Százévnyi történelem csorgott le az idő végtelen falán, négy nemzedék hordozza keresztjét szüntelen.
Ott láttam a háborút és orosz fogságot megjárt, konok székely dédnagyapám szemében, a Budapesten élő testvéreit minden évben meglátogató dédi kacagó, gesztenyebarna tekintetében, a Csehországba szakadt nővéréért aggódó serény nagyanyám mozdulatában, nagyapám mindent tudó lexikonjában, szüleim, tanítóim okos szavában. A becsukott ajtók mögött titokban megünnepelt március 15-ben, augusztus 20-ban. Ott volt a magyarországi rokonok ölelésében, a határon átcsempészett könyvekben, a gyógyszerekben, az almasamponban, a gyöngyvirágspray-ben, az illatos mosóporban, a Pick szalámiban, a Rama margarinban, a Boci csokiban és a ruhásszekrényben kincsként őrzött Amo szappanban.
Benne volt a jéghideg fűtőtesthez bogozott rádióból recsegve szóló Szabad Európa hangjában, az esténként pislákoló petróleumlámpa halvány fényében. Ott volt az elveszített kenyérjegyben, az órákig tartó sorállásban.
Ott volt Trianon a könyvespolcon rejtegetett Nyirő-könyvekben, a vékonyka piros-fehér-zöld szalagban. Az áhítattal elsuttogott Európa csendes, újra csendes strófáiban, a nagyszoba földjére kiterített világtérkép fölé hajló apám és történelemtanárom akkurátus mozdulatában, ahogy piros ceruzával visszarajzolták a régi határokat. Erdély, Kárpátalja, Felvidék, Csallóköz, Szerémség, Drávaköz, Muravidék, Muraköz, a megcsonkított Bácska és Bánság, Őrvidék, Szepes és Árva megyéből kiszakított minden település – tágra nyílt szemekkel csodálkoztunk rá arra, ami volt, de elveszett. Amiről beszélni kellett volna, de amiről hallgatni volt muszáj. Ott volt Trianon a titokban elénekelt himnuszainkban, az október hatodikán mintegy imádságként elsorolt aradi tizenhárom nevében. És ott van ma is a víz alatt nyugvó Bözödújfaluban, a romos kastélyokban, az elnéptelenedő falvakban, az utcára térdeplő házon lobogó székely zászlóban.
És ott volt velünk Trianon a kisváros kihalt utcáján, amikor anyám a rendőrség előtt nótázó apámat csitította: „Pista fiam, elvisz a Securitate!” De ő csak fújta, hogy bizony ott van a zöld ablakban a piros-fehér virág, és igenis hallják meg az oláhok, hogy a kutyaistenit, „lesz még a magyaroké Kolozsvár!” Mi pedig kacagva ismételtük, lesz még, lesz!
Nem lett. De 1986 augusztusában, végtelennek tűnő várakozás után, lett zöld útlevelünk. A zsúfolt és büdös, csigalassan zötyögő vonat koszos ablakából álmosan pislogtunk az alföldi nagy rónaságra, s megjegyeztük: szép, na de a hegyek, az valahogy nekünk mégiscsak. „Ez 1956-ban is itt volt” – nosztalgiázott apám, aki harminc év távlatából térképezte fel újra a kispesti Kossuth utcát. „Szép ámulások szent városa” volt Budapest, a csodás! Utolsó este, a Szabadság hídon kérdezték meg a szüleim: akarunk-e maradni? „Még jövünk, még visszajövünk!” – integettünk másnap. És mentünk boldogan. Otthonról haza. Tudva, hogy még visszatérünk.
Eleven ma is az a régi nyár, amikor talán megéreztük, talán tudtuk: hiába a száz éve meghúzott határvonal, a haza nem felejt el minket, idegen földön is hozzá mindig hűségeseket. Mert hiába akarták, nem lettünk románok, szerbek, horvátok, lengyelek, szlovákok, ukránok.
Száz év csorgott le a történelem végtelen falán, de mi itt vagyunk. „Megfogyva bár, de törve nem”. Hisszük: már megbűnhődtük! Értünk zúgnak, magyarul szólnak a harangok, erőt és hitet adva ahhoz, hogy itt, az elaggott Európa közepén újra felemeljük az ezeréves hazát. Fel, a magasba!
Kutatói pályája második és harmadik szakaszának középpontjában azonban nyelvművelői tevékenysége állt. A szlovákiai magyar nyelvművelés feladatait a magyarországi hagyományos nyelvművelő gyakorlathoz igazodva több cikkben és vitacikkben is megfogalmazza: A magyar nyelv szlovákiai változatai, A nemzeti nyelvművelés „liberalizmusának” és a kisebbségi nyelvművelés „radikalizmusának” okai, gondjai, Nyelvművelésünk múltja, jelene, jövője, A szlovákiai magyarság gondjai az ezredfordulón.
A 2012-ben tragikus hirtelenséggel elhunyt Danyi Magdolna a ritkán megszólaló, szűkszavú költők közé tartozott, ám a mintegy négy évtized alatt született opusa így is egy bonyolult, sokszínű és sokmélységű költői pályaív megrajzolását teszi lehetővé, amelynek minden állomása figyelmet érdemel.
