1923-ban, Madách Imre századik születési évfordulóján, három évvel a trianoni békeszerződés megkötése után, a Nyugat tematikus lapszámot szentelt Madách Imrének. Többek között olyan szerzők emlékeztek meg róla, mint Babits Mihály, Szabó Lőrinc, Füst Milán, Karinthy Frigyes, Szomory Dezső.
Leginkább Kosztolányi Dezső Lucifer a katedrán című egyfelvonásosa gondolkodtatott el, melyben megidézte Ádámot, Évát és Lucifert saját korában. Lucifer és Ádám egy újabb utazásról jönnek repülő-álarcban. Egy osztályterembe érkeznek, Madách mellszobra a katedrán. Hangsúlyoznom kell: az I. világháború után járunk, Magyarország és az egész világ traumatizált. Ezek tükrében érdemes egy percre visszarepülnünk az időben, s idéznünk Kosztolányi sorait:
„Lucifer: Sápadt vagy Ádám. Talán kicsit megártott. / A repüléstől émelyeg a gyomrod. / Ádám: Nem, Lucifer, nem. Az undor fogott el, / Attól amit hallottam erre s láttam, / Tíz éve lengek a hadak fölött. / A hullahegy, a háború, a vér. / A gyermeksírás, a nyomor, a tej. / A vér s a tej. / S szív meg a gyomor. / Ezt nem bírom tovább. / Elég, elég. / S most az orosz puszták vad ordítása / (Befogja fülét.) (...) Lucifer: Elméskedel? itt megvigasztalódsz majd. / Mert erre a most a kába shimmy járja, / Jazz-band üvölt, a négerek hörögnek, / Az emberek egymás nyakát tiporják, / Pénzért loholva. / Ádám: És mi ez? / Lucifer: A béke. / Ádám: Irtóztató. / Lucifer: Ahá, a háború jobb? / Ádám: Felnégyelt népek. / Lucifer: Csitt, ez Trianon. / Egyáltalán kérlek, ne sértegess. / Tudod, a békeműbe némi részem / Van nékem is, s föltétlenül helyeslem.”
Eltelt újabb száz év. Madách születésének kétszázadik évfordulóján elgondolkodhatunk, most hol tartunk. Milyen eszmecserét, vitát folytatna Ádám és Lucifer, ha körutat tennének jelenünkben? Hullahegy, háború, vér, nyomor, fogalmaz Ádám. Ismét. Sötétség, hideg, otthontalanság, tehetnénk hozzá. Talán sosem volt ennyi kérdés, várakozás, remény bennünk, mint most, a Madách bicentenárium évébe lépve. S ha egyszer el is jön a béke – mert el fog jönni –, egyedül az bizonyos, hogy nem leszünk többé azok, akik korábban voltunk. Megmosolyogtató, hogy az életünket meghatározó események is évszámokká zsugorodnak idővel, bekerülnek a történelemkönyvekbe, ahogy 1848 vagy 1920, Madách és Kosztolányi jelene.
A művet újraolvasva rádöbbenhetünk, mi is egy színben létezünk. Száz évvel ezelőtt Kosztolányiék is egy felvonásban léteztek. És azok, akik újabb száz év múlva fognak emlékezni, szintén egy újabbat fognak megélni. S mielőtt belenyugodnánk az idő furfangos kiszámíthatatlanságába, esetleg elvesznénk az örök visszatérés nietzschei gondolatspiráljában, érdemes visszaemlékeznünk Lucifer szavaira: „Nem az idő halad: mi változunk, / Egy század, egy nap szinte egyre megy.”
Babits találóan fogalmaz, amikor azt írja, a tragédia nem a kor eszméjét rejti, hanem minden korok eszméinek eszméje. Még mindig tart. Ez csak az igazán nagy művek kiváltsága.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. januári számában)
Én úgy mondom, ahogy a Pap Sanyi meséte. Ő a katonaságná, mer bërukkótatták, nem szerette, hogy szerbű komandóztak. Oszt akkó ēdöntötte magába, hogy mëgszökik. Nem tudom, hun vót katona, de azt tudom, hogy hídon köllött átmënni. És mikó mënt, mikó ēdöntötte, hogy mëgszökik, rögtön ēdobta a sapkát mëg az opaszácsot[1] is. És mikó a hídon mënt át, rögtön ēfogták, és vitték bë a kaszárnyába, és ugyë ottand vojni szúd ra[2] adták. Katonai bíróságra. Mikó őtet hallgatták ki a bíróságon, kérdezték, mé akart ēszökni, mëg hova.
