1923-ban, Madách Imre századik születési évfordulóján, három évvel a trianoni békeszerződés megkötése után, a Nyugat tematikus lapszámot szentelt Madách Imrének. Többek között olyan szerzők emlékeztek meg róla, mint Babits Mihály, Szabó Lőrinc, Füst Milán, Karinthy Frigyes, Szomory Dezső.
Leginkább Kosztolányi Dezső Lucifer a katedrán című egyfelvonásosa gondolkodtatott el, melyben megidézte Ádámot, Évát és Lucifert saját korában. Lucifer és Ádám egy újabb utazásról jönnek repülő-álarcban. Egy osztályterembe érkeznek, Madách mellszobra a katedrán. Hangsúlyoznom kell: az I. világháború után járunk, Magyarország és az egész világ traumatizált. Ezek tükrében érdemes egy percre visszarepülnünk az időben, s idéznünk Kosztolányi sorait:
„Lucifer: Sápadt vagy Ádám. Talán kicsit megártott. / A repüléstől émelyeg a gyomrod. / Ádám: Nem, Lucifer, nem. Az undor fogott el, / Attól amit hallottam erre s láttam, / Tíz éve lengek a hadak fölött. / A hullahegy, a háború, a vér. / A gyermeksírás, a nyomor, a tej. / A vér s a tej. / S szív meg a gyomor. / Ezt nem bírom tovább. / Elég, elég. / S most az orosz puszták vad ordítása / (Befogja fülét.) (...) Lucifer: Elméskedel? itt megvigasztalódsz majd. / Mert erre a most a kába shimmy járja, / Jazz-band üvölt, a négerek hörögnek, / Az emberek egymás nyakát tiporják, / Pénzért loholva. / Ádám: És mi ez? / Lucifer: A béke. / Ádám: Irtóztató. / Lucifer: Ahá, a háború jobb? / Ádám: Felnégyelt népek. / Lucifer: Csitt, ez Trianon. / Egyáltalán kérlek, ne sértegess. / Tudod, a békeműbe némi részem / Van nékem is, s föltétlenül helyeslem.”
Eltelt újabb száz év. Madách születésének kétszázadik évfordulóján elgondolkodhatunk, most hol tartunk. Milyen eszmecserét, vitát folytatna Ádám és Lucifer, ha körutat tennének jelenünkben? Hullahegy, háború, vér, nyomor, fogalmaz Ádám. Ismét. Sötétség, hideg, otthontalanság, tehetnénk hozzá. Talán sosem volt ennyi kérdés, várakozás, remény bennünk, mint most, a Madách bicentenárium évébe lépve. S ha egyszer el is jön a béke – mert el fog jönni –, egyedül az bizonyos, hogy nem leszünk többé azok, akik korábban voltunk. Megmosolyogtató, hogy az életünket meghatározó események is évszámokká zsugorodnak idővel, bekerülnek a történelemkönyvekbe, ahogy 1848 vagy 1920, Madách és Kosztolányi jelene.
A művet újraolvasva rádöbbenhetünk, mi is egy színben létezünk. Száz évvel ezelőtt Kosztolányiék is egy felvonásban léteztek. És azok, akik újabb száz év múlva fognak emlékezni, szintén egy újabbat fognak megélni. S mielőtt belenyugodnánk az idő furfangos kiszámíthatatlanságába, esetleg elvesznénk az örök visszatérés nietzschei gondolatspiráljában, érdemes visszaemlékeznünk Lucifer szavaira: „Nem az idő halad: mi változunk, / Egy század, egy nap szinte egyre megy.”
Babits találóan fogalmaz, amikor azt írja, a tragédia nem a kor eszméjét rejti, hanem minden korok eszméinek eszméje. Még mindig tart. Ez csak az igazán nagy művek kiváltsága.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. januári számában)
Látvánnyal, zenével, mozgással, szöveggel elvarázsoló darab a Nemzetiben. Kezdjük a látvánnyal: egy alulról nézhető, eldőlt csarnok, néha tükrökkel, tükröződéssel megbolondítva, melynek fekvő, olykor kiemelkedő oszlopain játszódnak a jelenetek (Numen/For Use, díszlettervező közösség – Ivana Jonke). (Talán a karzatról látszik a legteljesebben.) Felfordult világ? Nem normális fizikai valóságában, a talpán állva szemlélhető, hanem eldőlve és alulról. Ahonnan minden más. Vagy éppen a csak az embert jellemző, és leginkább a művészet által tudatosított nézőpontváltást mutatja?
