Nem ő volt „a” szlovákiai magyar költő – vetették a szemére későbbi kritikusai. Miközben csaknem teljesen elfeledtük – ahogy írta 60. születésnapján, 1964-ben Csanda Sándor a Tiszatájban. Igaz, ezzel nem volt egyedül. Az úgynevezett első, alapozó nemzedék túlnyomó többsége a második világégés után eltűnik a szlovákiai (már nem szlovenszkói) magyar irodalomból. Vannak, akik túl sem élik a borzalmakat, mások csupán persona non graták lesznek szülőföldjükön. A későbbi lexikonok is csak a felvidéki korszakukról értekeznek, holott vannak köztük többen olyanok, akiknek a pályája Magyarországon teljesedik ki (Győry Dezső, Szombathy Viktor, a Palotainővérek, Komlós Aladár, Szalatnai Rezső, Peéry Rezső és folytathatnánk), akikre akár még büszkék is lehetnénk. Ezek közé a felvidéki poéták közé tartozott a már 16 évesen kötettel bemutatkozó Vozári Dezső is, akire még azt a nem túl hízelgő jelzőt is ráakasztották, hogy nem is tipikus szlovmagyar költő. Holott talán ő írta az egyik legszebb verset szülőföldjéről (Szlovenszkó), amelyet sorstársának, Győry Dezsőnek ajánlott.
Vozári Dezső (1904–1972) életének főbb állomáshelyei: Igló (szülőváros), Prága (egyetem), Pozsony (újságírói pálya kiteljesedése), Krakkó, Lemberg, Moszkva (az emigrációs helyszínei), s ahogy a fent említettek többségénél, a végállomás Budapest volt. Első kötetét 16 éves kassai gimnazistaként jelenteti meg (Őszi köszöntő), talán legfontosabb gyűjteménye az 1935-ben Pozsonyban megjelent Szebb a sziréna, míg válogatott verseit a budapesti Szépirodalmi Kiadó adja ki Varázslat nélkül címmel, Sándor László előszavával. Ezt a kötetet másolja le a Madách-kiadó is, 1984-ben, de már Sándor László előszava nélkül. „Vozári költészete egy sajátos és magányos színfoltja a két háború közötti csehszlovákiai magyar lírának. Egy olyan költői oeuvre, amely Győry kisebbségi missziója és »kardos« humanizmusa, Forbáth és Földes harcos forradalmisága, Sáfáry szociális töltésű humanizmusa, Morvay és Sellyei paraszti népiessége, Berkó ígéretes antifasiszta és szociális pályakezdése mellett egy modern városi polgár tudatos antikapitalizmusával, a műszaki és kulturális civilizáció bűvkörében élő, de meglehetősen kiábrándult művészi attitűdjével teszi teljessé líránk tarka palettáját” – írja róla Szeberényi Zoltán. A többiekről majd legközelebb.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2020. augusztusi számában.)
„Nekünk, székelyeknek van egy óriási betegségünk: nagyon büszkék vagyunk arra, hogy székelyek vagyunk, és elvárjuk azt, hogy más is tudjon róla. De a székelyeknek a marketingje nagyon gyenge. Hogyan tudjanak rólunk, ha nem ismernek meg, ha nem mutatjuk meg magunkat?” – Beszélgetés Fazakas Szabolccsal, a Székelyföldi Legendárium ötletgazdájával.
Döbbenetes és felfoghatatlan, ahogy az idő rohan. Látom Anyámat, Ignácz Rózsát egy szürke mackóban, ahogy közel lép hozzám, hogy megöleljen, és azt mondja: „Lehet, hogy bele fogok bolondulni, de nektek itt nem nő virág, menjetek!” – majd keresztet rajzol a homlokunkra, nekem és Zsuzsának, akinek a szülei előtte való nap jöttek át hozzánk elbúcsúztatni egyetlen leányukat. Anyám ezzel a szabadonengedéssel új életet adott nekem, mint Kemény László és Mikes Margit is a leányuknak.
