeklődésre számot tartó különleges témává emel. A hattyú szimbolikájának vizsgálatával Szőcs Géza költészetében Bollobás Enikő a költő emléke előtt tisztelgő tanulmánykötete elején felhívja a figyelmet arra, hogy „bár már a hetvenes évektől folyamatosan nagy számban találunk kritikai reflexiókat műveire, Szőcs költészetének elméleti megalapozottságú értelmezése és értékelése csak most, az életmű lezárása után történhet meg.” [1] Így nyilvánvaló, hogy az életműben a hattyú toposzának vizsgálatával is most kezdhetünk el megnyugtatóan feltételezésekbe bocsátkozni.

Szőcs Géza 2020. november 5-én halt meg – utolsó, már két évvel azelőtt tervezett kötetének megjelenését nem érte meg, ő is a 2020-as Covid-járvány áldozata lett. A Sétatér – szellemvasút a Szamos partján című kézirat készen áll a kiadásra, tartalma hibrid szövegegységekből áll. A könyv tematikája valóban a hattyúk és a kolozsvári Sétatér megörökítése, ám mindez egy tág dimenzióban végigvitt kultúrtörténeti utazás, amelynek során Kolozsvár teljes történelme mellett a magyar és világirodalmi hattyúábrázolásokon át a költő személyes identitáskérdései is fellelhetők. Ennek a „hattyús-könyvnek” a tanulmányozására tettem kísérletet, melyben – meggyőződésem szerint – Szőcs Géza a hattyút és a Sétateret mélyebb szerkezetbe ágyazza szerzőtársainál – ezt támasztja alá a téma intertextuális beágyazása is. Ez egyúttal azt is felmutatja, hogy a költő személyes identitáskonstrukciója miként ötvöződik a hattyúszimbólum által megjelenített univerzális ontológiai tartalmakkal.

Kolozsvár hattyúi

Vizsgálatom elsődleges tárgya a Sétatér – szellemvasút a Szamos partján című utolsó Szőcs-kézirat volt, mely értelmezhető a költő hattyúdalaként is, de a Ha polip szuszog Kolozsvárott beszélgetőkönyv hasonmásaként is tekinthetünk rá – hiszen a hattyús könyv tematizáltságát tekintve ugyanúgy Erdélyre, Kolozsvárra, a város szépségeire és szellemi kultúrájára, örökségére, irodalmi hagyatékára összpontosít. A különbség abban áll, hogy ez esetben nem a fiktív és valós történetek összeboronálása adja a könyvben szereplő olvasói instrukciókat, hanem Szőcs egyetlen szimbólumra fókuszálva írja meg a város szellemtörténeti múltjának egy szeletét, amelynek az evokált háttérrel együtt ő maga is szerves része. A Sétatér könyv második fejezete egy előadásszerű, irodalomtörténeti és irodalomtudományos kutatásokra hasonlító szöveggyűjtemény, amely kilenc kisebb alfejezetre tagolódik, de mind a kilenc rész azt vizsgálja: mit jelentett a hattyú az elmúlt századok irodalmában, milyen szépírói teljesítményeket hozott létre és milyen kulturális összefüggésrendszer látható a hattyúmotívum köré szerveződve. Az Előretolt Helyőrség irodalmi mellékletben megjelent, sorozataként olvasható esszészövegekben Szőcs többszöri alkalommal is felhívja a figyelmet arra, hogy munkáját nem szerencsés irodalomtörténeti írásként interpretálni, a célja nem a teljes magyar irodalom áttekintése:

„Amit írok, szubjektív és esetleges, ezért nem teljes. Nem tudós búvárkodás eredménye. Divatosan szólva: »A tájékoztatás nem teljes körű.« Nem olvastam annyit, mint szerettem volna – az a szerencsém, hogy amit olvastam, arra nagyjából emlékszem. De abba az utcába, ahol még nem jártam, nem találok vissza, és azokat a verseket, amelyeket nem ismerek, nem tudom idézni. Így hát lehetséges, hogy vannak témakörök, amelyeket csak hiányosan sikerül tárgyalnom; például nem zárható ki, hogy elkerülte a figyelmemet – mai témánknál maradva – néhány kiváló Sétatér-vers.” [2]