A három ősfolyadék a hideg, a meleg és a közép. A három alapfolyadék: a víz, a tej és a vér. A többi folyadék a természet és az ember közös munkájának eredménye. Ilyen az olaj, a tea, a kávé, a sör, a bor, és természetesen a pálinka. Hamvas szerint a modern kor szcientifista, másként elidegenedett vagy túlcivilizált embere nem húst, krumplit, szilvát, körtét, almát, mézes-vajas kenyeret eszik, hanem kalóriát, vitamint, szénhidrátot és fehérjét, nem bort iszik, hanem alkoholt… Hamvas nem ismerte a tiszta, egészséges gyümölcsből készült pálinkát. Ha ismerte volna, a bor mellé teszi. Aki valódi pálinkát iszik, az
Az Újvidéki Színház Verne klasszikus regényét, egyik legismertebb tudományos-fantasztikus művét, a Nemo kapitányt vette elő, gondolta újra, és döntött úgy, hogy ebből bizony musical lesz. Az énektudásban többször bizonyított társulat adott, a rendező a zenés műfaj nagymestere, Puskás Zoltán, a regényt igen gyakorlott kézzel Lénárd Róbert adaptálta színpadra, és bővítette ki sok-sok dalszöveggel, hiszen egy musicalhez az is dukál, meg persze zene is kell, erre a feladatra a Klemm Dávid és Erős Ervin szerzőpárost kérték fel, akik a színházi zenét nem középiskolás fokon művelik.
A Magyar Írószövetségből rögvest Dunaszerdahelyre vitt az utam, hogy eleget tegyek a SZMÍT elnöke, Hodossy Gyula meghívásának. A táskában könyvek, a lelkemben csordultig szeretet, a fejemben a Himnusz és a zivataros századok, amik, úgy tűnik, nem múltak el. Határon túlra menet mindig olyan érzés fog el, mint amikor elindultam szülővárosom, Beregszász felé. Bár be kell látni, hogy a határátkelés így, több órás sor nélkül egyetlen kicsi gyomorgörcsöt sem okoz, és nem is hiányzik.
Én úgy mondom, ahogy a Pap Sanyi meséte. Ő a katonaságná, mer bërukkótatták, nem szerette, hogy szerbű komandóztak. Oszt akkó ēdöntötte magába, hogy mëgszökik. Nem tudom, hun vót katona, de azt tudom, hogy hídon köllött átmënni. És mikó mënt, mikó ēdöntötte, hogy mëgszökik, rögtön ēdobta a sapkát mëg az opaszácsot[1] is. És mikó a hídon mënt át, rögtön ēfogták, és vitték bë a kaszárnyába, és ugyë ottand vojni szúd ra[2] adták. Katonai bíróságra. Mikó őtet hallgatták ki a bíróságon, kérdezték, mé akart ēszökni, mëg hova.
„Az 1973-as esztendő valóssággal a magyar költészet évének tekinthető”[1] – olvashatjuk az ötven évvel ezelőtt megjelent Magyar Hírlap hasábjain. 1973-ban, ahogyan idén is, három nagyszerű magyar költő születésnapjának kerek évfordulóit ünnepelhetjük. Ünnepeljük is, méltón emlékezve a kétszáz éve született Madách Imrére, aki az 1862-ben megjelent Az ember tragédiája című drámai költeményével ma is érvényes, az élet értelmével és az ember feladatával kapcsolatos kérdéseket feszeget.
Zemplén vármegye egykori székhelye, Sátoraljaújhely lett a magyar nyelv városa. Ezt jelentette be Szamosvölgyi Péter polgármester a magyar nyelv napjához kapcsolódó rendezvényen a magyar nyelv színpadán, a Nemzeti Színházban, 2023. november 11-én. És bemutatta a kiegészített településnévtáblát, amely hamarosan kikerül a város határára. Ne csodálkozzanak tehát, ha arra járnak – egyébként felújított, villamosított vasúti pályán és folyamatosan javuló (Miskolctól Szerencsig négysávúsított) úton.
Ma ünnepli fennállásának 25. évfordulóját a Petőfi Irodalmi Múzeum keretei közt működő Digitális Irodalmi Akadémia, közismertebb nevén: DIA. Az immár nagymúltú projekt egyik lényeges hozadéka, hogy teljesen ingyenesen nyújt hozzáférést a magyar irodalom jelentős műveihez, minőségi, ellenőrzött forrásnak számító szövegbázisát évről évről bővítve szolgálja világszerte a magyar olvasókat. Az évfordulós ünnepségen hangzott el Demeter Szilárd főigazgató köszöntőbeszéde.
Volt már szobor, bélyeg, busz, iskola, találkozó, szavalóverseny, egyesület, utca, előadás, 200. Mi az? Pontosabban: ki az? Természetesen Petőfi Sándor.
Lehet-e még Petőfiről újat mondani? Lehet-e még vele és a műveivel úgy foglalkozni, hogy valami olyat mutassunk, amit addig még senki, vagy csak kevesen? Persze, erről biztosan meg van mindenkinek a maga véleménye, de őszintén, a Petőfi-emlékév kilencedik hónapjában már majdnem azt hittem, hogy a fent feltett kérdésre az én válaszom a nem, dehogy, mindent hallottam már, köszönöm lett volna.