„Az 1973-as esztendő valóssággal a magyar költészet évének tekinthető”[1] – olvashatjuk az ötven évvel ezelőtt megjelent Magyar Hírlap hasábjain. 1973-ban, ahogyan idén is, három nagyszerű magyar költő születésnapjának kerek évfordulóit ünnepelhetjük. Ünnepeljük is, méltón emlékezve a kétszáz éve született Madách Imrére, aki az 1862-ben megjelent Az ember tragédiája című drámai költeményével ma is érvényes, az élet értelmével és az ember feladatával kapcsolatos kérdéseket feszeget.
Zemplén vármegye egykori székhelye, Sátoraljaújhely lett a magyar nyelv városa. Ezt jelentette be Szamosvölgyi Péter polgármester a magyar nyelv napjához kapcsolódó rendezvényen a magyar nyelv színpadán, a Nemzeti Színházban, 2023. november 11-én. És bemutatta a kiegészített településnévtáblát, amely hamarosan kikerül a város határára. Ne csodálkozzanak tehát, ha arra járnak – egyébként felújított, villamosított vasúti pályán és folyamatosan javuló (Miskolctól Szerencsig négysávúsított) úton.
Ma ünnepli fennállásának 25. évfordulóját a Petőfi Irodalmi Múzeum keretei közt működő Digitális Irodalmi Akadémia, közismertebb nevén: DIA. Az immár nagymúltú projekt egyik lényeges hozadéka, hogy teljesen ingyenesen nyújt hozzáférést a magyar irodalom jelentős műveihez, minőségi, ellenőrzött forrásnak számító szövegbázisát évről évről bővítve szolgálja világszerte a magyar olvasókat. Az évfordulós ünnepségen hangzott el Demeter Szilárd főigazgató köszöntőbeszéde.
Volt már szobor, bélyeg, busz, iskola, találkozó, szavalóverseny, egyesület, utca, előadás, 200. Mi az? Pontosabban: ki az? Természetesen Petőfi Sándor.
Lehet-e még Petőfiről újat mondani? Lehet-e még vele és a műveivel úgy foglalkozni, hogy valami olyat mutassunk, amit addig még senki, vagy csak kevesen? Persze, erről biztosan meg van mindenkinek a maga véleménye, de őszintén, a Petőfi-emlékév kilencedik hónapjában már majdnem azt hittem, hogy a fent feltett kérdésre az én válaszom a nem, dehogy, mindent hallottam már, köszönöm lett volna.
Kétszáz éve született, egy esztendőben Petőfi Sándorral. Azokban a mozgalmas márciusi forradalmi napokban ott volt az élbolyban, és később is kitartott a forradalom mellett. Előbb Egressy Gábor délvidéki kormánybiztos mellett volt írnok, majd a szegedi önkéntes nemzetőr-zászlóaljban számvevő hadnagy lett, a forradalom végnapjaiban Perczel Mór főhadnaggyá nevezte ki.
„Túl korai még ez a kötet, túl hirtelen és váratlanul kellett ennek a pályának lezárulnia” – meséli Balázs Imre József, a Szőcs Géza: Összegyűjtött versek című – most megjelent – kötet szerkesztője. A könyv a három éve elhunyt költőre, Szőcs Gézára emlékezik, aki idén töltötte volna be hetvenedik életévét.
A Petőfi Irodalmi Múzeumban ünnepelték a három évvel ezelőtt elhunyt Szőcs Géza költő 70. születésnapját, ahol a Szőcs Géza 70 című emlékalbum bemutatója apropóján látható volt az Írókorzó című portréfilmsorozat Szőcs Gézáról szóló epizódja, és megnyitották a Szőcs Géza arcai című kamarakiállítást és bemutatták a Fekete Sas Kiadó gondozásában megjelent A kolozsvári sétatér című hangoskönyvet, valamint a Helikon kiadó által megjelentetett Összegyűjtött versek című könyvet is.
Hogy ki volt Szőcs Géza, azt tudjuk. Tudjuk? Nem tudjuk. Sok Szőcs Géza létezett, mindenkinek volt egy Gézája. Géza maga is többféleképpen jelent meg, mikor hogy hozta kedve. Ha éppen úgy, akkor magyarként, máskor kínaiként, vagy delfinként, vagy hattyúként, aki indiánként tért vissza Amerikából, jött, mert segítenie kellett Segesvárnál Bem apónak, és így tovább a véges-végtelenségig.
Most az a kérdés foglalkoztat, hogy mi, akik utána itt maradtunk, mennyire vagyunk felkészültek, hogy hozzányúljunk ehhez az örökséghez? Ha leosztva is, ha töredékeire bontva is képesek vagyunk-e folytatni a munkát? Van-e bennünk elég hit, tudás, elszántság és különösen képesség a tiszta gondolkodásra, az önzetlenségre, amellyel személyes és közösségi problémáinkban dönteni tudunk és van-e megfelelő érzékenységünk a szépre, a jóra, ami hitelessé tesz bennünket mindeközben?