Koncsol László halálára
Koncsol László József Attila-díjas költő, műfordító, szerkesztő, kritikus, helytörténész 1936. június 1-jén született a Nagymihályi járás Deregnyő községében, Koncsol János református lelkipásztor és Szeles Jolán gyermekeként. „A deregnyői parókián kapta meg Koncsol László azokat az egész életét szilárdan meghatározó erkölcsi alapokat, amelyek birtokában aztán bátran mondhatta 1990. augusztus 8-án: »Mind gondolkodásom, mind magatartásom változatlan: a világnak kellett idomulnia, nem nekem«” – fogalmazott Kocur László 2018 decemberében, a Pozsonyi Magyar Intézetben a Batyuzgató című kötetének bemutatóján.
Tanulmányait a deregnyői egyházi iskolában kezdte, előbb magyarul, majd szlovákul folytatta. Mert ő maga így akarta. A legfontosabb impulzusok a sárospataki régi protestáns iskolavárosban töltött három éve során érték őt. Dunaszerdahelyen, később Komáromban, az egykori bencés gimnáziumban folytatta tanulmányait. 1954- től a pozsonyi Comenius Tudományegyetem Bölcsészkarának hallgatója volt, magyar–szlovák szakon. 1963-ban végleg Pozsonyba költözött, ahol szerkesztője lett a Szlovákiai Szépirodalmi Kiadónak, majd pedig az Irodalmi Szemlének.
„Koncsol László a csehszlovák népi demokrácia utolsó éveiben igen megnyomorított helyzetben élt. Sosem részletezte, hogy miért, s így csak mostanában tudtam meg: az illegális Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottságának nyújtott szellemi segítsége miatt – amely a titkosszolgálat előtt nem maradt titokban – zárták el előtte otthon a publikálás, azaz (szabadúszó lévén ekkor) a kenyérkereset lehetőségét. A diósförgepatonyi termelőszövetkezet fogadta föl akkor »krónikásának«. Később, a diktatúra bukása után, amikor a község önkormányzata bízta meg ugyanezzel a feladattal, ő ebből is a legjobbat hozta ki: a Csallóközi Kiskönyvtár című sorozat több tucat kötetét, amelyekben a felvidéki magyar helytörténetírás tudományos alapjait is megvetette.” (Országút – Filep Tamás Gusztáv, a TK Kisebbségkutató Intézet munkatársa.)
Tőzsér Árpád, akit hetvenéves barátság kötött össze Koncsol Lászlóval, a temetésen elhangzott búcsúbeszédében kiemeli, hogy „a mintegy fél századot felölelő írói-alkotói pályája során negyedszáz, a magyar irodalom történetét tanulmányozók számára megkerülhetetlen tanulmánykötet, kritikagyűjtemény, verseskönyv és helytörténeti munka jelent meg a tollából, s akkor a szintén jelentős műfordítói tevékenységéről még nem is szóltunk.”
Koncsol László halálával a magyar kultúrát, az egyetemes magyar irodalmat pótolhatatlan veszteség érte, de maradandó és nagyszerű műveiben tovább él a következő generációk számára is. Emlékét tisztelettel megőrizzük!
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. márciusi számában)
Szóval beszéljen belőlem az olvasó, egyrészt mert állítólag az olvasónak mindig igaza van (nincs, de nála van az ítélet joga és az író pénze, tehát hízelegjünk emígyen), másrészt mert mi más lehetne egy irodalmi múzeum főigazgatója mint olvasó. Ez a dolga, főállású olvasóként gondozza a magyar irodalmat, és lásd első pont.
A forgalmas utcák, aluljárók ma már nem a rikkancsoktól, azaz a harsány újságárusoktól, hanem a handabandázóktól, az ordítva mobiltelefonozóktól, esetleg a zenés hittérítőktől zajosak. Nem volt mindig így. Száz éve a pesti utcák a rikkancsoktól voltak hangosak:
Egy ideje, akármerre fordul az ember a média bozótosában, a mesterséges intelligencia bukkan elő a bokorból. Hol diadalittas, hol ámuldozó, hol sápítozó hangfekvésben száll az ének a ChatGPT-ről. Hogy most már az MI. (Szokjunk hát az új és egyre gyakoribb rövidítésekhez és mozaikszavakhoz!) nem csak a régi helyén, a mennyiségtani műveletek és a műszaki teremtés birodalmában válik lassacskán egyeduralkodóvá, hanem a kommunikáció egyre gyomosabb mezején is.
A húsvét – a keresztény liturgia szerint – a nagyböjt utáni időszak, a feltámadás és a megváltás örömünnepe. A húsvéthétfő viszont már a mulatozások – népi szokások és játékok – egyvelegét képezi, amelynek napjainkban – sajnálatos módon – a gyakorlott formája kevésbé él – sokkal inkább a rá való emlékezés, a vízbevető hétfők újraelbeszélése, és nem annak megélése lesz meghatározó.
A megfeszítettség a keresztény ember erős tudati tapasztalata, a test meggyötrésének – s mint ilyen az ember meggyötrésének – legrettenetesebb képzete, a legszörnyűbb halálnem, amely a Megváltónak is kijutott, talán épp ezért az egyetlen lehetőség, hogy saját életünk és az Ő élete között közös pontra leljünk, közösséget vállaljunk a halálban.
Húsvét szombatján már a 19. században is kezdetét vette a Jézus Krisztus feltámadására való megemlékezés, ünnepélyes egyházi sereg vonult végig Pest-Buda utcáin, s amelyet aztán másnap, a vasárnapi templomjárás követett. A zsibongó kávéházak és boltok, amelyek általában telis-tele voltak emberekkel, erre a napra elhalkultak, kulcsra zárták kapuikat, s mindenki buzgó imádságba kezdett valamelyik városi szentegyházban.
Tízévesen, az egykori Pajtás újságban jelent meg első kis írásom, amely a mátrafüredi Bene-vár fölfedezéséről szólt. Szüleimmel a mátrafüredi üdülőben nyaraltunk, és egy nap édesapámmal a sűrű bozóttal benőtt várromot megkerestük, és nem félve a kullancsoktól, bejártuk, lerajzoltuk. Azóta a várromot kibontották, kicsit konzerválták, bárki megtekintheti.
Marc Delouze, a magyar költészet francia fordítóinak doyenje 1978 óta rendszeresen részt vesz a magyar kultúra franciaországi terjesztésében. Átfogó magyar költészeti antológiát állított össze és fordított franciára, éveken át több folyóiratokban közölt magyar versfordításokat, 5-6 magyar tárgyú prózakötetet adott ki, magyar költőket hívott meg az általa irányított Parvis poétiques (Költészet köztereken) elnevezésű fesztiválokra.