Szőcs a fenti részletben megkéri az olvasókat, hogy óvakodjanak attól a megközelítéstől, hogy a kéziratban olvasható esszéket irodalomtörténeti munkaként kezeljék, én mégis valamelyest – óvatosan, de – ellenébe tettem a költő kérésének. Igaz, az irodalomtudomány nem emlékek sokaságára építi tudástárát, de ha ezek az emlékek megfelelnek a valóságnak, visszakövethetőek és valós alapúak, beépíthetővé válnak egy irodalomhermeneutikai körbe, s ezek az emlékek, melyek az értelmezői módszerek révén gyarapítják a tudományterület egyes szegmenseit, képesek arra is, hogy önmagukban elfogadható és értékes információkká váljanak. Az idézett rész ugyan a szubjektív memóriát az irodalomtudomány jellegével állítja szembe, a kézirat annak tanúbizonysága, hogy itt mégis egy komoly mélyértelmezői szövegolvasás történik, mely egyben egy szoros és átlátható összefüggésrendszer kereteit is kijelöli. A kéziratban szereplő esszék több mint ötven magyar és világirodalmi szerzőt említenek, s ebben a történetben mindegyik szerző említése a kolozsvári Sétatér és a hattyú-motívum által válik fontossá. A magyar irodalmi szövegekre és – szám szerint a harminchat darab – alkotóra tett hivatkozássorozat azt kísérli meg, hogy bemutassa a hattyú magyar kultúrtörténetének egy kisebb szeletét. Abban akár egyet érthetünk Szőcs Gézával, hogy e gyűjtemény valószínűleg nem tárja fel a teljes hattyúvers repertoárt, de bizton állítható, hogy egy eléggé markáns részét  szemrevételezi.

