Ahogyan a kolozsvári Sétatér emlékezne Szőcs Gézára…
„Ez volt a rövid narratívám
Kolozsvárral s a hattyúval
kit nem hoz vissza senki már.”
(Szőcs Géza: A sétatéri hattyúkról)
Szőcs Géza nevével először 10-12 évesen ismerkedtem meg: ő volt az első a kortárs szerzők közül, aki felnyitotta a szemem: az irodalom él, a költészet egy két lábon járó óriás, akivel bármikor összefuthatunk valamelyik utcasarkon. Sajnos, ennek tudatában is csak egyszer volt alkalmam szembenézni a kortárs magyar irodalom egyik legkiemelkedőbb költőjével, írójával. A hosszú évek során Szőcs Géza és a költészete, illetve az egyéb műfajban írott szövegei olykor gyógyszer voltak sok mindenre, máskor meg a világot segítettek megérteni. Tavaly ilyenkor pedig elhatároztam: nemcsak olvasóként szeretnék kapcsolódni e remek életpályához, hanem komolyabban, céltudatosabban szeretném megvizsgálni az életművet, s ahogy azt az egyetemeken is mondani szokták: szerettem volna a mélyére ásni a Szőcs-lírának. Az, hogy ennek a rajongói vágynak sikerült-e beteljesülnie, talán jobb nem firtatni, ennek ellenére mégis, hadd álljon itt most a Szőcs költészetével foglalkozó szövegeim egyike, mellyel mint amolyan kései búcsúajándékkal jómagam is szomorúan, ám annál nagyobb szeretettel és hálával emlékezek a három éve elhunyt költőre.
Sétatér – szellemvasút a Szamos partján
A kolozsvári Sétatér sok kolozsvári és erdélyi szerzőnek mágikus helyszín; általában magát az egész várost szimbolizálja a szövegekben. A Sétatér, a Sétatéri-tó és a közepén lévő sziget lakói, a hattyúk, több szépirodalmi alkotásnak jelentettek témát, több regénynek és számtalan versnek az ihletforrásai. Szőcs Géza költői horizontján is megjelenik ez a madár, valószerűtlen, mégis valóságos élőhelyével – a 19. század derekán kialakított – Sétatérrel. Számos Szőcs Géza-vers, -esszé és -kiselőadás is megörökíti a kolozsvári Sétateret és hattyúit, ám Szőcs Géza költészetében az identitásépítés, az önazonosság, a „kolozsváriság”, valamint egyáltalában a költői létmód alappillére is ez a mitikusnak látott helyszín és életforma, amelyet a hattyúk jelenléte a költészeti érdeklődésre számot tartó különleges témává emel. A hattyú szimbolikájának vizsgálatával Szőcs Géza költészetében Bollobás Enikő a költő emléke előtt tisztelgő tanulmánykötete elején felhívja a figyelmet arra, hogy „bár már a hetvenes évektől folyamatosan nagy számban találunk kritikai reflexiókat műveire, Szőcs költészetének elméleti megalapozottságú értelmezése és értékelése csak most, az életmű lezárása után történhet meg.” [1] Így nyilvánvaló, hogy az életműben a hattyú toposzának vizsgálatával is most kezdhetünk el megnyugtatóan feltételezésekbe bocsátkozni.
Szőcs Géza 2020. november 5-én halt meg – utolsó, már két évvel azelőtt tervezett kötetének megjelenését nem érte meg, ő is a 2020-as Covid-járvány áldozata lett. A Sétatér – szellemvasút a Szamos partján című kézirat készen áll a kiadásra, tartalma hibrid szövegegységekből áll. A könyv tematikája valóban a hattyúk és a kolozsvári Sétatér megörökítése, ám mindez egy tág dimenzióban végigvitt kultúrtörténeti utazás, amelynek során Kolozsvár teljes történelme mellett a magyar és világirodalmi hattyúábrázolásokon át a költő személyes identitáskérdései is fellelhetők. Ennek a „hattyús-könyvnek” a tanulmányozására tettem kísérletet, melyben – meggyőződésem szerint – Szőcs Géza a hattyút és a Sétateret mélyebb szerkezetbe ágyazza szerzőtársainál – ezt támasztja alá a téma intertextuális beágyazása is. Ez egyúttal azt is felmutatja, hogy a költő személyes identitáskonstrukciója miként ötvöződik a hattyúszimbólum által megjelenített univerzális ontológiai tartalmakkal.