Nemrégiben az alábbi levelet kaptam József Álmos sepsiszentgyörgyi helytörténésztől: „Unokanagybátyám, firtosváraljai József Dezső (1886– 1965) a gyulai polgári fiúiskola rajztanára, festő, a gyulai képtár alapítója volt. Bár Trianon után Gyulán telepedett le, szülőföldjének néprajza mindig érdekelte. Hagyatékának néhány darabja bécsi unokahúgától hozzám jutott, közte a mellékelt szógyűjtemény.”
Zsuzsa hosszas betegség után, tíz évvel a házasságkötésüket követően meghalt. Faludy György 1963 nyarán Szerelmes versek egy haldoklóhoz című, megrendítő versciklusban örökítette meg az utolsó közös heteiket, az agóniát és a búcsúzást: „Együtt vagyunk egész nap. Tíz-tizennégy / órát beszélgetünk. Minthogyha foszló / szöveteddel próbálnám összevarrni / magam megint.”
Faludy azt írja tehát, hogy a Koloska-völgyben felmászott egy fára, s ott madárfüttyögést utánzott, becsapva az arrajárókat és „egy domboldalnyi madarat”. (A feketerigók füttyét-beszédét a Margit-szigeten utánzó költő, Szép Ernő alakjával egyébként Faludy önéletírásában találkozunk.) Feltevődik a kérdés: vajon milyen fára mászhatott fel Faludy koncertet adni a madaraknak, vajon milyen fa volt ez, amely alatt pásztordalt rögtönzött a kedvesének?
Faludy Györgynél aligha tudott magyar költő szebben írni szerelemről és érzékiségről.
A kétezres évek elején járok gondolatban, a zsúfolásig tele Bulgakov kávézóban ülök az első asztalnál, kikerekedett szemmel hallgatom a Költőt. Először találkozom vele személyesen.
Most is fel tudom idézni magam előtt a huncut csillogást szemében, amely csak egészen fiatalokra jellemző.
Kisfiúként, amikor kezdtem elraktározni mai emlékeimet, a Dél-Hargita egyetlen hegyi üdülőtelepén laktunk, amelynek nagy része most Csíkszentimréhez tartozik. Nos, mi nem éppen üdülés céljából időztünk jó néhány esztendőt e festői havasok lélegzetelállító vadonjában. Nem. Apám ott volt bányász, és Anyám szintén ott tüsténkedett.
Katyń kisgyermek koromtól máig kísért. Édesapám, aki tisztként szolgált a lengyel hadseregben a második világháború elején, egyike volt annak a huszonkétezer lengyel tisztnek, akiket a szovjetek kivégeztek a Katyń melletti erdőben. A háború egész ideje alatt és még azután is vártuk haza édesanyámmal, nem tudtuk, hogy meggyilkolták. 1940 elején még kaptunk tőle leveleket a hadifogságból, az ukrajnai Starobielskből, ám tavasszal váratlanul megszűntek a postai küldemények. Egyik első versem éppen erről és apámról szól.
Dél-Magyarország országbírói 1391-ben Szegeden tartották gyűlésüket, amelynek az volt a témája, hogy romlik a közbiztonság, ezért tenni kell valamit. Csakhogy hosszú távon nem tehettek semmit, hiszen a Balkánon alapvető problémákkal küzdöttek, és a korszak nagyhatalma, az Oszmán Birodalom sorra foglalta el az államokat. Hiába létezett Zsigmond és Mátyás király védelmi rendszere, amely feltartóztatni próbálta az oszmánokat, 1521-re, tehát kevesebb mint másfél évszázaddal azután, hogy a magyar nemesség érzékelte a problémát, az oszmánok elfoglalták Belgrádot, majd újabb húsz év elteltével Magyarország nagyobbik részét is.
Béla király hadba hívja az öreg Bankót, aki – kilenc lánygyermeke lévén – egyetlen fiút sem tud küldeni maga helyett a harcba. Hogy édesapját megmentse, legfiatalabb és egyben legszebb lánya felajánlja, hogy vitézi gúnyát ölt és férfinak adva ki magát elmegy helyette a királyi udvarba. Béla király azonban egyből felfigyel a lányos külsejű vitézre, akit próbatételek elé állít, hogy megbizonyosodjon a fiatal vitéz valós biológiai neméről. Bankó lánya kiállja a próbákat, és amikor elmúlik a gyanakvás, felfedi „két szép kerek almáját” a király előtt, majd elmenekül az udvarból.