Szőcs Géza hattyúja

A Sétatér – szellemvasút a Szamos partján című kézirat összesen hat verssel segíti megfejteni Szőcs hattyúszimbolikájának varázsát. A szerző egyik kései verse A sétatéri hattyúkról című, amely a költő egyik alkotói módszeréhez hűen temérdek intertextuális utalással él, s melyben a fiktív és valós elemek játéka figyelhető meg. A sétatéri hattyúk történetének elmesélése balladai hangulatú: a kolozsvári Sétatéri-tó két hattyúmadara, Léda néni és Hattyú bácsi a város közkedvelt madárpárosa. Egy Kolozsváron járó idegen katonatársaság úgy dönt, hogy az éhségüket csillapítani tudják, megeszik a tavon úszó szárnyasokat. Ezt az elhatározást egy riadó szakítja félbe, de a Holsztomér nevű tábori szakács még a továbbindulás előtt megkóstolja a hattyúhúst. A történet akkor éri el tetőpontját, amikor a katonák által hurcolt ládában a hattyúk dalolni kezdenek, ugyanebben az időpontban pedig a szakács gyomrában is megszólal a hattyúdal, amit Holsztomér sehogyan sem tud elhallgattatni, ezért a Szamosba veti magát, hogy vízbe fojtsa a testéből jövő halálos éneket. A nyelvileg és formailag rendszerbontó Szőcs ebben a versében is játszik a műfajrombolás lehetőségével: a hattyúvers líraisága épp annyira eltörpül a sorok mögött, mint ahogyan a mű prózai világa egyre jobban kitágul. Az elbeszélő költeményekre emlékeztető írás – ugyancsak Szőcs írásstílusától megszokottan – rengeteg szövegen túli alkotást, mítoszi elemet, egy orosz novellát és egyéb típusú szövegforrásokat is játékba von. A hattyúpár női tagjának neve egészen az ókori római kultúrába repít vissza: Léda, aki most a kolozsvári sétatéri tó lakója, a római mitológiában Spárta királynéja volt, akit „Zeusz hattyú képébe tett magáévá” [3]. A hattyúevő tábori szakács neve Lev Tolsztoj novelláira reflektál – Holsztomér Tolsztojnál egy ló neve, a novella az állat és ember közti viszony történetét beszéli el. A versben Holsztomér csúfneve Basta, amelynek jelentése ,,elég volt”, ez a kifejezés pedig összeér az olvasatomban szereplő hattyúevő szakács cselekedetének értelmezésével is: a kapzsi, torkos idegen megbűnhődik a tetteiért, hiszen „a hattyúból csak ő evett / csak ő evett a hattyúból”. A hattyúdal, mint auditív elem újabb szempontokkal gazdagítja a versfolyamot: Bartók Béla és a Hilversumi Rádió szerepeltetése nemcsak térben és időben visz közelebb a lírai én elbeszélt idejének meghatározhatóságához, hanem azt a szerepet is magára vállalja e hálózatot képző motívumpár [4], hogy bebizonyítsa, a hattyúének nemcsak egy egyszerű károgás zajának felel meg („Vérszín áriák, búcsúszó, / búcsú és jajveszékelés // és sziszegés és zokogás / sugdolózás és csattogás / és lüktetés és kopogás / suttogás, sírás, gágogás / és csőröknek a kopogása / és sikoltás és jajgatás / ilyesmi / és sötét végrendelkezés, / megfejthetetlen testa- / mentaum”), mely akár fülsüketítő módon elűzi a hallgatóit (Holsztomér sem azért menekül, mert a hattyúk éneke akusztikailag sértette a fülét, sokkal valószínűbb, hogy a cselekedeteivel tisztában lévő szakács megfutamodását a bűntudata hajtotta, mint Arany János Ágnes asszonyát), hanem olyan dallam, mely sokkal több történettel bír, mint egy átlagos madár csiripeléséből kivehető mondásvágy. A több szálon is megközelíthető hattyúvers még komplexebb értelmezési irányokat is megnyit, amikor az addig jól követhető – ámbár misztikummal is keveredő – történetben a lírai én erőteljesebb és hangsúlyosabb szerepet kap. Ekkor döbbenünk rá, a helyszínek megjelölésén kívül (a kolozsvári Sétatér, a fellegvár és a Szamos környéke) nincs megfogható információnk a versben felvázolt valóságról, minden, ami a vers mozgatórugója lehet, valamelyik intertextuális hálózatot érinti.

Miért pont hattyúevésről számol be Szőcs ebben a versében? Ennek több, egymást nem kizáró oka lehet. A bakák rendfokozat nélküli katonák, parancsra cselekvő, éhes csőcselék, akik kirabolnak és felfalnak mindent, ami az útjukba kerül, ugyanígy tehát a hattyúkat is. Szőcsnél a hattyúkat legyilkoló katonák szerepe csak annyiban fontos, hogy körbevigyék a versolvasót a városon, még egyszer, talán utoljára, felidézve Kolozsvár fontosabb és a költő életéhez közelálló helyszíneken, felvillantsák a város egykori fényét, kultúráját.