Kolozsvár hattyúi
Vizsgálatom elsődleges tárgya a Sétatér – szellemvasút a Szamos partján című utolsó Szőcs-kézirat volt, mely értelmezhető a költő hattyúdalaként is, de a Ha polip szuszog Kolozsvárott beszélgetőkönyv hasonmásaként is tekinthetünk rá – hiszen a hattyús könyv tematizáltságát tekintve ugyanúgy Erdélyre, Kolozsvárra, a város szépségeire és szellemi kultúrájára, örökségére, irodalmi hagyatékára összpontosít. A különbség abban áll, hogy ez esetben nem a fiktív és valós történetek összeboronálása adja a könyvben szereplő olvasói instrukciókat, hanem Szőcs egyetlen szimbólumra fókuszálva írja meg a város szellemtörténeti múltjának egy szeletét, amelynek az evokált háttérrel együtt ő maga is szerves része. A Sétatér könyv második fejezete egy előadásszerű, irodalomtörténeti és irodalomtudományos kutatásokra hasonlító szöveggyűjtemény, amely kilenc kisebb alfejezetre tagolódik, de mind a kilenc rész azt vizsgálja: mit jelentett a hattyú az elmúlt századok irodalmában, milyen szépírói teljesítményeket hozott létre és milyen kulturális összefüggésrendszer látható a hattyúmotívum köré szerveződve. Az Előretolt Helyőrség irodalmi mellékletben megjelent, sorozataként olvasható esszészövegekben Szőcs többszöri alkalommal is felhívja a figyelmet arra, hogy munkáját nem szerencsés irodalomtörténeti írásként interpretálni, a célja nem a teljes magyar irodalom áttekintése:
„Amit írok, szubjektív és esetleges, ezért nem teljes. Nem tudós búvárkodás eredménye. Divatosan szólva: »A tájékoztatás nem teljes körű.« Nem olvastam annyit, mint szerettem volna – az a szerencsém, hogy amit olvastam, arra nagyjából emlékszem. De abba az utcába, ahol még nem jártam, nem találok vissza, és azokat a verseket, amelyeket nem ismerek, nem tudom idézni. Így hát lehetséges, hogy vannak témakörök, amelyeket csak hiányosan sikerül tárgyalnom; például nem zárható ki, hogy elkerülte a figyelmemet – mai témánknál maradva – néhány kiváló Sétatér-vers.” [2]
Szőcs a fenti részletben megkéri az olvasókat, hogy óvakodjanak attól a megközelítéstől, hogy a kéziratban olvasható esszéket irodalomtörténeti munkaként kezeljék, én mégis valamelyest – óvatosan, de – ellenébe tettem a költő kérésének. Igaz, az irodalomtudomány nem emlékek sokaságára építi tudástárát, de ha ezek az emlékek megfelelnek a valóságnak, visszakövethetőek és valós alapúak, beépíthetővé válnak egy irodalomhermeneutikai körbe, s ezek az emlékek, melyek az értelmezői módszerek révén gyarapítják a tudományterület egyes szegmenseit, képesek arra is, hogy önmagukban elfogadható és értékes információkká váljanak. Az idézett rész ugyan a szubjektív memóriát az irodalomtudomány jellegével állítja szembe, a kézirat annak tanúbizonysága, hogy itt mégis egy komoly mélyértelmezői szövegolvasás történik, mely egyben egy szoros és átlátható összefüggésrendszer kereteit is kijelöli. A kéziratban szereplő esszék több mint ötven magyar és világirodalmi szerzőt említenek, s ebben a történetben mindegyik szerző említése a kolozsvári Sétatér és a hattyú-motívum által válik fontossá. A magyar irodalmi szövegekre és – szám szerint a harminchat darab – alkotóra tett hivatkozássorozat azt kísérli meg, hogy bemutassa a hattyú magyar kultúrtörténetének egy kisebb szeletét. Abban akár egyet érthetünk Szőcs Gézával, hogy e gyűjtemény valószínűleg nem tárja fel a teljes hattyúvers repertoárt, de bizton állítható, hogy egy eléggé markáns részét szemrevételezi.