• A gyerekem nem akar húst enni. Mivel helyettesíthetném? – Kutyával! A kutyák szeretik a húst!
Ilyen tréfás szövegek kerülnek elém a közösségi médiában, nagy a hahota, mert érteni vélik ezeket a hibásan fogalmazott mondatokat, de azért bennük van a félreértés lehetősége is. A félreértés oka: a rejtőzködő, bujkáló alany. Kezdő példánkban az első tagmondat alanya az őz, azt gondolnánk (mivel nem jelenik meg újabb alany), hogy akkor a második tagmondaté is.
„Gömöri Kovács István sok mindent megverselt, évszakokról, ünnepekről, tanévnyitóról és tanévzáróról, természetről, unokáról egyaránt olvashatunk a kötetben. Ami a legszembetűnőbb, az a tartalom és a forma egységének a hiánya” – állapítja meg a 72 verset/versikét/tréfás keresztrejtvényt tartalmazó kötetről az Új Szó kritikusa, Csáky Károly, aki szerint Gömöri Kovács István valamennyi verséből érezzük az oktatónevelő szándékot.
Múlik… múlik a múltunk… Velünk is, persze, amit magunkkal viszünk el belőle. A múltról való tudásunkkal… azzal, amit egyedül mi tudhatunk róla… Mert mindenki másként látja és másként éli meg, mindenki más-más vonatkozását ismeri. S mi, akik időlegesen marad(hatt)unk még, nemcsak a távozók hiányával, hanem azzal a tudással is szegényebbek leszünk, amit életükben már nem volt módjuk átadni nekünk.
Michael Ende úgy tartja, a fantázia, az új világok teremtésének képessége az, ami megkülönbözteti az embert minden más élőlénytől. A mesterséges intelligenciák (AI) megjelenése után arra voltam kíváncsi, hogy mennyire rendelkeznek a chatbotok e kizárólag emberinek tartott attribútummal. Azt tapasztaltam, hogy egyikük sem tud saját világot létrehozni vagy saját kombináció mentén világok fúzióját megteremteni. Közben viszont furábbnál furább helyzetekbe kerültem, és kaptam halálos fenyegetést is.
A minap Tőzsér Árpád 2002-es naplóját olvasgattam (A kifordított ember című, 2013-as kötetében), melyben az azóta sajnálatos módon már rég abbamaradt somorjai disputáról – a szlovákiai magyar irodalomkritika és irodalom ezen reményteljesen indult fórumáról – ír. Pontosabban annak sorozatnyitó, 2002. december 14-i vitanapjáról, melynek Az élő szlovákiai magyar írásbeliség volt a címe és központi témája.
Andekdotázó nemzet vagyunk. A folkloristáknak nem volt nehéz dolguk anekdotákat gyűjteni. Jókai Mór elméleti írásokat is megjelentetett ezzel kapcsolatban, valamint anekdotagyűjteményt is kiadott. De utalhatunk Tóth Béla (A magyar anekdotakincs I–VI), Békés István (Új magyar anekdotakincs, Legújabb magyar anekdotakincs, A világ anekdotakincse) ez irányú munkásságára vagy éppen Bisztray Gyula Jókedvű magyar irodalom címmel összegyűjtött irodalmi anekdotáira.
Az anekdota szó eredeti (görög) jelentése: kiadatlan, vagyis megjegyzésre, megörökítésre nem méltó apró esemény. Ezzel szemben a mindennapokban, a folklórban és az irodalomban (a magyar irodalomban különösen) nagy szerepe van az anekdotának és társműfajainak: az adomának, élcnek (viccnek), trufának, tréfás hiedelemtörténetnek, falucsúfolónak, novellamesének, ostobaördög-mesének, memorátnak, viccnek, igaztörténetnek, népijóslás-történetnek.