Azt is elismerhetjük, hogy ez a Szőcs Géza-vers amolyan testamentumként is értelmezhető: egy olyan hattyúdal, amely lesújtó jövőképet jósol a megszólaló szerint az egy ideje végnapjait élő városnak, a teljes pusztulás ígéretét. A kolozsvári Sétatér és az ott lakozó hattyúk történeteit idegenek keze aligha tudja elpusztítani, a város pusztulása viszont elkerülhetetlen, ha kiirtják identitásőrző kultúráját. Azok, akik a Sétatérről és hattyúiról bármikor is megszólaltak, önmagukban egy-egy hangot vagy hangszínt jelenthetnek egy hattyúdalban, de ha annak az ötven szerzőnek egyike sem írt volna Kolozsvárról egy sort sem, akkor nem lenne hattyúdal sem, és ha mindezeket a történeteket senki nem meséli el, az egyenértékű a város teljes pusztulásával, létezésének megszűnésével. Esetünkben az történik, hogy a szerzőt ugyan el lehet hallgattatni, mellőzni is lehet, ettől még a Sétatér és a tavon úszkáló hattyúk – mint jelentés nélküli valóság – ideig-óráig megmaradhatnak. Igaz ugyan, hogy a maguk fizikai voltában a hattyúkat elpusztítják a katonák, de a gyilkosság nem azonos a hattyúnak azzal a lételméleti képével, mely a hattyúdal utáni életet jelképezi. Ugyanakkor, A sétatéri hattyúkról egy olyan jelentéstartományba is beágyazódhat, mely ennek pont az ellenkezőjét hivatott megmutatni: Szőcs hattyúpárja, amely a kolozsvári Sétatéri-tavat őrizte metaforikus mivoltában mondható halottnak, s ezáltal az ott hagyott emlékek – amelyet a költő Kolozsváron szerzett, és a hattyúkra bízott – elvesztek. Most már utólag tudjuk: vele együtt. A madárpár helyett új hattyú jön – mint írja –, aki nem ismeri már  a könyvben felmutatott és leírt közelmúltat, azt az időszakot, mely a költő életében meghatározó volt, az akkor és ott gyűjtött emléktöredékek, az egykori valóság ismeretlenek számára, éppen ezért már nem tud értük felelni, nem tudja a létezésével mintegy helyettesíteni, nem tud azonosulni velük: „A szigetre új hattyú költözött. / Sorsunknak ő már nem ura / ő már nem felel sorsomért.” Ez a végkifejlet, a hattyúk halála a kietlenség és a bizonytalanság hangulatát is előhívja a lírai én érzésvilágából: ,,Nem tudom, hogy hol volt / vagy hogy hogy van / nem tudom, mi van a holnapokban. Az éter néma. Hallgat a hattyú a Hilversumban.”

[1] Bollobás Enikő, Emontekiő és a végtelen programok – a tanulmányok elé = Bollobás Enikő (szerk.), Emontekiő, Irodalmi Jelen, Occident Média Kft., Budapest, 2021, 5.
[2] Szőcs Géza, Sétatér – szellemvasút a Szamos partján.
[3] Vígh Éva, Állatszimbólumtár, Budapest, Balassi Kiadó, 2019, 132.
[4] A Hilversumi rádiót a korabeli sajtó először 1926-ban említi: ,,A hollandok – a nemzetközi megállapodáshoz híven – magyar estét rendeztek!” Ezért a Hilversumi Rádióban magyar zenék és magyar dalok, köztük Bartók Béla művei is hallhatók voltak. Ugyanez a korabeli cikk említi meg a rádió későbbi hangversenyprogramját, melyet a budapesti stúdió vett át és közvetítette a hallgatóközönségnek. Ekkor még Bartók Béla élő zongora-előadásait hallhatták az érdeklődök. (K.E., A holland rádió magyar estje, 8 Órai Újság, 19/129, 1999, 8.) ,,A katonák teli bőrönddel keltek útra / miként azt Bartók Béla tette” – hangzik a Szőcs-versben. A tele bőrönddel való útra kelés sok mindent szimbolizálhat, Bartók Béla esetében viszont arra utal, hogy a zeneszerzőhöz hasonlóan, a hattyúpár is olyan elvégezetlen teendőket, feladatokat hagyott maga után, amit sajnos már senki más nem tud beteljesíteni. Ezt sejteti a fordulatot követő, lenyugvó körülmények után olvasható részlet: ,,A szigetre új hattyú költözött. / Sorsunknak ő már nem ura / ő már nem felel sorsomért.”