Szőcs Géza hattyúja
A Sétatér – szellemvasút a Szamos partján című kézirat összesen hat verssel segíti megfejteni Szőcs hattyúszimbolikájának varázsát. A szerző egyik kései verse A sétatéri hattyúkról című, amely a költő egyik alkotói módszeréhez hűen temérdek intertextuális utalással él, s melyben a fiktív és valós elemek játéka figyelhető meg. A sétatéri hattyúk történetének elmesélése balladai hangulatú: a kolozsvári Sétatéri-tó két hattyúmadara, Léda néni és Hattyú bácsi a város közkedvelt madárpárosa. Egy Kolozsváron járó idegen katonatársaság úgy dönt, hogy az éhségüket csillapítani tudják, megeszik a tavon úszó szárnyasokat. Ezt az elhatározást egy riadó szakítja félbe, de a Holsztomér nevű tábori szakács még a továbbindulás előtt megkóstolja a hattyúhúst. A történet akkor éri el tetőpontját, amikor a katonák által hurcolt ládában a hattyúk dalolni kezdenek, ugyanebben az időpontban pedig a szakács gyomrában is megszólal a hattyúdal, amit Holsztomér sehogyan sem tud elhallgattatni, ezért a Szamosba veti magát, hogy vízbe fojtsa a testéből jövő halálos éneket. A nyelvileg és formailag rendszerbontó Szőcs ebben a versében is játszik a műfajrombolás lehetőségével: a hattyúvers líraisága épp annyira eltörpül a sorok mögött, mint ahogyan a mű prózai világa egyre jobban kitágul. Az elbeszélő költeményekre emlékeztető írás – ugyancsak Szőcs írásstílusától megszokottan – rengeteg szövegen túli alkotást, mítoszi elemet, egy orosz novellát és egyéb típusú szövegforrásokat is játékba von. A hattyúpár női tagjának neve egészen az ókori római kultúrába repít vissza: Léda, aki most a kolozsvári sétatéri tó lakója, a római mitológiában Spárta királynéja volt, akit „Zeusz hattyú képébe tett magáévá” [3]. A hattyúevő tábori szakács neve Lev Tolsztoj novelláira reflektál – Holsztomér Tolsztojnál egy ló neve, a novella az állat és ember közti viszony történetét beszéli el. A versben Holsztomér csúfneve Basta, amelynek jelentése ,,elég volt”, ez a kifejezés pedig összeér az olvasatomban szereplő hattyúevő szakács cselekedetének értelmezésével is: a kapzsi, torkos idegen megbűnhődik a tetteiért, hiszen „a hattyúból csak ő evett / csak ő evett a hattyúból”. A hattyúdal, mint auditív elem újabb szempontokkal gazdagítja a versfolyamot: Bartók Béla és a Hilversumi Rádió szerepeltetése nemcsak térben és időben visz közelebb a lírai én elbeszélt idejének meghatározhatóságához, hanem azt a szerepet is magára vállalja e hálózatot képző motívumpár [4], hogy bebizonyítsa, a hattyúének nemcsak egy egyszerű károgás zajának felel meg („Vérszín áriák, búcsúszó, / búcsú és jajveszékelés // és sziszegés és zokogás / sugdolózás és csattogás / és lüktetés és kopogás / suttogás, sírás, gágogás / és csőröknek a kopogása / és sikoltás és jajgatás / ilyesmi / és sötét végrendelkezés, / megfejthetetlen testa- / mentaum”), mely akár fülsüketítő módon elűzi a hallgatóit (Holsztomér sem azért menekül, mert a hattyúk éneke akusztikailag sértette a fülét, sokkal valószínűbb, hogy a cselekedeteivel tisztában lévő szakács megfutamodását a bűntudata hajtotta, mint Arany János Ágnes asszonyát), hanem olyan dallam, mely sokkal több történettel bír, mint egy átlagos madár csiripeléséből kivehető mondásvágy. A több szálon is megközelíthető hattyúvers még komplexebb értelmezési irányokat is megnyit, amikor az addig jól követhető – ámbár misztikummal is keveredő – történetben a lírai én erőteljesebb és hangsúlyosabb szerepet kap. Ekkor döbbenünk rá, a helyszínek megjelölésén kívül (a kolozsvári Sétatér, a fellegvár és a Szamos környéke) nincs megfogható információnk a versben felvázolt valóságról, minden, ami a vers mozgatórugója lehet, valamelyik intertextuális hálózatot érinti.
Miért pont hattyúevésről számol be Szőcs ebben a versében? Ennek több, egymást nem kizáró oka lehet. A bakák rendfokozat nélküli katonák, parancsra cselekvő, éhes csőcselék, akik kirabolnak és felfalnak mindent, ami az útjukba kerül, ugyanígy tehát a hattyúkat is. Szőcsnél a hattyúkat legyilkoló katonák szerepe csak annyiban fontos, hogy körbevigyék a versolvasót a városon, még egyszer, talán utoljára, felidézve Kolozsvár fontosabb és a költő életéhez közelálló helyszíneken, felvillantsák a város egykori fényét, kultúráját.
Azt is elismerhetjük, hogy ez a Szőcs Géza-vers amolyan testamentumként is értelmezhető: egy olyan hattyúdal, amely lesújtó jövőképet jósol a megszólaló szerint az egy ideje végnapjait élő városnak, a teljes pusztulás ígéretét. A kolozsvári Sétatér és az ott lakozó hattyúk történeteit idegenek keze aligha tudja elpusztítani, a város pusztulása viszont elkerülhetetlen, ha kiirtják identitásőrző kultúráját. Azok, akik a Sétatérről és hattyúiról bármikor is megszólaltak, önmagukban egy-egy hangot vagy hangszínt jelenthetnek egy hattyúdalban, de ha annak az ötven szerzőnek egyike sem írt volna Kolozsvárról egy sort sem, akkor nem lenne hattyúdal sem, és ha mindezeket a történeteket senki nem meséli el, az egyenértékű a város teljes pusztulásával, létezésének megszűnésével. Esetünkben az történik, hogy a szerzőt ugyan el lehet hallgattatni, mellőzni is lehet, ettől még a Sétatér és a tavon úszkáló hattyúk – mint jelentés nélküli valóság – ideig-óráig megmaradhatnak. Igaz ugyan, hogy a maguk fizikai voltában a hattyúkat elpusztítják a katonák, de a gyilkosság nem azonos a hattyúnak azzal a lételméleti képével, mely a hattyúdal utáni életet jelképezi. Ugyanakkor, A sétatéri hattyúkról egy olyan jelentéstartományba is beágyazódhat, mely ennek pont az ellenkezőjét hivatott megmutatni: Szőcs hattyúpárja, amely a kolozsvári Sétatéri-tavat őrizte metaforikus mivoltában mondható halottnak, s ezáltal az ott hagyott emlékek – amelyet a költő Kolozsváron szerzett, és a hattyúkra bízott – elvesztek. Most már utólag tudjuk: vele együtt. A madárpár helyett új hattyú jön – mint írja –, aki nem ismeri már a könyvben felmutatott és leírt közelmúltat, azt az időszakot, mely a költő életében meghatározó volt, az akkor és ott gyűjtött emléktöredékek, az egykori valóság ismeretlenek számára, éppen ezért már nem tud értük felelni, nem tudja a létezésével mintegy helyettesíteni, nem tud azonosulni velük: „A szigetre új hattyú költözött. / Sorsunknak ő már nem ura / ő már nem felel sorsomért.” Ez a végkifejlet, a hattyúk halála a kietlenség és a bizonytalanság hangulatát is előhívja a lírai én érzésvilágából: ,,Nem tudom, hogy hol volt / vagy hogy hogy van / nem tudom, mi van a holnapokban. Az éter néma. Hallgat a hattyú a Hilversumban.”
[1] Bollobás Enikő, Emontekiő és a végtelen programok – a tanulmányok elé = Bollobás Enikő (szerk.), Emontekiő, Irodalmi Jelen, Occident Média Kft., Budapest, 2021, 5.
[2] Szőcs Géza, Sétatér – szellemvasút a Szamos partján.
[3] Vígh Éva, Állatszimbólumtár, Budapest, Balassi Kiadó, 2019, 132.
[4] A Hilversumi rádiót a korabeli sajtó először 1926-ban említi: ,,A hollandok – a nemzetközi megállapodáshoz híven – magyar estét rendeztek!” Ezért a Hilversumi Rádióban magyar zenék és magyar dalok, köztük Bartók Béla művei is hallhatók voltak. Ugyanez a korabeli cikk említi meg a rádió későbbi hangversenyprogramját, melyet a budapesti stúdió vett át és közvetítette a hallgatóközönségnek. Ekkor még Bartók Béla élő zongora-előadásait hallhatták az érdeklődök. (K.E., A holland rádió magyar estje, 8 Órai Újság, 19/129, 1999, 8.) ,,A katonák teli bőrönddel keltek útra / miként azt Bartók Béla tette” – hangzik a Szőcs-versben. A tele bőrönddel való útra kelés sok mindent szimbolizálhat, Bartók Béla esetében viszont arra utal, hogy a zeneszerzőhöz hasonlóan, a hattyúpár is olyan elvégezetlen teendőket, feladatokat hagyott maga után, amit sajnos már senki más nem tud beteljesíteni. Ezt sejteti a fordulatot követő, lenyugvó körülmények után olvasható részlet: ,,A szigetre új hattyú költözött. / Sorsunknak ő már nem ura / ő már nem felel sorsomért.”
Szőcs Géza 1983-ban írta Esti ima című versét, a legsötétebb Ceaușescu-korszakban, amikor – 1982-es lefogása után – nemcsak szabadságáért, de életéért is aggódnia kellett. A visszatérő kihallgatások gyakran kínzásokká fajultak, valóságos háziőrizetben élt szülei lakásában; telefonját lehallgatták, minden lépését megfigyelték, s a házkutatások során elkoboztak mindent, amit személyesen fontosnak tarthatott – leveleket, verseket, jegyzeteket. Folyamatosan érzékeltetni akarták vele kiszolgáltatottságát – azt, hogy a hatalom bármit megtehet vele.
Tizennégy éves koromban jártam először Magyarországon, és szinte hihetetlen élmény volt, hogy első utam rögtön Budapestre vezetett. Tudtam, hogy létezik egy ilyen ország, ami nekünk anyaországunk, és amelynek eszményképe szinte jogalapját és bizonyítékát adta identitásomnak, ami néha ellentmondásokkal volt terhes, hiszen nagyon korán megtanították nekem, hogy magyar nemzetiségű ukrán állampolgár vagyok.
Danyi költői indulását a nyelvi fegyelmezettség, a közlés határokat feszegető lecsupaszítása, a fogalmazás már-már kíméletlenségbe hajló pontossága és többnyire a megszólalónak a vers belső működő világától való hideg eltávolodása jellemzi; olyan objektivitás, amely izzik az immanens feszültség(ek)től, ám ezek a „zárt csodák” – ahogyan a kortárs kritikák által sokat tárgyalt mű mondja – a „kéreg alatt” maradnak.
László Gyula ezt írja barátjáról, Németh Kálmánról: „szobrait nem lehet elfogulatlanul, rideg mérlegeléssel nézni, nem lehet csak a »szép« jegyében szemlélni, mert ezek a szobrok panaszolnak, vádolnak, hitet sugároznak, emlékeznek, pedig »csak« öregasszonyokat, vásárosokat, sebesült katonákat, szeretett fejeket idéznek, és gyakran érezzük a Megfeszített jelenlétét. Németh Kálmán a középkori faszobrászok kései utóda: a Krisztus-faragóké, Boldogasszony-idézőké, a szegény embert szeretettel átölelőké.” E megejtően lírai sorok miatt érdemes felidéznünk Németh Kálmán emlékét.
A dualizmus alatt (1867–1918) Szabadka egyetlen katolikus jellegű tanintézete a Miasszonyunkról nevezett iskolanénék zárdaiskolája volt. Az intézet alapítása a Szabadkai Első Nőegylet érdeme. Az egylet a városi árvák gondozását az iskolanővérekre szerette volna bízni, és ebből a célból 1869-ben zárda alapítását határozta el. Az építkezésre szánt adományokat a Római kath. nőiskola-alapítványa néven létesített számlára gyűjtötték össze.
2023 tavaszán mutatták be a Jókai Színházban, Komáromban N. Tóth Anikó A kacagó királykisasszony című darabját. A mű lényegében egy hagyományos sablonokból felépített történet, amelyet próbál valamiféle kerettel körbeölelni. Szerencsére nem is akar több lenni annál, mint aminek készült: szórakozás gyerekeknek és gyereklelkű felnőtteknek.
A SZMÍT és a NACE (Nueva Asociacón Canaria para la Edición) megállapodása keretében létrejött irodalmi együttműködés része volt a júniusban megvalósult kanári-szigeteki Lucía Rosa Gonzáles költő-író és Aquiles García Brito író-költő-irodalomtörténész látogatása. A vendégeket Hodossy Gyula, a SZMÍT elnöke látta vendégül Dunaszerdahelyen.
Alan Sokal fizikus 1996-ban a Social Text című tudományos lapban közölt cikkparódiával lerántotta a leplet a természettudományos és más ködös fogalmakkal zsonglőrködő társadalomkutatókról. Elismert amerikai és francia szerzők fordulataiból rakott össze értelmetlen szöveget, amelyet a lap szerkesztői értelmesnek vélve megjelentettek. Ez nevezik azóta Sokal-afférnak.